Hahner Péter
Jéghideg, kék szemeivel, lassú, megfontolt beszédmódjával maga volt a megtestesült kiismerhetetlenség. A társadalmi problémák nem érdekelték, csak a hős, a kaland, a jó humor és a perfekció. Hawks minden filmje maradéktalan élvezet ma is.
Mivel más nem teszi fel nekem, felteszem magamnak a klasszikus kérdést: vajon melyik rendező filmjeit vinném el egy lakatlan szigetre? Természetesen olyan szigetről van szó, amelyen van áramforrás, dvd-lejátszó, televízió, kényelmes fotelok és minden egyéb, ami a nyugodt mozizáshoz szükséges… Hogy akkor miért lakatlan a sziget? Ezt talán ne részletezzük, mert előbb-utóbb belezavarodom…
Maradjunk a legnagyobb rendezőknél! Lássuk csak… Chaplin? Nagyszerűen szórakoznék, de valljuk be, nem túl sokáig. Ha rövid burleszkfilmjeit nem vesszük figyelembe, mi marad? A kölyök, az Aranyláz, A cirkusz, a Nagyvárosi fények és a Modern idők. A diktátornak inkább csak részletei kiválóak, a Rivaldafényt, a Monsieur Verdoux-t és az Egy király New Yorkbant pedig jobb elfelejteni. A szigetre viszont kifejezetten sok filmet kell vinni, ki tudja, mikor bukkan fel a mentőhajó. Buñuel? Legfeljebb hat-nyolc remekművét tudnám maradéktalanul élvezni, a többi film rendezése során le kellett mondania elképzelései egy részéről. Hitchcock? Első tizenöt-húsz filmje sajnos elavult, utolsó négy-öt filmje pedig nem sikerült. Kubrick? Művei egyenletesen magas színvonalúak, változatosak – de hogyan elégedhetnék meg mindössze tizenhárom filmmel? Spielberg? Hát igen, neki még a gyengébb filmjeit is érdemes újra meg újra megnézni. Csak ne kenne mindenre egy egészen kis cukormázat!… És az a sok könny…
Megvan! Egyetlen rendezőt tudok, akinek szinte valamennyi filmjét érdemes megnézni, rendkívül változatos az életműve, és mentes minden hollywoodi szentimentalizmustól.
Howard Hawks lenne a választottam. Ha az ő életművét viszem magammal a szigetre, akkor nézhetek gengszterfilmet, westernt, krimit, tudományos-fantasztikus filmet, vígjátékot, háborús filmet, történelmi filmet, szerelmi drámát és musicalt. Mégpedig valamennyit a legkiválóbb minőségben. Nyugodtan várhatnám a mentőhajót.
Autók, repülők, gengszterek
Hawks nevét alig ismerik hazánkban, holott a szakma igen nagyra becsüli. Alighanem az ő filmjei alapján készült a legtöbb „remake”, vagyis újabb feldolgozás, és valószínűleg az ő filmjeiből idéznek a leggyakrabban a rendezők. Rendkívüli sokoldalúsága miatt filmjei áthatották a szakma legkülönbözőbb műfajait; motívumai, ötletei, filmjeinek részletei búvópatakként törnek elő a legújabb filmek legváratlanabb pillanataiban. Vajon hányan tudják a mai fiatalok közül, hogy az általuk olyannyira kedvelt Moulin Rouge című film első dala (Diamonds Are the Girls Best Friends…) az egyik legsikeresebb Hawks-musical (Az urak a szőkéket kedvelik, 1953) zenei betétje volt, amelyet maga Marilyn Monroe énekelt?
Hawks 1896. május 30-án született az Indiana állambéli Goshen városban, dúsgazdag családban. Milliomos nagyapjától mindent megkapott, anyja pedig a híres Hawks-hősnők mintaképe lehetett: az első nők közé tartozott, akik kerékpárra, autó volánja mögé és repülőgépre ültek. Tizenéves korában már maga Howard is autót kapott, majd repülési órákat vett, s az efféle tevékenységekben jóval sikeresebbnek bizonyult, mint a tanulásban. Szülei gazdagságának köszönhetően mégis bejutott a legtekintélyesebb oktatási intézményekbe, a New Hampshire-i Phillips Exeter Akadémiára, majd a Cornell Egyetem műszaki mérnöki karára. Az olvasás, a színház és az autóversenyzés azonban jobban érdekelte. Már 1916 nyarán részt vett Cecil B. De Mille filmjeinek forgatásain, 1917-ben pedig bevonult katonai szolgálatra. E szolgálat során főleg a repüléssel foglalkozott, ahogy ő maga mesélte: „Úgy emlékszem egy és háromnegyed órát kellett repülnöm, ezután megtettek oktatónak…” Ezt azonban, akárcsak a többi, tőle származó történetet, nem szabad készpénznek vennünk.
