Hammer Ferenc
A bűnözés a filmek többségében könnyű eset, beilleszkedési zavar, a jól működő társadalom selejtjének produktuma.
A bűn mibenlétével és eredetével kapcsolatos állítás morális felelősséggel jár. A modern világban, ahol – bizonyos nagy hatású könyvek ellenére – a bűnnel kapcsolatos tudás a bűnről szóló beszéd révén jön létre, különösen. Miként felel meg ennek az elvárásnak a félmúlt és a jelen magyar bűn-mozija? Kezdjük a jó hírrel. A filmek egyik csoportja a bűn kialakulásának azt az útját jeleníti meg, amikor is nyomon követve egy vagy több szereplő sorsát, megmutatja, hogy egy-egy (olykor különben teljesen hétköznapi) dilemmára adott buta vagy szerencsétlen válasz következtében megtörténhet például, hogy az ember kidobja a barátnőjét az ablakon (Salamon András: Zsötem). Ha e filmeknek sikerül leküzdeni a legnyilvánvalóbb veszélyt, az unalmat, akkor sikerrel érzékeltethetik a „másként is történhetett volna” szívszorongató élményét, voyeurből a történet résztvevőjévé avatva a nézőt. E filmekben az is megeshet, hogy azért követ el valaki bűncselekményt, hogy végtére értelmet/rendet tudjon vinni a körülötte lévő értelmetlen (és így megalázó) világba (Könnyű vér). E filmek legnagyobb erénye, hogy annak bemutatásával, hogy sem a szereplők, sem a rendező nem tudja teljesen biztosan, hogy mi miért történik a filmben, ily módon képesek érzékeltetni a bűntetthez vezető út esetlegességeit. A filmekben gyakran szerepelnek félreértésekből származó bűnök (Fekete Ibolya: Bolse Vita), e véletlenek és balesetek olykor híven jelenítik meg a margón élők sérülékenységét, saját-történetükön-kívüliségét, amely dolgok mint filmtémák köztudottan nem fotografálhatók olyan könnyen, mint egy pitbull.
Rátérnénk a rossz hírre. A filmek másik csoportját bulvármozinak nevezhetjük (András Ferenc: A törvénytelen, Bacsó Péter: Balekok és banditák, Erdőss Pál: Gyilkos kedv). Ezek a mozik abban hasonlítanak, hogy a történet során határozottan kirajzolódik a jó és a rossz közötti határ, azaz a szereplők jók vagy rosszak, és ezen kívül a jók többnyire jót csinálnak, a rosszak pedig rosszat. Ebből talán az is sejthető, hogy a megjelenített karakterek nemigen bújhatnak ki bőrükből, így lép elénk az agyatlan szkinhed, a korrupt politikus, a maffiázó/alulfizetett rendőr, a szélhámos karitász-aktivista, a köcsögölő börtöntöltelék, az orosz fegyverspekuláns, a tiszta lelkű szerelmes lány, az úszómedencés milliomos, a szívszaggatóan tisztességes hajléktalan (család!), a tisztességesen érvényesülni nem tudó széplélek (itt csak a helyszűke miatt hagyjuk abba), azaz (röviden és visszafogottan) a bulvársajtó-világkép összes ismerős szereplője. E leegyszerűsített világban az emberek csak azért hoznak döntéseket, hogy beteljesedjen a rendező által rájuk mért sors, a nyertesek nem tudnak veszíteni, a veszteseknek pedig nincs vesztenivalójuk. Ez a megközelítés kimerítő leltárát adja a bűn mibenlétének, a képeken tombol az önkény, repül a pofon és folyik a vér. Arra a kérdésre viszont, hogy miből lesz a bűn, azaz hogy mi visz embereket a bűn útjára, csak eléggé elnagyolt választ kapunk: a) úgy születtek, b) hajtja őket a gonosz ösztön, a bírvágy, vagy a vérük (különösen, ha nők). Úgy véljük, nem feltétlenül széplelkű moralizálgatás, ha azt gondoljuk, ez egy hazug világkép, ráadásul veszélyes is. Azért tartjuk veszélyesnek a világ ilyesfajta megjelenítését, mert ezzel gyarapodik az, amit röviden a kiszolgáltatottság kultúrájának nevezhetünk. Mint minden kultúra, ez is emberek szokásaiból, ítéleteiből áll össze. Például olyan állításokból, hogy minden azon múlik, hogy mit művelnek ott fönn a nagyfejűek, hogy mindegy, mit csinál az ember, mert úgyis szarság van, hogy ez egy korrupt és rohadt világ. (Ez utóbbi állítás variációi legalább háromszor hangzanak el a Balekok és banditákban). E letargiává kövült kétségek és vakhitté dermedt bizonyosságok, az élet apró döntései során önmagát beteljesítő jóslatként viselkedve, valóban kiszolgáltatottá tehetnek bennünket. (Az olvasó jóindulatára hagyatkozva nem emlegetünk most szociológiai, pszichológiai és közgazdasági érveket az ember önmagába vetett hite és másokkal szembeni bizalma fontosságával kapcsolatban, mely elméletek közül nem egy modellként kezeli a saját üstökébe kapaszkodó Münchausen báró képtelen stratégiáját.)
