Kovács Marcell
Ölni és meghalni Los Angelesben. Michael Mann új filmje két, valóságból merített történet (A bennfentes; Ali) után újra a rendező kedvenc műfajában készült, és kedvenc helyszínén kedvenc témáit boncolgatja.
Egy jóságos fekete taxisofőr eleinte engedelmesen fuvarozza a cinikus fehér bérgyilkost öt feladatból álló körútján, de azután összeszorítja a fogát és szembeszáll vele. Az egyetlen éjszaka alatt játszódó, véletlenek sorozatából formálódó sztorit gyönyörű képek vezetik fel: a sztrádákat felülről lassan követő kamera felvételei sűrűre vágott közelikkel keverednek, a Mann kézjegyének is tekinthető motívum, a felhőkarcolók napfényben szikrázó ablaktengere most a sötétben villódzó neonfeliratokat tükröz szerteszét. A Made in L.A./Szemtől szemben mintájára az események egyre felpörgő ritmusát első pillantásra a második félidő mesteri akciójelenetei adják, a középpontban egy szilánkos felépítésű diszkós lövöldözéssel, ám most is a két főszereplő közötti kölcsönhatás a film igazi motorja. Ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik ők, és ezúttal mintha az időben elcsúszott tükörképei volnának egymásnak: a könyörtelen mészáros egykor épp ilyen merengő jótét lélek lehetett, miközben a csupa szív álmodozónak csak gyilkossá válva van jövője.
A Szalmakutyák vagy a Hetedik a megsemmisítő vereség érzésével számolt le a bűntelen élet illúziójával, Mann filmje azonban édeskés happy enddel zárul – és nem ez vele az egyetlen probléma. Cruise iskolás igyekezettel bizonyít a szörnyeteg szerepében: a Harmadik ember Orson Wellesének pökhendi embertelenségét Max von Sydow precíz eleganciájával keveri A Keselyű három napjából, de csak az utóbbit hisszük el neki. Talán, ha a túlírt párbeszéd tapintatosan hallgatna sanyarú gyerekkoráról, és a forgatókönyv a legrövidebb út helyett időnként a kacskaringókat is felvillantaná, nem írna minden elcsípett metrószerelvényt, túlélt golyózáport és karcolás nélkül megúszott autóbalesetet nagyvonalúan a kifürkészhetetlen sors számlájára. Ebben a tekintetben a film kulcsjelenete a dzsesszklubban következik. A – naná, hogy – dzsesszrajongó bérgyilkos a koncertet hallgatva meghatottan áradozik az improvizáció szépségéről, a hangok kiszámíthatatlan egymásutánjáról, miközben a színpadon a zenészek egy ismerős Miles Davis-felvételre tátognak roppant átéléssel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1615 |