Jéghideg, kék szemeivel, szőkés hajával, lassú, megfontolt beszédmódjával maga volt a megtestesült kiismerhetetlenség. Dúsgazdag, kiváló ízlésű, udvarias úriember volt, aki mindig, mindenkivel szemben megtartotta a kellő távolságot. Hollywoodban először vágóként és rendezőasszisztensként dolgozott, majd 1922-től maga is rendezni kezdett. Haláláig negyvenhét filmet készített, köztük a legkülönbözőbb műfajok remekműveit, amelyek azóta is újra meg újra megihletik a rendezők fiatalabb nemzedékeit. Önálló, független szellemű alkotó volt, nehezen tűrte a korlátozásokat, s ezért hangosfilmjei közül csak három akad, amelyeket egymás után ugyanabban a stúdióban rendezett. Amikor pedig nagy ritkán egy-egy olyan történetet dolgozott fel, amely valaki más drámáján vagy regényén alapult, addig csűrte-csavarta a cselekményt és a helyzeteket, amíg az eredeti szerző már rá sem ismert saját alkotására, s a kész filmet mindig inkább a rendező személyisége fémjelezte, mind az íróé.
Ő készítette el az egyik legelső klasszikus gengszterfilmet A sebhelyes arcú (Scarface) címmel, 1932-ben. Nem ez volt a műfaj legelső alkotása, de az elsők között ez volt a legsikeresebb. Aki végignézte a híresebb gengszterfilmeket, s utána előveszi Hawks régi filmjét, meglepődve veszi majd észre, hogy a hasonló témájú, későbbi filmeknek szinte minden elemét megtalálhatjuk ebben a mindmáig sodró lendületű remekműben. Hőse (vagy inkább antihőse) a feltörekvő, fiatal bűnöző, aki sorra félreállítja idősebb partnereit, egészen addig, amíg el nem jut a csúcsra – hogy aztán annál látványosabban bukjon el. Mellette megtalálhatjuk a félelmetes hivatásos gyilkosok arcképcsarnokát, a kemény öklű nyomozókat, a becsületes életmódhoz ragaszkodó rokonokat, a „végzet asszonyait”, a komikus mellékszereplőket, sőt, még egy testvérszerelmet is, amely valahogy elkerülte a korabeli erkölcscsőszök és cenzorok figyelmét. Pedig a cenzúra ugyancsak működött, és ha nem is két évre, ahogyan később Hawks állította, de fél évre sikerült elhalasztania a film bemutatását.
Szinte meglepő, hogy ez a réges-régi film milyen friss maradt. Állítólag ez volt Hawks kedvence valamennyi filmje közül, és ez érezhető is rajta. A cselekmény pereg, a párbeszédek frappánsak, a feszültségtől szinte szikrák pattognak a szereplők között. Paul Muni, a főszereplő, aki egy Al Caponéhoz hasonló személyiséget alakít, először el sem akarta fogadni a szerepet, arra hivatkozva, hogy nem erős testalkatú. Hawks azonban nem hallgatott rá, Muninál alacsonyabb mellékszereplőket szerződtetett, olyan ruhát készíttetett számára, amelyben vállasabbnak tűnik, s még azt is megfontolta, hogy rendszeresen emelvényre helyezi el. A választás kitűnő volt: Paul Muniból az egész filmben árad az a veszedelmes, primitív, körmönfont s ugyanakkor jókedvű gátlástalanság, amelynek következtében a néző egyetlen percre sem vonhatja kétségbe, hogy az általa játszott bűnöző, Tony Camonte szinte mindent elérhet, amit csak kíván. Hawks rendkívül szerencsésnek bizonyult a másik főszereplő kiválasztásával is. George Raft alakította a címszereplő hallgatag, jól öltözött, mosolygós testőrének és barátjának a szerepét. Állítólag annyira zavarban volt a forgatás során, hogy Hawks kitalált számára egy elfoglaltságot: unott mozdulatokkal állandóan egy pénzdarabot pöckölt fel a hüvelykujjával maga elé a levegőbe, majd elkapta. Ez a gesztus oly sikeresnek bizonyult, hogy nem csak egyre több gengsztert alakító színész, de egyre több valódi gengszter is megtanulta, és utánozni kezdte Raftet. Találkozhatunk e gesztussal az Ének az esőben leghosszabb táncbetétjében is, ahol hősünket egy gazdag bűnöző miatt hagyja el a szerelme. Billy Wilder Van aki forrón szereti című, huszonhét év múlva elkészült filmjének egyik jelenetében pedig maga a megöregedett George Raft kapta el az egyik, ifjabb gengszter által felpöckölt érmét ezzel a mérges kiáltással: „Kitől tanultad ezt az ócska trükköt?” Sajnos, aki nem látta A sebhelyes arcút, valószínűleg nem érti a helyzet iróniáját.
