Báron György
A törvényes és a törvényen kívüli – az utóbbi az igazi hős, ám az előbbi a nyertes: ő söpri be a hasznot, a pénzt, a dicsőséget, a nőt.
„Ha az ember egyszer venné magának a fáradságot, hogy összehasonlítsa ezeket az elragadó, de valószínűtlen történeteket, és úgy helyezze egymásra őket, ahogy a modern fiziognómiában az arcok negatívjait, az állandó közös vonásokból kirajzolódna egy ideális western, amely kizárólag eredeti, tiszta mítoszokból formálódik” – írja A western, azaz az amerikai film par excellence című alapvető tanulmányában André Bazin. Két vadnyugati filmet ismerek, amely közel jár a Bazin megálmodta ideális westernhez: az Aki megölte Liberty Valance-t címűt és a Volt egyszer egy vadnyugatot. Ugyanabban az évtizedben készült mindkettő: a hatvanas években. Mégis, fényévek, filmtörténeti korszakok választják el őket. Sergio Leone külsőkben, eredeti helyszíneken játszódó szuperszínes breviáriuma idézetgyűjtemény: nosztalgikus visszatekintés, egy műfaj búcsúja. Metafilm, amely már létező filmek képeit hívja elő. John Ford stúdióban fölvett fekete-fehér remeklése ezzel szemben nyers és eredeti vadnyugati mozgókép, amely a műfajt ereje teljében mutatja (annak ellenére, hogy az egyik utolsó igazán nagyszabású, nyers és erőteljes darabja). „Demonstrációs anyag… összegzés” – írja róla William Pechter.
Kései western, azaz öreg, de a western az öregek műfaja. Tűnt idők dicsőséges revolverhőseié, nagy csaták részvevőié, akik már szögre akasztanák a pisztolytáskát, és békés, nyugodt családi életet élnének, de még egyszer, utoljára… mert a harc a westernfilmekben mindig az utolsó, ami után nem a megérdemelt pihenés következik, a „home, sweet home”, ahogy Tom Doniphon mondja keserűen a Liberty-ben, hanem a vereség, a halál, ez minden vadnyugati történet igazi, végső tárgya. John Wayne ötvenöt éves a Liberty forgatásakor, James Stewart ötvennégy; Gary Cooper is túl jár már az ötvenen, amikor eljátssza a Délidő főszerepét, s sorolhatnánk, vég nélkül, a klasszikus vadnyugati filmeket...
Megérkezéssel kezdődik a Liberty, mint minden western, és távozással zárul. A hős elvégezte feladatát és eltűnik: nincs helye az új világban, a law and order civilizációjában, amit ő teremtett meg, fegyverrel és személyes bátorsággal. Ford e filmjében megkettőzi az érkezés-távozás keretjátékát. Az első képeken vasút töfög a békés, rendezett tájban. Ranse Stoddard szenátor érkezik a feleségével Washingtonból a nyugati Shinbone-ba, hogy megadja a végtisztességet Tom Doniphonnak. Ranse híres politikus, hamarosan az Egyesült Államok alelnöke lesz; Tom Doniphonról senki nem tudja, kicsoda. Történetét Ranse meséli el: a film egyetlen hosszú flashback. Megérkezéssel kezdődik a visszatekintés is: ugyanabból az irányból, ahonnan az imént a vasút robogott a pacifikált, napfényes vidéken, most lovaskocsi vágtat a vad éjszakai tájban, ahol nincs sem út, sem sínpár, csak sűrű erdő. Pontos jelzések. Amerre a vonat jár, ott rend van és tisztaság, ott már győzött a keleti civilizáció. Néhány évtizeddel korábban ugyanott még vad a Nyugat. A vasút nem közlekedési eszköz: szimbólum. Aligha véletlen, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugat igazi tétje: a vonat ér-e előbb Sweetwaterbe, vagy az állomás épül föl ott. A vasúti sín hossza jelzi a civilizáció határát. „Fényes csíkot húz maga után, mint a csigák” – mondja megvetően Frank, a vadnyugati bérgyilkos (Henry Fonda játssza, hatvanhárom évesen) Nortonnak, a vasútépítő keleti pénzembernek. A vasút Keletről Nyugatra tart, akárcsak a civilizáció: az egyik a másik nyomában halad. Keletről Nyugatra érkezik, kétszer is, Ranse: először fiatal jogászként, törvénykönyvvel a táskájában, hogy érvényt szerezzen a jogrendnek. Másodszor győztesen, mint sikeres politikus és hős, aki megölte a vadnyugati banditát, Liberty Valence-t. Libertyt azonban Tom Doniphon ölte meg. Ő hozta el Shinbone-ba a békét és a nyugalmat. Az a Doniphon, akit senki nem ismer, aki szegényen és magányosan hal meg; őt jött eltemetni Ranse. Oldalán felesége, a szépséges Hallie, valaha Tom szerelme, jövendőbelije. De Tomnak nincs, soha nem volt jövője. Jövője csak Ranse-nek van, a Ranse-féléknek, mindig övék az asszony. Nem a szerelme, csak a hűsége. A nyugati férfit szeretik, de férjhez a keletihez mennek. Claudia Cardinale hosszan teríti az asztalt a Volt egyszer egy Vadnyugat végén, ám Cheyenne kiábrándítja: „Nem én vagyok az igazi… és ő (Harmonika) sem az. Tudod az ilyen emberek lelkének mélyén van valami nagy sötétség…” És a két férfi ellovagol, ki a városból, Nyugatnak, miközben Kelet felől megérkezik az első vonat, rajta civilek, kezükben bőröndök, szerszámok; Claudia kimegy a házból és vizet oszt nekik.
„Olyanok vagytok, mint a szél. A semmiből támadtok és eltűntök a semmiben” – mondja az öreg mexikói földműves A hét mesterlövész túlélő hőseinek. „Mi mindig veszítünk. Mindig a parasztok győznek…” – néz vissza lóhátról a békésen iparkodó falura Yul Brynner és Steve McQueen, majd elhagyják a közösséget, amelyet megmentettek.
Ennyit a heppiendről és a Jó győzelméről.
Hallie a film elején kikocsizik a békés, nyugodt Shinbone-ba. „Hogy megváltozott itt minden – mondja -, templomok, iskolák, üzletek”. „The railroad done that” (a vonat tette ezt) – válaszolja útikalauza, Link Appleyard.
A vadnyugati történetek nem a vadnyugat mélyén játszódnak, hanem a határvidéken (frontier), ahol még a Nyugat törvényei uralkodnak, de már közel a civilizáció: hamarosan odaér a vonat. Csak ott van tétje a harcnak, amelynek nem kétséges a végkimenetele: a Kelet legyőzi a Nyugatot, s vele a vadnyugati hős önmagát; felszámolja a világot, amelyben otthonos, átadja azt a keleti embernek, akinek aktatáskája van, törvénykönyve és szerszámai, akinek jövője van, s aki elviszi a nőt.
Ranse a filmben csaknem végig hosszú kötényben látható, elvégre mosogatással, felszolgálással keresi a kenyerét a helyi saloon-ban. Ügyvédre arrafelé nincs szükség: az igazságot nem a bíróság osztja, hanem a fegyver. Itt csak akkor győzhet, ha gyorsabb Liberty Valence-nél, magyarázza neki jóindulatúan Tom. De Libertynél csak egyetlen ember gyorsabb: Tom Doniphon. Ranse Tom keze által győz, általa él tovább, az ő jövőjét éli, az ő nőjével az oldalán, miközben Tom eltűnik, csak a halálos ágyán találkozunk vele ismét. Mint minden western, a Liberty is az önfeláldozás története.