Gonoszak e mozik, mert az automatikus sorsoknak és a betonszilárd egzisztenciáknak (a szegények kontra a gazdagok) a valóságba való belebeszélése révén terjesztik a magyar közbeszéd egyik legkártékonyabb közhelyét, miszerint azok a vesztesek (szegények, bűnözők, narkósok stb.), akik nem tudnak beilleszkedni a stabil többség nyugodt rendjébe. E filmek világképével ellentétben a valóságban sajnos úgy van, hogy aki úgy-ahogy megél, az nem tesz mást, mint folyamatosan illeszkedik, és ha beszélhetünk vérfagyasztóan nyugodt rendről, akkor azt csak a kilátástalan élethelyzetek kapcsán tehetjük meg. Emellett némely rendezők (különösen Bacsó Péter) különös kedvüket lelik a vesztesbe lenyomott néző alpári vigasztalgatásában, mondván, nem baj, öcsi, hülye mindenki, de legalább röhögjünk egy jót. Ekkor jelennek meg a vadállati tekintetű börtönlakó romák akkora tetoválásokkal, mint egy gigantposzter, ekkor rebegi nedves ajkakkal hősnőnk, hogy ő bizony nem bánta volna, ha levarrják őt a szkinhedek (ami önmagában is képzavar), és ekkor akar rámászni a főnök úrra a butuska titkárnő. (Ha a rendező mindezt ironikusnak szánta, akkor azt tanácsolnám, hogy a félreértések elkerülése végett a vicces jeleneteknél a reklámok (x)-éhez hasonlóan egy kis Keep Smiling figurát helyezzen el a képernyő sarkában, jobb a békesség.) Ha viszont azt kívánjuk, hogy dühöngjön egy kicsit a néző, akkor helyezzünk el néhány funkciótlan orosz gyilkost a történetben. Mindeközben a bulvárfilmek rendezői (á la Juszt) takargathatják szégyenüket „a valóság ilyen, én csak megmutatom” fügefalevelével. Az objektív kamera ostoba közhelyén azonban már annyian elverték a port, hogy ezúttal erre szót nem vesztegetnénk. A bulvármozi védelmében jogosan szokták felhozni azt az érvet, hogy ha tömegeket kívánunk szórakoztatni, akkor olyat kell mutatni, amit megért a nép. Ha a nép nevet azon, hogy valakinek leesik a gatyája, akkor nincs mese, a gatyának le kell esnie. Azonban ezt is sokféle módon lehet csinálni. Jól például úgy, hogy nem európázunk-balkánozunk, mert az már téesznyugdíjasok között is ciki. Aztán például emlékezünk, A Keresztapában az egyik jelöletlen családapa megjegyzi a kábítószer-terjesztés mellett érvelve, hogy „A mi kezünkből csak a feketéknek jut, azok úgyis állatok, veszejtsék el a lelküket.” Erdőss Pál Gyilkos kedvét megtekintve biztosak lehetünk abban, hogy ha ezt a motívumot neki kellett volna megoldania, akkor mindenekelőtt láthatnánk egy bronzi junkie-t egy akkora fecskendővel, mint egy tűzoltókészülék, mellette meg elgurulna egy bazi nagy Cadillac, benne négy Jávor Palival. A junkie és a Cadillac a valóságban is léteznek, így odaállhatna a kamerájával a rendező, hogy ő csak azért jött, hogy lefényképezze, hogy milyen rohadt ez a világ.
A Keresztapában is pont ezekről a dolgokról van szó, azonban más a keret: az elhangzott mondat egy itáliai gyökerekkel bíró, felső-középszintű bűnöző véleménye a feketékről, ami óriási különbség. (Erdős Pál azért van különösen a bögyömben, mert szerintem választhatott volna más izgalmat a vontatott történet felturbózására annál, hogy negyedóránként megerőszakoltat egy gyereket.)
A bulvármozi maffiáiról meg csak annyit, hogy én még maffiát nem láttam se közelről, se távolról, de szomorúan fel kell tételeznem, hogy nem a maffiás filmekből fogom megtudni, milyen a maffia, ha azt veszem tekintetbe, hogy mennyi empátiát és hitelességet mutat nekem a magyar átlagmozi azokról a dolgokról – gyereknevelés, horgászás, Magyarország –, amelyeket viszont valamennyire ismerek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1631 |
