Bori Erzsébet
Szabadság tér 56. – Ez a címe annak a tévéjátéknak, amelynek október 23-án lesz a bemutatója a TV1-en. A cím nemcsak az időt jelzi, hanem a történet helyét is: Szabadság tér 12. Az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége.
– Van-e köze a filmnek az amerikai követség magyarul is publikált ötvenhatos irataihoz?
– Igen, éppen az indította el a filmet, hogy Schultze Éva, a televízió dramaturgja olvasta ezt a könyvet, és neki támadt az ötlete: ebből tévéfilmet lehetne készíteni. Felkérte Nagy Andrást, hogy írjon belőle forgatókönyvet, engem pedig, hogy rendezzem meg. Filmrendezőként életemben először kaptam olyan megbízást, hogy más forgatókönyvéből dolgozzam. Némileg átírtam, a szerző beleegyezésével és közreműködésével.
– Mennyiben ténydráma és mennyiben fikció ez a darab?
– Pontosan meg lehet mondani. A publikált dokumentumok között megtalálható minden jelentés, amelyet a budapesti amerikai nagykövetség az alatt a 12 nap alatt, október 23-a és november 4-e között a külügyminisztériumnak és hadügyminisztériumnak küldött, illetve az ezekre Washingtonból kapott összes válasz és instrukció. Tehát a teljes iratanyag, amelyet a két fél váltott egymással. A film ezeken a dokumentumokon alapul, viszont kitalált személyek szerepelnek benne, akiknek sem a nemük, sem az életkoruk, sem a nevük nem egyezik a valósággal. Csak a beosztásuk. A történethez tartozó események, az amerikai követség állásfoglalásai valóságosak, de az már személyiségi jogot sértett volna, ha a követség munkatársai az eredeti nevükön szerepelnek, és ha a film őket is valóságosnak tekinti. Ismert filmműfaj ez, amely fiktív személyekkel és valódi történelmi eseményekkel dolgozik. Az is fontos, hogy ez diplomatafilm. Vannak orvosfilmek, katonafilmek, sok ilyen zsáner van, ez diplomatafilm. Diplomaták életéről, mindennapjairól, szerelmeiről és érzéseiről is szól. Ennek a hivatásnak megvannak a szakmai ártalmai, a diplomata egy másik emberfajta, másképp érez, másképp reagál, mint a többi ember.
– A követségi alkalmazottak közül nem mindenki tűnik fel előnyös színben a filmben. Nem lehetséges-e, hogy – a fiktív személyek ellenére – a diplomatafilmből diplomáciai bonyodalom lesz?
– Kizárt dolog, ha egyszer személyiségi jogokat nem sért a film. Államérdeket meg azért nem sérthet, mert a politikai-történelmi része valódi tényeken alapul. A demokrácia szabályai szerint valódi tények nem sérthetnek államérdeket.
– És érzelmeket? Arra célzok, hogy az Amerikai Egyesült Államok diplomáciája nem tűnik különösebben fürge szelleműnek ennek a történetnek az alapján.
– Magyar szemmel vagy kelet-európai szemmel talán nem látszik annak, de a maguk szempontjából, a birodalmi vagy államérdek szempontjából nagyon is naprakész ez a diplomácia, mivel betartja a jaltai játékszabályokat. Ez nem tagadható. Majdnem minden magyar állampolgár tudja, hogy 1956-ban az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodott Magyarország, Kelet-Európa feje fölött abban, hogy egymás érdekeit nem fogják sérteni. Ez már köztudott, és a mi verziónk nem tér el ettől az ismert ténytől. Ennyiben nem leleplező, inkább közhelyes a film. Mi elsősorban azt próbáltuk megmutatni, átélhetővé tenni, hogy ez hogyan játszódott le, és hogyan élték át az itt lévő amerikai diplomaták. Számunkra, magyarok számára azért lehet mindez különlegesen érdekes, mert a történelmünk egyik fontos eseményét helyezi világpolitikai összefüggésekbe. Aki filmben feldolgoz egy témát, annak mindig el kell döntenie, hogy mi az az egyetlen dolog, amiről a film szól, minden kockájában, minden jelenetében. Ezt elsősorban a rendezőnek kell tudnia, de jó, ha már a forgatókönyv tisztázza. Ez a film arról a szellemről szól, ami az alatt a 12 nap alatt Budapesten és az országban feltámadt, nevezzük a lázadás vagy a dac szellemének. Ez a szellem ébred fel a városban, behatol egy zárt épület falai közé, és szükségképpen hat az itt élő külföldiekre, diplomatákra, bármennyire tárgyilagosak és diplomaták akarnak is maradni. Ennek a szellemnek a hatásáról, a fokozatosan kifejtett hatásáról szólna ez a film. A követségen mindenki a maga személyisége, karaktere és élettapasztalata szerint reagál a felkelés szellemére. Van, aki befogadja és lelkesedik érte, van, aki elutasítja. Az egész történet az amerikai nagykövetség épületében játszódik, sosem lépünk ki, sosem látunk ki a követségből. Olyan, mintha egy viharba került hajón játszódna a film. Egy szükséghelyzetbe került, összezárt közösséget látunk, amely telexen tartja a kapcsolatot a központtal, a külvilággal.
1956-ban ikerválság volt, a kelet-európai desztalinizációs válság nem maradt meg elszigeteltnek, hanem párba állt a közel-keleti, a szuezi válsággal…
– Elég baj volt ez nekünk.