Hawks minden erőltetettség nélkül villantott fel újra meg újra szimbolikus, vissza-visszatérő jelképeket. Mivel a korabeli újságokban a bűnügyi riportok fényképein egy-egy X jelezte a hullák elhelyezkedését, ezért a filmben szinte minden gyilkosság helyszínén találkozhatunk efféle alakzattal. Hawks előbb ötven, majd száz dollárt ajánlott a filmstúdió munkatársainak valamennyi használható ötletért, s ennek meg is lett az eredménye. A film első képén keresztben álló utcanév-táblákat láthatunk, ezek jelzik előre a perceken belül bekövetkező, első gyilkosságot. A Szent Valentin-napi mészárlást felidéző jelenetnél a tetőt tartó gerendák idézik fel ezt a baljós jelet, amikor a főszereplő megöli barátját, az illető egy X. számú szállodai szobából lép elő, a tekepályánál pedig a táblára rajzolják fel ezt a jelet, mielőtt felugatnának a géppisztolyok. Ugyanilyen visszatérő motívum az is, hogy a főszereplő a Lammermoori Lucia egyik dallamát fütyüli, amikor gyilkolni készül. A véres leszámolásokat olykor komikus jelenetek szakítják meg, amelyekben kiválóan érvényesül Hawks remek humorérzéke. A címszereplő egyik testőre egyszer váratlanul a fogaival hegyez ki egy ceruzát, máskor pedig olyan nagy nehézséget okoz neki a telefon használata, hogy mérgében fegyvert akar fogni a készülékre.
A film legendájához az is hozzátartozik, hogy jogi problémák miatt csak 1980-ban mutatták be újra. Ekkorra azonban már kultikus tiszteletben részesült a filmrajongók szemében. Brian De Palma például annyira nagyra becsülte Hawkst (és olyannyira működőképesnek tartotta az általa kialakított formulát), hogy 1983-ban hasonló címmel forgatott filmjében az egész cselekményt áthelyezte ötven évvel későbbre. Talán ez a legjobb „remake”, amely Hawks művei alapján készült.
Csavart labdák
A következő években Hawks a komédia műfajának készítette el két klasszikusát. Mindkét film címét nehéz magyarra fordítani. A Bringing Up Baby cím tulajdonképpen annyit jelent, hogy „Felnevelni Babyt”, az 1938-ban készült vígjáték azonban hazánkban a Párducbébi címet kapta. A cselekmény azt a klasszikus vígjáték-szerkezetet követi, amelyet angolul screwball comedy („csavart labdájú”, vagyis „őrült” komédia) néven emlegetnek. Ezek főhőse (jelen esetben Cary Grant, aki az őslénytan komoly professzorát alakítja) kínos helyzetbe kerül, amely minden szabadulási kísérletével egyre bonyolultabbá és mulatságosabbá válik. Száraz, kimért és éppen házasodni készülő hősünk megismerkedik egy gyönyörű, meglehetősen gátlástalan és elkényeztetett lánnyal, akinek szerepét Katherine Hepburn játsza. A lány varázsa egyszerűen magával sodorja őt, elsöprő lendülettel kerül egyre kínosabb helyzetekbe, elveszítve féltve őrzött tudományos leletét, majd ruháját, nevét, nemi identitását, menyasszonyát s végül egy vidéki seriff börtönében a szabadságát is. A komikus helyzetek távolról sem ismeretlenek (akad itt fenékre esés, letépett szoknya, patakba zuhanás stb.), ahogyan azonban a halálosan komoly Cary Grant mindezekre reagál, e régi gegek ellenállhatatlanul mulatságossá válnak. Sokat segít a vágás is: Hawks nagyon jól tudja, hogy nem kell mindent pontosan eljátszani, bizonyos jeleneteket éppen elég felidézni, utalni vagy csak reagálni rájuk. Amikor például a címszereplő párducot szállítva hőseink az országúton összekoccannak egy baromfitenyésztő autójával, előbb csak annyit látunk, hogy kétségbe esetten próbálják farkánál fogva visszatartani a szétreppenő tyúkok láttán fellelkesült „kiskedvencüket”. Gyors vágás – és a következő jelenetben már utaznak is tovább, csak éppen a rezignált Cary Grant tyúktollal van borítva, s arról beszél, milyen sokba került kifizetni a párduc által elfogyasztott baromfiakat, s a közeli tó két hattyúját. „El kellett volna szaladnunk!” – közli vele barátnője. Mire a professzor nyugodtan elmagyarázza: „Susan, amikor egy férfi egy tó közepén birkózik egy leopárddal, nincs abban a helyzetben, hogy elszaladjon!”
Ez a film is klasszikussá vált, sokan próbálták utánozni, köztük Peter Bogdanovich is, akinek nagy sikerű vígjátéka, a Mi van doki? (What’s Up, Doc? 1972) szinte pontosan követte szerkezetében és helyzeteiben Hawks komédiáját. Csak éppen távolról sem lett olyannyira mulatságos.
