Bíró Yvette
Chris Markert, a hatvanas évek híres francia dokumentumfilmesét a Kifutópálya (1962) óta izgatja az időlabirintus, új filmjében a multimédiával bolyong benne.
Mióta a kis marslakó robot szorgalmasan tájékoztat a távoli planéta időjárásáról, kőszikláknak ütközéseiről, olykor a maga idegrendszeri zavarairól is, egyszerre közkeletű tudásunk lett messze galaxisokban történő, távirányított tér/idő kalandokról. A komputer-intelligencia a videojáték merészségével és szabadságával operál. De hát ez a tudomány. A művészet, mely sokszor megelőzi szigorú riválisát, még nem igen mutatott fel ezen a területen ilyen látványos eredményt.
Chris Marker legújabb művei, a Level 5 című multimédia mozi-film, installációi és a Beaubourg-ban látható-játszható CD-ROM-ja, az Immemory, úgy tűnik, mégis mérföldkőnek számítanak. Sikeres jövevények, melyeket sokrendbeli, rendhagyó kísérletek előztek meg. Több mint egy évtizede utazik filmjeivel a multimédia göröngyös terepein. Igaz, mindig is kedvelte a különféle technológiák szokatlan vegyítését. Már a több mint harmincöt éve készült, klasszikus Kifutópálya (La jetée) fotó és regény, sci-fi és költészet egyedülálló megvalósítása volt. A Level 5 a dokumentum és a fikció, a személyes vallomás és az esszé formaelemeit keveri a videojáték fortélyaival, a tapasztalt Internet-navigátor biztonságával és magától értetődőségével.
A nyomkereső
A film középpontjában egy varázslatos aurát teremtő nő, Laura (szerzőnk imádja a szójátékokat, rejtett utalásokat), idézi meg személyes és a közelmúlt történelmének démonait.
Eurüdiké alászáll, mondhatnánk. Az utazás a halottak árnyékvilágába visz. Laura a szeretett férfi halálának tragédiáját és Okinawa, egy japán sziget lakóinak második világháborús, kamikaze tragédiáját vetíti egymásra szó, képtöredék és közvetlen tanúságtétel eszközeivel, a rapszodikus képzelet hullámzásával.
A nemek felcserélése persze nagyon is jelentős. Bensőségesen szép Eurüdikénk érzékenysége és dolgokat kezelő szelíd figyelme eleve áthangolja a dráma világát. Érzékletes a kontraszt a gyilkos barbárság és az azt kérdőre vonó, kutató asszony lágysága között. A játékot ő határozza meg, és így a gondolkodás racionális-lineáris logikája helyett egy érzelemteli és intuitív szellemiséggel szállunk alá az alvilágba. Az is természetes, hogy az orfeuszi kaland manapság nem támaszkodhat az ősi mítosz tárgy-szimbólumára: a lírai lant helyébe sokkal prózaibb instrumentum, a gép lépett. A nő egy kompjuter előtt ül másfél órán keresztül és azt működteti. A gép felel, az informál. Semmi babona-varázs. Mégis, ami szemünk elé tárul, nem lehetne gazdagabb, összetettebb, zaklatottabb.
Az ismeretek halmazának különféle szintjein (Level 5!) kóborlunk, kompjuter megabytok kimeríthetetlen tartományában, a halál birodalmának árnyai között, kutatva, elkalandozva, majdnem megragadva, elveszítve és újra fellelve az annyifelé ágazó, el-feltűnő nyomokat.
Optional Word Link a játék stratégiájának neve, aminek arcronymja nem véletlenül OWL, bagoly, Marker bestiáriumának első számú kedvence, hivatkozásainak visszatérő emblémája. Ennek segítségével zajlik szemünk előtt a többszörösen megújuló kísérlet. Minthogy, a könyv, a fénykép, a rádió és a film, a videó és a televízió után ez a masina, pontosabban software lett az emlékezet kitüntetett eszköze, az Internet-világgal való összeköttetetés médiuma. „Ez a XX. századi illúzió – mondja – a múlt megőrzésére, hogy ne kelljen megélni azt.”
Eurüdikénk helyhez rögzítve, ám a virtuális tér/időben a lehető legszabadabban kószálva faggatja történelmi múlt, fájdalmas emlékek és személyes gondolattársítások lenyomatait. Minden részlet számít, a legkisebb, rejtelmes, ígéretes adalék is hozzájárul az átfogóbb megértéshez, noha a dolgok teljes, igazi átértése nyilvánvalóan reménytelen. Marker filmje, mint előző munkái is – a Sans Soleil vagy az újabb CD-ROM-ok – egyszerre szembesítenek az emlék-készlet végtelenségével, szédületes rendetlenségével és eszközeinek növekvő tehetségével. Soha ennyi fegyvert egyidejűleg bevetve eddig nem láttunk. Nemcsak mozaikdarabkák sokasága segít (vagy legalábbis csábít) eligazodni, hanem minden töredék másként beszédes, másként kérdez. Költői szöveg és animáció, villódzó, egymásra vetített mozgókép és nagyközeliben láttatott tanúskodó arc, képeslapok édes hazugsága és televíziós riportázs az elektronikus komputer-memóriából egy gombnyomással előásva mind másféle módon támadja érzékeinket és érzéseinket. Eláraszt a bőség és zavarba is ejt. A káosz élménye legalább olyan fontos, mint a tisztánlátás megnyugtató biztonsága.
