Muhi Klára
Szinte mindenestől eltűnt mára a televíziózás, amelyben évtizedeken át alig tucatnyi rendezőkollégájával együtt Zsurzs Éva szállította a felnőttek napi meseadagját. S a szappanízű egyforma teleregények helyett olyan folytatásos történetekkel múlattuk az időt az egyetlen csatornán, mint a Fekete város, A koppányi aga testamentuma, vagy a Névtelen vár, az Abigél. Zsurzs Éva népi káder volt, akkoriban így mondták. A Csepel Művek munkás színjátszóköréből került a rádióhoz, majd a televízióhoz. S szerencsés embernek mondhatta magát, hiszen van-e izgalmasabb, mint kipróbálni egy születő médium lehetőségeit.
Első tévéjátékát 1958-ban készítette Várkonyi Zoltánnal közösen. Az igazi sikert pedig – még cannes-i televíziós nagydíjat is (Arany Nimfa, 1962) a Nő a barakkban című tévédráma hozta meg számára, Romain Gary kisregényének adaptációja, melyben olyan színészek játszottak, mint Kálmán György, Rajz János, Sinkovits Imre. De bizonyosan túlélte az évtizedeket – szívesen ellenőriznénk a képernyőn – Móricz Barbárokjának vagy Petőfi A helység kalapácsa című vígeposzának feldolgozása, s Gádor Béla kedves vígjátéka, az Othello Gyulaházán.
Zsurzs Éva mindig biztos érzékkel választott irodalmi alapanyagot, többnyire feszes lélektani helyzetekre épülő kamaradarabokat. S pontosan tudta, hogy a népszerű regényekből szabott szériák a televíziózás legtesthezállóbb műsorfajtái.
A televízión – az „ős”- és a „neotévén” egyaránt – újra és újra számon kérik a művészi erőt, valószínűleg feleslegesen. Inkább firtassuk a személyes érintés, a lélek nyomát, mellyel a kilencvenes évek agyonszponzorált, papírízű produkciói nagyon is adósak, de ami Zsurzs Éva minden munkájában jelen volt.
A napokban töltötte volna be hetvenkettedik életévét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1651 |