A földig érő kötényben lófráló Ranse kizárólag olyan tevékenységeket folytat, amelyek a vadnyugaton a nőkhöz kötődnek: mosogat, felszolgál, gyerekeket tanít. A nyugati világ maszkulin, a keleti feminin: a szenvedélyes, halálos szerelem földje az egyik, a hosszú, nyugodt házasságé, békés gyermekáldásé a másik. Mégis, hiba volna macsóizmussal vádolni a westerneket. Szó sincs bennük a mai értelemben vett erőszakkultuszról. A western nem arról szól, hogy annak van igaza, aki erősebb, nagyobbat tud ütni, gyorsabb a keze. A Rambo ideológiája ez. A vadnyugati filmé épp az ellenkezője: az a gyorsabb, az erősebb, akinek igaza van. A történetek mitikus keretbe helyeződnek. Egészen a Csillagok háborújáig (amelynek más szempontból is vannak áthallásai a westernekkel) ér ez a hagyomány. S persze, a vég sem oly diadalmas, mint a mai erőszakmozikban.
Tom mindössze egyszer kerül szembe Libertyvel: a kocsmában, ahol Ranse szolgálja föl az ételt. Épp Tom steakjét vinné ki, amikor Liberty bandája betér az ivóba és harsány röhögésbe tör ki a szoknyás, tálcával ügyetlenkedő jogtudor láttán. Liberty elgáncsolja, Ranse a földre zuhan. Ekkor a sarokasztalnál föláll John Wayne, úgy, ahogy csak ő tudott megállni, szétvetett lábbal, tökéletesen uralva a terepet. (Amikor rákban meghalt, a Time a következő címlappal jelent meg: The Death of the Hero. Ő volt „a” hős.) „Ez az én steakem, Liberty – mondja. - Vedd fel.” Lazán odébbrúgja Liberty egyik emberét: „Te vedd fel, Liberty.” Majd amikor látja, hogy Valance a pisztolya felé nyúl, összeszorított szájjal mondja: „Próbáld meg, Liberty… Próbáld csak meg…” Mintha várná, vágyná az erőpróbát. Végül Ranse feltápászkodik a földről, összekaparja a steak maradványait, és idegesen azt morogja: „Képesek lennének megölni egymást egy darab hús miatt!” Nem érti, hogy nem a steakről van szó, hanem a büszkeségről. A nyugati ember számára ez többet ér az életnél, a keleti számára semmi értelme.
Két hőse van ennek a filmnek: a törvényes és a törvényen kívüli hős, az official és az outlaw hero. Az utóbbi az igazi hős, ám az előbbi a nyertes: ő söpri be a hasznot, a pénzt, a dicsőséget, a nőt. Vele a Kelet győz: övé lesz Amerika. A törvényen kívüli hős filmvégi ellovaglása: a vereség, a halál metaforája. Amikor Tom lesből lelövi a várost rettegésben tartó Liberty Valance-t, akárha önmagába röpítené a golyót. Mindketten ugyanannak a világnak a gyermekei: összetartoznak, ők uralják a nyugati földet, ők ismerik egyszerű, nyers törvényeit. Ranse egy másik világból jött, ahol más törvények uralkodnak. Megvárja, amíg Tom eltakarítja Libertyt, majd beül a helyére. Nem azért, mert gonosz volna vagy haszonleső, elvégre ő ugyanúgy az igazságért küzd, akárcsak Tom, hanem azért, mert ez a világ rendje, mindketten tudják, nem történhet másként. Mindkettő abban a hitben él, hogy megszegte a világa törvényeit: Ranse azért, mert embert ölt, Tom azért, mert lesből lőtte le ellenfelét, nyílt, férfias küzdelem helyett. A mindent eldöntő pisztolypárbaj után Ranse-t Hallie ápolja gyöngéden. Megérkezik Tom, nyomban átlátja a helyzetet, berúg, majd elrobog épülő házához, amelybe Hallie-val akart költözni, s felgyújtja az épületet. Pontosan tudja, hogy mindennek vége: azzal, hogy megölte Valance-t, önmagát is megölte. Vesztett. Ranse, a keleti ember lép a helyébe: ő lesz „a férfi, aki megölte Liberty Valance-t”.
Kevés film mutatja ezt meg tisztábban és keserűbben Ford remekművénél. E filmben a hős halála nem metaforikus, hanem valóságos: a keretjáték arról szól, hogy egy ismeretlen, koldusszegény fickó holtteste mellett ott áll a sikeres Ranse és vele Hallie. A világ úgy tudja, a várost Ranse szabadította meg. Csak ketten ismerik a titkot: Tom és Ranse. Ám az utóbbi nem mondja el senkinek – egészen a keretjátékig, a film végéig, amikor elmeséli a Shinbone Star tudósítójának. A szerkesztő ezt hallván széttépi a jegyzeteit: „Ez a Nyugat, sir – mondja. – Ha a legenda és a valóság között kell választanod, írd meg a legendát.”