Az 1940-ben elkészült vígjáték, a His Girl Friday címét mindezidáig nem sikerült lefordítani hazánkban. A tévé egyszer Címlapsztori címmel mutatta be, a Filmvilág egyik száma Pénteki lány néven emlegetette, a dvd-változat pedig A pénteki barátnő címet kapta, holott az eredeti cím nyilván Defoe regényére utal, s így kellene lefordítanunk: „Az ő lány-Péntekje”. Vagyis a főszereplő legközelebbi segítőtársáról van szó, aki oly fontos neki, mint Robinsonnak Péntek – csak éppen nő. A szakértők szerint ez volt minden idők leggyorsabban beszélő komédiája: a másfél órás filmben állítólag annyi szöveg hangzik el, amennyi elég lenne egy három óráshoz is. A szereplők közül gyakran egyszerre hárman is vitatkoznak, pergőtűzként ontva egymásra mondanivalójukat, s ezért, ha újra megnézzük a filmet, és nagyon figyelünk, mindig találhatunk olyan mulatságos részeket a szövegben, amelyeket korábban nem vettünk észre. A rendezőnek minden jel szerint annyi ötlete volt, hogy nem is próbált „gazdaságosan” bánni velük: mintegy számolatlanul, „két marokkal” szórja a mulatságosnál mulatságosabb párbeszédet a nézők fejére, rájuk bízva, hogy mit képesek felfogni ebből a szöveg-zuhatagból, és mit nem. Azt sem bánta, ha színészei önálló kijelentéseket tesznek a kamera előtt. Amikor a hősnő hozzávágta Cary Granthez a táskáját, és Grant félrehajolva a szövegkönyvtől teljesen függetlenül kijelentette, hogy „Ezt korábban jobban csináltad!”. Hawks benne hagyta a jelenetet a filmben, és nem forgatta újra. Azt is hagyta, hogy szereplői néha „kiszóljanak” a filmből. Amikor a minden hájjal megkent főszerkesztő egy prostituáltat uszít egykori felesége új vőlegényére, akinek a szerepét Ralph Bellamy játssza, és a nő megkérdi, hogyan néz ki az illető, Cary Grant némi töprengés után így ismerteti külsejét: „Olyan mint Ralph Bellamy!”
A film különben Ben Hecht és Charles MacArthur Címlap (The Front Page) című, a Broadway színházaiban 1928-ban nagy sikert arató vígjátéka alapján készült. A színdarabból Lewis Milestone már rendezett egy hasonló című, s meglehetősen ügyes filmvígjátékot 1931-ben. A színdarab szerzője a cselekményben mesterien sző össze két szálat: az egyik azt mutatja be, hogyan mentenek meg az újságírók a kivégzéstől egy szerencsétlen figurát, akit a város korrupt vezetői politikai okokból ki akarnak végeztetni gyilkosságért, a másik szálon pedig egy gátlástalan főszerkesztő próbálja megakadályozni legjobb újságírójának a laptól való távozását, s ezzel egy időben tervezett házasságát. Hawks alaposan átdolgozta a jellemeket: az ő filmjében a laptól távozni próbáló, kiváló újságíró – Hildy Johnson – nő, főszerkesztője pedig, Walter Burns az egykori férje. Kérlelhetetlen küzdelmüknek ezzel sajátosan erotikus színezete lesz: a filmben nem csak egy főnök akarja megtartani legtehetségesebb beosztottját, hanem egy férj is megpróbálja visszaszerezni feleségét. A Rosalind Russel által alakított Hildy az első tipikusan hawks-i női főszereplő: olyan asszony, aki női vonzerejét megőrizve szellemi téren, bátorságát és határozottságát tekintve is méltó ellenfele (vagy éppen társa!) valamennyi férfinak.
Bár a His Girl Friday maga is egy korábbi film „remake”-je, nem kerülhette el a sorsát: olyan sikeres lett, hogy még két feldolgozás készült a történetből. Billy Wilder 1974-ben készítette el az újabb változatot Jack Lemmon és Walter Matthau főszereplésével Címlapsztori (The Front Page) címmel, Ted Kotcheff pedig 1988-ban Csatornát váltani (Switching Channels) címmel. Az előbbi az évtized legsikeresebb komikus párosára bízta a főszerepeket, az utóbbi pedig visszatért Hawks ötletéhez (a férfi-nő pároshoz), és áthelyezte modern, televíziós környezetbe a cselekményt.