Marker az „idő spiráljának” kacskaringóin, ejtőin és emelkedőin csapongva, az „idő szédületét” érzékelteti. A különféle minőségű látvány- és hangtöredékek a valóság „igazi” hiteles részei, de elrendezésük és sokrétű minőségük révén nyugtalanítóbban szólnak hozzánk, mintha sosem találkoztunk volna velük. Mikor egy idős, súlyosan megjelölt arcú japán lelkész rezzenetlen tekintettel mondja el, hogyan ölte meg kamaszként anyját és testvéreit Okinawában, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek, nyilván már maga a vallomás ténye dermesztő. A film azonban sajátos kontextusba helyezi ezt a direkt vallomást. Az asszociációk sokféle ága-boga terebélyesedik körötte. Egyszer az idilli sziget jelenik meg: a kék tenger hullámai között, a tágas ég alatt, íme egy távoli rajzos sziluett, egyszerűen van, létezik a mozdulatlan időtlenségben. Fraktál-sziget, mondja Marker, annak jelzésére, hogy benne hozzá hasonlatos formák végtelenjére nyílik rálátás. Tovább-később kiszámíthatatlanul más háborús emlékek is felvillannak, híradó-klipek, plakátgrafikák, vagy éppen költői-elmélkedő kommentárok bonyolítják a vizsgálódás szintjeit. Okinawa csakugyan egyszeri rémtörténet, mégsem egyedülálló. Adatokat, tanúvallomásokat, újságfotó-kivágatokat, a helyszínen található nyom-maradványokat, sokféle tárgyi bizonyítékot bányászhatunk elő az 1945-ös háborúról a technológia jóvoltából, de felfogható lesz-e a maga teljes képtelenségében? Felmérhető-e jelentése, nemcsak mint múlt, hanem mint továbbélő, ismétlődő jelen? A film során kényszeresen térünk vissza a tragédiához, látjuk, turista csoportok mosolyogva fényképeztetik magukat a múlt romjain. Érdeklődésükben nincs semmi frivol, inkább a banálisnak eljáró, valódi válaszra képtelen figyelem jelenik meg arcukon. A gyászolók és történelembe kirándulók egyformán tehetetlenek a pusztítás e fekete lyuka előtt. Ugyanígy, a film is becsületesen tanúsítja: a dolgok megértéséért, az igazság megragadásáért folytatott multimédiaostrom nem sokkal biztatóbb, nem kevésbé drámai, mint a történelmi tények. A sztori végén nem vár happy end. A halottak feltámasztása, bármiféle boszorkánysággal rendelkezzünk is, lehetetlen.
A halál melankóliájától megérintett hősnő a szó szoros értelmében játszik a kompjuterrel. Beszél hozzá és vele, utasításokat ad neki és válaszaira reagál. Még szidja is és kérdőre is vonja, csúfolódik rajta, különösen, mikor korlátozottságával találkozik. Végül is ez egyetlen „élő” partnere, amely/aki többet is tud, mint ő, de hát nyilvánvalóan sokkal kevesebbet is. Persze, sebesen vált, villog, egymástól távol álló dokumentumokat ránt össze. De előadni csak azt tudja, amit kérnek tőle és amit egyszer beletápláltak. Eszerint nemcsak végtelen adatbank, hanem néma temető is.
A kompjuter-nyelv vizuális kódjai és grafikája, a monitor vibrálásának képminősége újszerű hatást keltenek. Marker úgy illeszti a filmbe sajátos textúrájukat, ahogy mindennapi életünkben asszimiláljuk már jeleiket. Ám mindig megtalálja a módját annak, hogy a mechanikus, cikázó-tünékeny képet lélekkel vegye körül. A magántörténet és a történelem párhuzama játékos, nem más, mint ő maga, a gondolkodó (kiváló) író-költő, a romantikus ironista. A nyugtalan, „medúza” forma a nyugtalan képzelet kifejezése.