A westerneknek, igaza van André Bazinnek, annyi közük van a történelmi tényekhez, mint az eredetmítoszoknak a népek történelméhez: semmi. Mégis, ez az ars poeticának is beillő kijelentés nem csak erről szól. Az amerikai eredetmítosz tárgya a vadnyugat meghódítása, hőse a törvényen kívüli hős. A Shinbone Star újságírójának kétértelmű kijelentése pontosan tükrözi azt az ellentmondást, hogy a westernmítosz tárgya és hőse nem fér össze. A legenda ebben a történetben nem a hős, hanem a keleti férfi, Ranse köré szövődik. Az igazi történet, Tom története ellentétes a mítosszal, és ezért nem érdekel senkit. Vannak keményebb, kegyetlenebb westernek, mint John Fordé (Peckinpah filmjei mindenekelőtt), ám nem ismerek keserűbbet, illúziómentesebbet. Benne nem csak a jövőt rabolja el a hivatalos hős a valóságos hőstől, hanem a mítoszt is. Tom Doniphon koporsójában a westernlegenda fekszik, temetése a hős búcsúja. Ezt ilyen nyíltan addig egyetlen vadnyugati mozi sem merte megfogalmazni. (Pápai Zsolt a Libertyt egyenesen „a western sírfeliratának” nevezte, felhíva a figyelmet arra, hogy abban az évben készült, amikor az újabb nemzedék westernrendezője, Sam Peckinpah az első filmjét forgatta.)
Robert B. Ray jogosan hasonlítja össze a Liberty Valance-t egy másik nagy amerikai mozimítosszal, a Casablancával. A Victor–Rick-páros erősen emlékeztet a Ranse–Tom kettősre. Mindkettőben az outlaw hero az, aki egyetlen lövéssel megoldja a helyzetet, megmenti a világot, majd átadja szerelmét az official hero-nak, aki elindul vele a jövő és a hírnév felé. Az elsőt csak önmaga érdekli, a másikat az ügy, ám az ügyet mégis az első oldja meg, mert a második arra tökéletesen képtelen. Igen erős a párhuzam a két film kulcsjelenete között: a hős mindkettőben az eszméletlenségig leissza magát, fekete kísérője társaságában, lényegében hasonló monológot morogva (miközben társa haza akarja vinni), ráébredve, hogy mindennek vége. (Hasonló kettősség fedezhető fel a Luke Skywalker–Han Solo-párosban a Csillagok háborújában. Ám George Lucas kevésbé következetes, mint elődei. Bár az ő filmjében is a magányos, cinikus Han menti meg a Birodalmat, de a kettejük tengelyében álló hercegnőről később kiderül, Luke húga, vagyis a lány vetélkedés nélkül Hané lesz.)
A Casablanca és a Liberty készítése között két évtized telt el. Amit Curtiz csak jelez, azt Ford nyersen, határozottan kimondja. Míg a Casablancában Humphrey Bogart figurája mellett jelentéktelen, szürke Paul Henreid sápadt alakja, addig Ford erős egyensúlyt teremt azzal, hogy a két szerepet egyenrangú sztárokkal, John Wayne-nel és James Stewart-tal játszatja. Az igazi különbség azonban a Liberty húsz évvel későbbi keretjátéka, amelyből megtudjuk, mit lett a história vége, mi történt a hivatalos és a törvényen kívüli hőssel. Ray találóan állapítja meg: „Ahhoz, hogy elképzeljük, mit veszítettünk el a Casablanca és a Valance elkészítése közötti évtizedekben, próbáljunk meg elképzelni egy olyan Casablancát, amelynek első jelenetében Victor Laszlo, az ENSZ főtitkára felbukkan Casablancán, egy Rick Blaine nevű ismeretlen fickó temetésén…”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1600 |
