Filmvilág

Kölykök

Szülői kíséret

Larry Clark droggal, szexszel, AIDS-szel terhelt tizenéves szubkultúrája életképével sokkolta Amerikát.

Egy nap New York-i tizenévesek között, az év legforróbb napja. Telly, a cél és morál nélküli protagonista elveszi egy tizenhárom éves lány szüzességét, majd haverjával, Casperrel járja az utcákat. Isznak, kábítószereznek, vizelnek az utcán, tamponból szürcsölik a gyümölcslevet, lopnak, további haverokkal találkoznak, csoportosan agyonvernek egy ártatlan férfit, s közben egyfolytában – roppant vulgáris kifejezések segítségével, s meglehetős brutalitással – a nemi életről beszélnek. A másik szálon Jenny, a szüzekre specializálódott Telly korábbi hódításának tárgya, aki azóta sem volt más fiúval, s Tellyvel is csak egyszer, megtudja, hogy HIV-pozitív, s Telly keresésére indul. A történet egy alkoholban és kábítószerben úszó házibulin ér véget: Jenny az éjszaka közepén megtalálja Tellyt, aki éppen egy újabb rendkívül fiatal lány defloreálásával van elfoglalva, és észre sem veszi Jennyt. A korábban egy klubban súlyos kábítószeradagot magához vett Jenny sem hívja fel a fiú figyelmét magára, hanem egy másik helyiségben összeesik a kanapén. Az öntudatlan és magatehetetlen lányt itt erőszakolja meg Casper, aki aztán a film utolsó képében belenéz a kamerába, és azt mondja: „Jézus Krisztus. Mi történt?”

Larry Clark kezdő rendező volt 1995-ben, amikor a Kölyköket bemutatták, mégis élő legenda: az 1943-ban született alkotó fotóművészként már 1971-ben híressé és hírhedtté vált Tulsa című albumával. A sorozat 1963-tól készült, fekete-fehér darabjai Clark Oklahoma-beli szülővárosának kábítószeres szubkultúráját mutatták be, egyszerre voltak kegyetlenek és artisztikusak. Clark azt mondja, a Tulsa képeivel el akarta mosni a határt dokumentum és fikció között: „szigorúan dokumentumképek voltak, de megvolt a fiktív minőségük is”. A Tulsa képei nagy hatást gyakoroltak az amerikai független film intézményévé vált Gus Van Santra – aki a Kölykök egyik producere volt – a Drugstore Cowboy elkészítésekor, s a Taxisofőr forgatókönyvírójára, Paul Schraderre is.

Clarkot a Diane Arbus-iskola tagjaként, amolyan gonzo-fotósként tartja számon az amerikai alternatív kultúra: számtalan képén látható ő maga is, az események – kábítószerüzletek, nemi aktusok, semmibe bámulások – részeseként. A hetvenes évek végén tizenkilenc hónapot töltött egy szigorított fegyintézetben: testi sértés (egy speed hajtotta kártyaparti végén karon lőtte partnerét), ittas vezetés visszaesőként, engedély nélküli lőfegyver tartása. Személye és munkái ritka megjelenései alkalmával mindannyiszor egyszerre váltottak ki rajongást és felháborodást: 1983-as, Teenage Lust (Tizenéves vágy) című albumának egyes képeit – például azt, amelyiken a művész egy lenge öltözetű kamaszfiúval egy szökőkútban fürdőzik – pedofilnak nevezték, tíz évvel későbbi, The Perfect Childhood (A tökéletes gyermekkor) című sorozatát pedig állítólag azért nem jelentette meg kiadója az Egyesült Államokban, mert attól tartott, az erkölcsrendészet úgyis elkobozná az összes példányt. Larry Clark huszonöt éves legendája ellenére a Kölykökkel lett ismert művész, ennek megfelelően erősödött fel a rajongás és a felháborodás is; a bemutatót elragadtatott kritikák mellett liberális elméletírók és konzervatív erkölcscsőszök felháborodása kísérte.

A film reklámkampányában és a rendező nyilatkozataiban is jelentős hangsúlyt kapott a tény, hogy a forgatókönyvíró, Harmony Korine mindössze tizenkilenc éves volt a film készítésekor, s hogy Clark közel ötvenévesen megtanult gördeszkázni, együtt járt le a fiával a Washington Square-re abba a társaságba, amelynek tagjaiból azután a film szereplőit válogatta. Ennek megfelelően mindegyikük amatőr (bár Clark szerint a főszereplők korántsem magukat alakítják), s amennyire egy magyar anyanyelvű kritikus ezt meg tudja ítélni, valóban olyanok, mint egy-egy darab nyers valóság. Clark azt mondja, ugyanazt csinálta meg a Kölykökben, mint annak idején a Tulsa fotóiban, csak visszafelé: „a Kölykök fikció, de megvan a dokumentum-minősége is”.