A film, ez az életre keltett, lüktető kollázs végül is egységes, sűrű szövetté válik. Alakulása nyomán valamely sajátos Zóna keletkezik (mint Tarkovszkij sztalker-időutazóinak élményében), amely egyszerre a belső tudat kivetítése, metaforája és a külső világ sokeleműségének tükre. Ám a kaland, szerencsére, egy percre sem marad absztrakt, filozófiai akrobatamutatvány vagy tételek illusztrálása – Marker itt haladja meg Godard rokon erőfeszítéseit – hanem a legszemélyesebb játék. Az alkotó a szó szoros értelmében jelen van, a hang csakugyan „Jákob hangja”, ő tűnődik, keres, töpreng a feltárt, mégis feltárhatatlan, feldolgozhatatlan traumák rengetegében. A kifogyhatatlannak tűnő részletek és töredékek áramlásán keresztül a végesség (halandóság) egyetlen bizonyosságával szembesít.
Navigálni jó
Marker Immemory című CD-ROM-ja, melyet szégyenlős öniróniával romantikus életrajznak nevez, a Pompidou központ kortárs képzőművészete kiállításának része. A mű továbbmegy a multimédia alkalmazásában, az interakció játékát ajánlja fel a nézőnek. Ez a nyitott és számlálhatatlan elemből épülő szerkezet a szerző legbensőségesebb napló-magángyűjteménye. Privát mitológia, mely obszesszióinak és kedvenc tárgyainak, emlékroncsainak és „lopásainak” zűrös, kavargó, egyenetlen, de nagyon is élő rendje. Évtizedek során felhalmozott jegyzetek, képek és hozzájuk fűződő hangulatok, olvasmányok és idézetek népesítek be a nyolc tartományba foglalt „dolgok” csoportját. Memória, költészet, film, fotó, háború, utazás, múzeum és halál az egyes zónák címe, amelyek, mint az emlékezet „szigetei, sivatagjai vagy túlnépesedett területei, hirtelen kiterjedt kontinensei, és terra incognita-i” húzódnak meg a tudat raktárában.
Egy sötét helyiségben három számítógép áll, használatra nyitottan. A látogató szabadon indulhat el felfedező útjára, hogy a legváratlanabb pillanatokban válaszút elé kerülve maga döntse el, egérével klikkelve, merre kíván tovább haladni. Chris Marker életregényének fejezeteiben böngészve, metaforai erdejében barangolva mindenki a maga kedve szerint építi fel a „könyvet”. A játék igazi feszültsége a szabad választás, a váratlan meglepetések minden izgalmával. Mindenesetre sosem lineárisan haladunk: a prousti madeleine felidézésétől egyszerre ugorhatunk Hitchcock Szédülésére, (hősnője Madeleine!) San Franciscóba vagy Japánba, kedvünk, érdeklődésünk szerint. Hisz minden szó, kép asszociációk sokaságát kínálja. Marker a leggátlástalanabb elfogultsággal hozza közelünkbe érzékenységének kitüntetett darabjait. Családi albumból való titokzatos képek adnak alkalmat az eredetekről való mélázásra. A távoli ősök között még erdélyi magyar rokonra is lelhetünk, kackiás bajusszal, csizmával, mellénnyel…! Az utazás az első gyerekkönyvek lapjait idézi meg: Verne 80 nap alatt a Föld körüljének századeleji kiadásában, a korabeli illusztrációk bájával… Rajzról szövegre, fotóról különféle filmekből, könyvekből való idézetekre ugrunk. Annyit időzünk az egyes képeken, amennyit akarunk, előre-hátra mozoghatunk. Visszatérünk a megkapó részletekhez, továbbsietünk a közömbösebbek felett.
Az elemek torlódó halmaza a formálás remek változatosságában kel életre a monitoron. Romantikus és mulatságos, lírai-nosztalgikus és játékos hangulat veszi körül a töredékeket. Csak a korai orosz avantgarde konstruktivista és bálványromboló lendületéhez hasonlítható a szerkezetek ritmussal való játék invenciója. Szabadon alakítható képméret, az áttűnések, egymásba olvadások, áttolások és elsötétedések megannyi eljárása tagolja a bőséges anyagot. A krónikás, a tanú, a magányos vándor és az alanyi költő Marker úgy bánik a talált anyaggal, ahogy ihlete parancsolja. És olyan ravaszul kínálja fel kollekcióját további vagy csak egyszerűen más építkezésre, hogy a néző-játékos is az ő világának aurája szerint kívánjon együttműködni, válaszolni.
A véletlen, a meghatározatlan és a mégis adott keresztútján egyszerre élhetjük át a rendetlenség és a rend paradoxonát, a logikai kapcsolatok ismerős szabályainak bizonyosságát és az ismeretlennel járó feszültséget. A Level 5 című filmben egy régi zsidó legendát idéz a hősnő: eszerint az ember születése pillanatában a világ minden ismeretével rendelkezik, már mindent értett, mindent tudott, mikor is egy angyal érinti meg gyengéden a vállán, hogy feledésbe süllyessze az egész tudást és megajándékozza ezáltal a felfedezés örömével és kínjával.
Nem tesznek-e velünk valami hasonlót Marker „angyali üdvözletei”?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1657 |