A vígjáték műfajához Hawks később is vissza-visszatért pályafutása során. Hazánkban egyik legkevésbé ismert remekműve az 1952-es Majom-ügy (Monkey Business), melynek már a bevezető képsorai is jellegzetesen „hawks-iak”. A főcím alatt ugyanis Cary Grant újra meg újra kilép egy ajtó mögül, s a rendező, akinek csak a hangja hallható, többször is megkéri, hogy még ne kezdje el a filmet. A történet egy szórakozott professzorról szól, akinek az egyik majma véletlenül elkészíti az ifjúság szérumát. Középkorú hősünk és felesége ennek következtében szellemileg nyolc-tíz évessé „fiatalodik vissza”, meglehetősen mulatságos következményekkel. A legszellemesebb párbeszédre azonban az idős főnök és váratlanul felbukkanó titkárnője között kerül sor. E titkárnőt Marilyn Monroe alakítja, aki talán még sohasem volt ennyire vonzó. „Keressen valakit, aki legépeli ezt!” – adja át a főnök az egyik iratot. Monroe édeskés mosollyal kérdi: „De uram, nem próbálhatnám meg én?” A válasz: „Nem kisasszony, ez egy nagyon fontos levél!” Monroe igéző járásával távozik, a jelenlévő Cary Grant szájtátva bámul utána, mire a főnök megértően odaszól neki: „Gépelni bárki tudhat!”.
Bátor férfiak, erős asszonyok
A tiszteletlen, néha üdítően cinikus humor természetesen nem hiányzik Hawks más műfajban elkészített filmjeiből sem. 1939-ben rendezett egy romantikus, némi szerelmi szállal átszőtt, kalandos történetet Csak az angyaloknak van szárnyuk (Only Angels Have Wings) címmel, melyben kedvenc helyzetét vázolta fel: elszigetelt környezetben bátor férfiak összetartó, kis csoportja küzd rendkívüli nehézségekkel, szép és erős asszonyoktól támogatva. A jelen esetben egy kezdetleges és életveszélyes repülőgépeket használó postaszolgálat harcol Latin-Amerika hegyei között az életben maradásáért – a szó átvitt és szó szerinti értelmében egyaránt. Egy brit kritikus szerint inkább ezt a címet kellett volna adni a filmnek: Csak őrültek akarnak repülőgéppel postát szállítani az Andok felett. Már e filmben felbukkan a későbbi filmjeire olyannyira jellemző „csapat”: az erős vezéregyéniség (itt Cary Grant, később Humphrey Bogart és John Wayne alakítja szerepét), legközelebbi segítőtársa, akinek valamilyen okból bizonyítania kell tisztességét és ügyességét, egy gyönyörű asszony, akinek határozott fellépésével sikerül meglepnie a férfiakat, s egy idősebb, nem egyszer komikus vonásokkal felruházott férfi, akire azért a bajban mindig lehet számítani. Ez utóbbi típus szerepét a későbbi filmekben leggyakrabban Walter Brennan alakította. Olykor egy-egy fiatal segítőtárs is csatlakozik a hősökhöz, akik általában némi húzódozás után befogadják a zöldfülűt a „családba”, s „apa”-figuraként gondoskodnak róluk.
A filmnek nagy sikere lett, de távolról sem akkora, mint az öt évvel később rendezett To Have and Have Not című filmnek. Ez hazánkban az Egyszer fenn, egyszer lenn címet kapta, mivel senki sem vette észre, hogy Hemingway hasonló című regénye alapján készült, amelyet korábban Gazdagok és szegények címmel fordítottak le. Hawks híres anekdotája szerint Hemingway nem hitte el neki, hogy ebből a művéből képes lesz filmet készíteni, mire a rendező ezzel a mondattal bosszantotta fel barátját: „Majd Faulkner átírja, amúgy is jobban tud írni nálad!” Vagy így volt vagy nem, annyi azonban bizonyos, hogy ez az egyetlen film, amelynek forgatókönyvéhez két Nobel-díjas írónak is köze volt. Hawks persze alig hagyott meg valamit Hemingway regényéből, és a film jellemeit, helyszínét és hangulatát illetően leginkább a Casablancára emlékeztet. A Warner filmgyártó vállalat ugyanis egészen váratlanul akkora bevételre tett szert ez utóbbi filmmel, amelyet eredetileg csak afféle tucatárunak szánt, hogy amikor Hawks felvetette egy hasonló hangulatú film elkészítését Humphrey Bogarttal a főszerepben, azonnal szabad utat kapott. Az Egyszer fenn, egyszer lenn (korábbi magyar címén Martinique) is a második világháború alatt játszódik, egy karibi francia gyarmaton, amelyen a fasiszta-barát helyi hatóságok De Gaulle híveire vadásznak, hőseink leggyakrabban egy zenés vendéglőben tartózkodnak, itt is van egy remek sanzonokat éneklő zongorista és több kiváló mellékszereplő. Ami pedig a szerelmi szálat illeti, ez különösen varázslatosra sikerült: a két főszereplő, Humphrey Bogart és Lauren Bacall ugyanis egymásba szeretett a film forgatása során, s ez játékukon is érezhető (később össze is házasodtak). Ráadásul „Slim”-nek („Karcsú”-nak) és „Steve”-nek szólítják egymást a filmben – akárcsak a rendező és első felesége, Nancy Gross. Természetesen ez a film sem kerülhette el Hawks műveinek sorsát: 1950-ben Michael Curtiz The Breaking Point, 1958-ban pedig Don Siegel The Gun Runners címmel készítette el újabb változatait.