A film egyes jelenetei valóban lélegzetelállítóan hitelesek, ez azonban mintha sokkal inkább a dialógusoknak (gyakran egyszerre folyik három vagy négy), s nem a szituációknak vagy a „dokumentum-játékfilm” műfajból unalomig ismert kézikamerának lenne köszönhető. A Kölykök – hiába keresi Jenny Tellyt – nem történet, hanem életkép. Clark arra törekszik, hogy az utcai élet minden aspektusát bemutassa, s éppen ez a törekvés teszi többször illusztratívvá, darabossá, görcsössé a filmet. Mintha egy listán mennénk végig, s a rendező egymás után pipálná ki az előre meghatározott feladatokat: káromkodás megvolt, pia megvolt, kábszer megvolt, hugyozás megvolt, lincselés megvolt, magánlaksértés megvolt, közömbös anya megvolt, érzéketlenség megvolt, nemi erőszak megvolt. Egy jelenetből kiderül, hogy a fiúknak mindezek ellenére is van szívük (Casper mind a három centjét odaadja a metróban egy koldusnak), ez is megvolt. A jeleneteket átkötő, az utcán reménytelenül bóklászó hajléktalan koldusok, az össztársadalmi háttér, ez is megvolt. Clark tiszteletreméltó szándékának megvalósítása – „úgy akartam megmutatni a dolgokat, ahogyan a kölykök látják őket, a negyvenes hollywoodi faszik moralizálásai nélkül” – sajnálatos módon kiszámíthatósághoz, végső soron didaxishoz vezet. Néhány magával ragadó jelenet – mint a két különböző helyszínen egyaránt a szexről társalgó fiú- és lánycsapat egymásra vágott képei – és a modorosság nélkül játszó szereplők segítségével a film el-elfeledteti ezt a didaxist, de csak azért, hogy az utolsó képben teljes erővel a néző szemébe vágja. Nemcsak Casper végső – és végletesen szájbarágós – kérdését nehéz komolyan venni, de Telly azt megelőző, hirtelen hangalámondott önvallomását is. Ha ez a fiú valóban olyan morál és önreflexió nélküli, amilyennek a film bemutatta, akkor nem mond olyasmit, még magának sem, hogy „ha fiatal vagy, gyakran csak befelé vezet út”.

A Kölykökben látható testek, arcok, enteriőrök, beállítások és színek nem csupán Clark korábbi munkáihoz és a New York-i valósághoz kötődnek, hanem a kiégettség és ártatlanság érzékelhetően sokak számára vonzó keverékével operáló, voyeurisztikus marketingkultúrához is. „Másfél óra Calvin Klein-reklám”, állapította meg a film egy kritikusa (arra a kampányra utalva, amit a sikeres cégnek – mint gyermekpornó-gyanúsat – az első megjelenések után le kellett állítani). Ennek éppenséggel nem gátja, hanem eszköze a „természetes” világítás alkalmazása, s az is, hogy a szereplők nincsenek maszkírozva. A film több, hosszan kitartott, az elviselhetetlenség határáig kitartott beállításnak teszi ki nézőit, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kénytelenek legyenek felismerni a vásznon zajló események (például Jenny megerőszakoltatása) természetét. Ez egy úgynevezett művészi eszköz, s hogy hány perc után válik egy-egy jelenet öncélúvá, az nehezen meghatározható. A néző vagy örömmel elmerül a szexuális aktusok és az év legforróbb napjára való hivatkozással bőségesen mutogatott félmeztelen fiútestek tanulmányozásában, vagy valóban átérzi a történtek rettenetét, s végtelenül frusztrálódik. Ha hihetünk Clark – több kritikusa által vitatott – deklarációinak, célja ez utóbbi reakció kiváltása volt, a képek korántsem tradicionális, ám kétségtelenül meglevő stilizáltsága, „Calvin Klein-i értelemben vett” esztétikus volta azonban e cél ellen hat.

Az Ausztrál Katolikus Filmiroda – egy vallásos nézők orientálására létrejött szervezet – igazgatója, bizonyos Peter Malone atya a Kölykök ausztráliai bemutatásakor mindenesetre közleményben tudatta a hívekkel, hogy bár a filmben látható „...tizenévesek viselkedése számos nézőt sokkolni fog, a film a mai társadalom egy részét és annak morális problémáit tükrözi, s felhív a változtatásra”. Hozzátette: helyesebbnek tartotta volna, ha a filmet nem tizenhét éven felülieknek, hanem szülői kísérettel, tizenöt éven felülieknek engedélyezi az országos hatóság, ami lehetővé tette volna, hogy a szülők elbeszélgessenek gyermekeikkel mindarról, ami a filmben látható. Vagyis az atya szerint a morálnélküliség bemutatása akkor sem amorális, ha nehéz elviselni, s ha bizonyos pillanatokban felmerül a kérdés, hogy valóban azért van-e szükség három perc után még három ugyanolyan percre egy kietlen smárolásból, hogy megértsük, amit a rendező meg akar értetni velünk.

A Kölykök minden tisztázatlansága és egyenetlensége ellenére is fontos film, ha szabad ilyet írni 1997-ben, inkább társadalmilag, mint művészileg fontos (bár a kultúrteoretikusok nyilván ellesznek egy darabig a realizmus kontra perverzió ikonográfiai problémájával). Budapest nem sokban különbözik New Yorktól.

Gabor	#1 dátum: 2006-04-25 14:31	Válasz
Hétfő reggel még mielőtt elmentem volna a 10-es órámra elmentem a TESCO-ba megnézni a "heti termést", azaz a 950Ft-os filmek polcát és azonnal feltünt ez a film a DVD tetején azzal a felírattal, hogy a Kenpark rendezőjének első filmje. A Kenparkot még 16-17 évesen láttam anno. Eléggé felkavart akko. El akartam lépni a polctól és tovább menni, de elfogott egy érzés: "megbánnám, ha nem venném meg" így belekerült a kosárba. És valóban megbántam volna, ha nem veszem meg. Engem pont a film szerkezetének az esetlensége fogott meg, amit a kritika a legnagyobb hibájának vél. Én művészetileg is értékelhetőnek tartom a filmet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 28-30. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1628