– Nekünk igen, de az ikerválságoknak nagyon furcsa természetük van, a világban elég sokszor előállnak ilyenek. Azért fogalmazok így, mert a film is így fogalmaz, a diplomácia nyelvén, és számomra nagyon érdekes volt így nézni a világot, ezeknek a diplomatáknak a szemével, sokat tanultam belőle. Azt hiszem, ez egy tanulságos film. Másrészt pedig játékfilm, mert a játékfilm eszközeivel dolgozza föl, teszi átélhetővé a valójában megtörténteket, és éppen az az érdekes benne, ahogyan a dokumentum és a fikció keveredik. A filmnek a sorsa, a nézhetősége éppen attól függ, hogy milyen jól keveredik ez a kettő.
– A színészek között ott látni a maga régi kedvenceit, állandó szereplőit, de vannak újak is. Minden szerepre megkapta azt, akit eredetileg elképzelt?
– Igen. Azt hiszem, ennek a filmnek álomszereposztása van, ideális szereplőket tudtam lekötni. Nyár lévén ráértek a színészek. És eleve cél volt, hogy erős karakterek legyenek, mert ez a film egy csoportról szól, 12 főszereplője van, akik sokat vannak együtt, érzelmek szövődnek, ellentétek szabdalják a csoportot… A filmben szereplő színészeknek legalább négy szempontnak kellett megfelelniük: egyrészt amerikait kellett eljátszaniuk, másrészt diplomatát, harmadrészt ötvenes évekbeli figurát, mert ez a film retro is, végül pedig erős karaktert formálniuk. A színészválasztás számomra mind a mai napig az egyik legnagyobb titka egy játékfilmnek. Most, hogy már láttam a megvágott anyagot, minden választásomnak örülök.
– Gondolom, nem az amerikai követségen forgattak.
– Nem, a Postás Művelődési Ház Benczúr utcai palotájában, ahol sok tévéjáték készül. Volt egy érdekes stíluskérdése ennek a filmnek. Vayer Tamás díszlettervező az amerikai követségen tett látogatása után azt mondta, hogy a követség épülete kevésbé díszes, a berendezés korántsem olyan luxusszintű, mint a Benczúr utcai palota. Felmerült, hogy nekünk is alább kéne adnunk, de arra a döntő elhatározásra jutottunk Kardos Sándor operatőrrel, hogy nem szállítjuk lejjebb a színvonalat. Legyenek ezek az amerikai diplomaták olyanok, amilyennek mi kívülről képzeljük, álmodjuk őket.
– Ennek a döntésnek a része volt a film amerikaias látványvilága és elbeszélésmódja is?
– Igen, még a dialógusok nyelve is mintha angolról magyarra fordított szöveg volna, a beállítások is amerikai filmet idéznek, ami roppant érdekessé tette a munkát. Az amerikai filmek például sokkal inkább vállalják a lélektani jellemzést, többet törődnek a motivációkkal, mint a magyar filmek, amelyek inkább elméleti, mintsem lélektani alapokra épülnek. Nagyon sok arckifejezést, reakciót vettünk fel, azt, hogy miképp reagálnak azok, akikhez intézik a szavakat.
– Én most láttam először számítógépes vágást. Ahogyan ott dolgoztak, abból úgy tűnt nekem, hogy sokakkal ellentétben önnek nincsenek különösebb averziói semmilyen új technikával szemben.
– Úgy van. Ezt most elektronikára vettük fel, nem filmszalagra. Kardos Sándornak, az operatőrnek is érdekes volt ez a nyersanyag, amely másféle világítást igényel. Látszólag egyszerűbbet, de ennek valahogy expresszívebb a világa. Én különösen a vágást élveztem ezzel az úgynevezett light works technikával. Ha 35 mm-es nyersanyagra dolgozunk, akkor több mint egy hónapot vett volna igénybe a vágás, így öt nap alatt végeztünk, magam is elképedtem, milyen gyorsan lehet vele dolgozni. És ez egyáltalán nem jelent felületességet, sőt sokkal több ötlete támad közben az embernek, mintha vágóasztalon vágna.
– Kicsit kellemetlenkednék. Nem jött-e abból a szempontból is jókor ez a felkérés, hogy a saját filmterveit nem tudta dűlőre vinni, nem sikerült rájuk pénzt szereznie?
– Minden szempontból jól jött, égi ajándék volt ez a munka. Ha elgondolom, hogy néhány héttel korábban még csak nem is hallottam erről a produkcióról, és a megbízást követő harmadik vagy negyedik héten már el is kezdődött a forgatás… Gyorsan sikerült összeállítani a stábot, megtalálni a színészeket… Örömteli munka volt, és semmiképp sem tartom epizódnak az életemben, például most derült ki számomra az, hogy így is, felkérésre is tudok dolgozni.
– Ezek után elképzelhetőnek tartja, hogy olyan hivatásos rendezőként működjön, mint Amerikában szokás? Megkeresik a gazdag producerek…
– Meglehet, de azért nehezen tudom elképzelni. Ez egy olyan pillanat volt az életemben… telefonon hívtak fel, és amikor megnevezték a témát, azonnal eldöntöttem, hogy vállalom, akármilyen is az a forgatókönyv, mert nekem ehhez személyes közöm van. Ez nagyon fontos, ezen érzés nélkül nem is tudnék dolgozni. Azért határoztam el, hogy elfogadom a felkérést, még mielőtt olvastam volna a forgatókönyvet, mert mindjárt az jutott eszembe, hogy az én apám folyton emlegette, hogy mennyire szeretné tudni, mi történt az amerikai követségen 1956-ban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 41-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1661 |