Noir és alien
A film-noir, vagyis a sötét hangulatú krimik és detektív-történetek klasszikusát is Hawks készítette el The Big Sleep (Hosszú álom) címmel, 1946-ban. Újra Humphrey Bogart és Lauren Bacall voltak a főszereplők. A végtelenül bonyolult és izgalmas cselekmény egyik rejtélyére a film végén sem derült fény, s a rendező rá jellemző módon azt állította, hogy maga Raymond Chandler, az író is bevallotta: fogalma sincs, ki ölte meg az egyik mellékszereplőt. Valójában azonban bizonyos jeleneteket ki kellett vágni a kész változatból, s a magyarázatot éppen ezekből a részletekből ismerhette volna meg a néző. A filmben azonban nem is a bűnösök utáni hajsza a legérdekesebb, hanem a különböző szereplők egymással kialakított viszonya, a pergő, fenyegető és mindig rejtett jelentést hordozó párbeszédek. Humphrey Bogart oly hatásosan előzte meg a sötét gazemberek és bűnös szépasszonyok minden cselszövését, hogy a film noir kedvelői számára azóta is ő maradt a viharvert és cinikus magándetektívek legjobb megtestesítője. A történetet hasonló címmel Michael Winner 1978-ban újra megrendezte, de hiába nyerte meg Robert Mitchumot főszereplőnek, Hawks filmjének fenyegető hangulatát nem sikerült feltámasztania.
Michael Crichton, a Jurassic Park és más filmek forgatókönyvírója szerint Hawks készítette el minden idők legjobb tudományos fantasztikus filmjét is. Ez valószínűleg túlzás, annyi azonban bizonyos, hogy az 1951-ben elkészült A dolog egy másik világból (The Thing from Another World) című film rendkívül nagy hatást gyakorolt a műfaj fejlődésére. Elég felidézni a cselekményét: egy sarkkutató állomáson a tudósok kiolvasztanak a jégből egy űrhajót, benne egy idegen lénnyel, aki egészen más életformát képvisel, sorra pusztítja az elszigetelt közösség tagjait, s csak nagy nehézségek árán tudják végül megsemmisíteni. Mint látjuk, szerkezete és cselekménye pontosan megfelel Ridley Scott ma már klasszikusnak tekintett Alien (1979) című filmjének, melynek bombasztikus és ostoba magyar címe a korabeli fordítók soha el nem múló szégyenére A nyolcadik utas a halál lett. Scott filmjének még három folytatásban is felbukkanó hősnője, Ripley hadnagy is Hawks bátor hősnőire emlékeztet. John Carpenter pedig 1982-ben az egész filmet újraforgatta, hasonló címmel (The Thing), a látványos és roppant véres speciális effektusok azonban távolról sem bizonyultak olyan hatásosnak, mint Hawks meglehetősen kezdetleges szörnyetege.
Western-óramű
Annyi azonban egészen bizonyos, hogy Hawks készítette el minden idők két legjobb westernfilmjét, a Red Rivert (1948) és a Rio Bravót (1959). A műfajjal korábban is kísérletezett. A törvényen kívüli (The Outlaw, 1943) címmel megrendezte a legerotikusabb westernek egyikét. A filmnek ugyan nem sok köze volt a történelmi Pat Garrett és a híres bandita, Billy, the Kid konfliktusához, elég annyit mondanunk, hogy a történelmi tényekkel ellentétben Garrett nem lövi le Billyt a filmben. A rendező viszont egy csapásra híressé tette Hollywood új szexbombáját, Jane Russelt. A nagy égbolt (The Big Sky) címmel pedig 1952-ben rendezett egy jókedvű és látványos, bár kissé szokványos filmet a prémvadászok világáról. Mindkettő érdekes – de egyik sem emlékezetes alkotás.
A Red River azonban a műfaj egyik remeke lett, varázsát mindmáig sikerült megőriznie. Ezt valószínűleg tehetséges szereplőgárdájának, feszült hangulatának és bonyolult cselekményének köszönheti. Hawks nem osztotta fel „gonoszak”-ra és „jók”-ra szereplőit, egyaránt megértően ábrázolta valamennyit, s a néző szinte nem is tudja, melyikkel érezzen együtt – ami egy westernfilmben meglehetősen ritka. Talán ez az egyetlen western, amelyben John Wayne egyre ellenszenvesebbé válik a néző szemében. „Nahát, ez a nagydarab fickó játszani is tud!” – állapította meg valaki a film bemutatása után. A texasi marhatenyésztők egyik vezető személyiségét alakítja, aki a földfoglalás során elvesztette szerelmét, egyre keményebb, ridegebb emberré vált, s húsz év múlva az a veszély fenyegeti, hogy hatalmas marhacsordája is értéktelenné válik, ha nem tudja gyorsan eljuttatni a piacra, a vasútvonal közelébe. A film tulajdonképpen azt mutatja be, hogyan indultak meg Texasban a nagy terelések a polgárháború után, természetesen kissé regényes formában. A John Wayne által alakított Thomas Dunson ugyanis egyre embertelenebbé válik a terelés számtalan nehézségének hatására, s végül saját cowboyai lázadnak fel ellene, fogadott fia, a Montgomery Clift által játszott Matt vezetésével. A cowboyok közössége ezután Dunson hátrahagyásával tereli tovább a csordát, ő pedig bosszút esküdve követi őket. Halkan elmondott, fenyegető szavai még sokáig visszhangoznak a nézők füleiben. „Cherrynek igaza volt. Te puha vagy. Meg kellett volna ölnöd, mert én meg foglak ölni téged. Utol foglak érni! Nem tudom, mikor, de utolérlek. Minden alkalommal, amikor megfordulsz, azt várd, hogy engem fogsz megpillantani! Mert egyszer, amikor megfordulsz, ott leszek. Meg foglak ölni, Matt.” A végső összecsapás során azonban, amikor már elkerülhetetlennek tűnik, hogy a két főszereplő közül valamelyik végezzen a másikkal, bekövetkezik a lehető legváratlanabb befejezés: egy határozott fiatal leány, Matt kedvese, fegyveres kézzel vet véget a két kemény férfi vad verekedésének. A feszült és hosszan érlelődő konfliktus váratlan, bár logikus megoldása legalább olyan emlékezetes marad a nézők számára, mint az apa és fiú, tanár és tanítvány, a békés és harcias férfi viszonyának feszültségei, vagy a terelés nagyjelenetei: a marhák megindítása, pánikszerű menekülésük, a stampede, és a két indiántámadás izgalma. A feszültséget időről-időre Hawks humorérzéke oldja fel: az öreg Groot (a nagyszerű Walter Brennan alakításában) műfogsorát teszi fel a pókerjátszmában, és egy indián el is nyeri tőle. „Hé, mit akarsz csinálni vele?” „A nevem mostantól két állkapcsos Kvó!” „Két állkapcsos Kvó… Úgy kell nekem, minek játszom egy indiánnal!…”
A Rio Bravót nem amerikai, hanem francia (!) kritikusok nevezték minden idők legjobb westernjének. Állítólag a rendező azért készítette el, mert nagyon elégedetlen volt Fred Zinnemann Délidő (High Noon, 1952) című filmjével, amelyben a banditák által fenyegetett sheriff szinte mást sem csinál, mint segítséget próbál szerezni magának a városlakóktól. Hawks szerint egy igaz „profi” sheriff inkább elhárítja magától az amatőrök támogatását. Az ő sheriffje, John Wayne, aki még egy filmben sem volt ennyire karizmatikus, mindennel képes megbirkózni barátai kis csoportjának élén. Ez az igazi Hawks-féle „csapat”: a kemény vezéregyéniség (John Wayne), az alkoholizmussal küszködő helyettese (Dean Martin), egy sánta és örökké morgolódó vénember (természetesen Walter Brennan) és egy zöldfülű ifjonc, aki nem csak a hatlövetűt kezeli ügyesen, de a gitárt is (Ricky Nelson). Természetesen felbukkan egy rejtélyes előéletű szépség is (Angie Dickinson), aki szerelmes lesz a sheriffbe.
A meglehetősen hosszú, 141 perces film szerkezete rendkívül ügyesen van felépítve. Egy-egy látványos összecsapást hosszabb szünetek követnek, a felszültség azonban ekkor sem csökken. Már az első öt percben három embert leütnek, egyet megölnek, s ezek után jó ideig nem is kell történnie semminek ahhoz, hogy a néző izgatottan figyelje a cselekményt. Hawks pontosan tudja, hogy nem a lövések és az áldozatok számának sokasodása számít – a néző megdöbbentéséhez néha elég leadni egyetlen egy, de jól irányzott és jól előkészített lövést. Ilyen az a pillanat, amikor a megalázott egykori alkoholista, Dude (Dean Martin) az ivóban a sörbe csöpögő vérre felfigyelve ébred rá, hogy az üldözött gyilkos valahol a karzaton rejtőzik, s egyetlen revolverlövéssel végez is vele. A fegyverek használata közti szünetekben pedig a rendező végtelenül finom eszközökkel mutatja be a hőseit egymáshoz fűző, bonyolult kapcsolatokat. Egy angol kritikus megfigyelése szerint Hawks pontosan tudja, hogy a férfiak kifejezőbbek tudnak lenni, amikor cigarettát sodornak egymás számára, mintha megmentik a világot. A cigaretták sodrása, az ital töltése valóban fontos gesztussá válik a filmben. Nem hiányzik a jellegzetes humor sem: valószínűleg ez az egyetlen western, amelyben John Wayne megcsókol egy férfit! A sánta Stumpy (Walter Brennan) ugyanis annyit morog, hogy a sheriff végül úgy nyugtatja meg, mint egy házsártos, vén házastársat: meleg szavakkal elmondja, mennyire fontos a számára, majd csókot lehel a homlokára. (Ezután persze az öreg hozzávágja az első keze ügyébe kerülő tárgyat…)
Az Internet Movie Database nevű honlap összeállítói szerint (imdb.com) e filmre nem kevesebb huszonegy másik filmben történt utalás. John Carpenter a Támadás a 13. körzet ellen (Assault on Precinct 13) címmel helyezte át a cselekményt modern, nagyvárosi környezetbe. Hawks azonban ezt nem várta meg. „Amikor úgy találod, hogy egy valami egész jól megy, akár újra is megcsinálhatod” – jelentette ki, s e filmjének maga készítette el a „remake”-jét, mégpedig nem is egy, hanem két alkalommal. Az El Dorado (1967) és a Rio Lobo (1970) című filmjeiben némileg módosított cselekménnyel, de hasonló „csapat” kerül hasonló helyzetbe: meg kell védeniük a várost a mindenható bűnözőkkel szemben, akiknek a főnökét előbb-utóbb foglyul ejtik. A főszereplőt mindkét filmben John Wayne játssza. Mellette felbukkannak a bátor és szép nők, a különc, de pontosan célzó öregurak, s a hangzatos, négy szótagú nevet viselő fiatalemberek (Colorado a Rio Bravóban, Mississippi az El Doradóban, Tuscarora a Rio Lobóban). A Rio Bravóból átkerült az El Doradóba az alkoholizmusa miatt problémákkal küszködő jó barát is, akinek szerepét ez utóbbi filmben Robert Mitchum alakítja, igen jó humorérzékkel. Ha pedig valaki megfigyeli, hogy Robert Zemeckis Vissza a jövőbe! című filmjének harmadik részében (1989) Marty (Michael J. Fox) ugyanazt a rettenetes keveréket itatja meg a részeg Dokival (Christopher Lloyddal), amellyel az El Dorado hősei próbálták ki józanítani Robert Mitchumot, az be fogja látni, hogy Hawks ötletei valóban a filmtörténet legváratlanabb pillanataiban bukkannak elő.
Egy elegáns kalandor
Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy Hawks rendezett egy nagyszerű musicalt (Gentlemen Prefer Blondes, 1953), egy kiváló háborús filmet (Sergeant York,1941), egy történelmi filmet (Land of the Pharaons, 1955) Steven Spielberg pedig bevallotta, hogy a Jurassic Park II. című filmjében olyan üldözéses jelenetet kívánt beilleszteni, amelyet Hawks Hatari! (1962) című, afrikai vadak befogását bemutató filmjében látott először, akkor aligha tűnik majd túlzásnak az a megállapítás, hogy Howard Hawks volt minden idők legsokoldalúbb rendezője.
Mi teszi mindmáig élővé, modernné, nézhetővé és élvezhetővé még a gyengébb filmjeit is? Valószínűleg kiváló humorérzéke és a szentimentalizmus teljes hiánya. Többen megállapították, hogy Hawks életművében szinte nincsenek családok, főszereplői csak egyetlen filmben házasok, anyák alig jelennek meg, a bemutatott gyermekek többsége pedig meglehetősen kibírhatatlan, excentrikus vadóc. A női főszereplők viszont olyannyira önálló, határozott személyiségek, hogy Hawks-t többen is a női egyenjogúság egyik előfutárának tekintették. Ez persze túlzás, hiszen magánéletében egyáltalán nem játszottak olyan egyenrangú szerepet a nők, mint a filmjeiben.
Filmjei azért sem avultak el, mert szinte sohasem kívánt állást foglalni valamely korabeli, aktuális társadalmi vagy politikai kérdésben. „Elbeszélő vagyok, ez egy rendező fő feladata – jelentette ki. – S ezek mozgó képek, mozogjanak hát!” Hawks kifejezetten elhanyagolta a társadalmi problémákat, filmrendezései során szinte szemérmetlenül csak a kalandokra, a vonzó hősökre, a vidámságra és a jó hangulatra volt gondja. A rendkívüli nehézségekkel szembeszálló, összetartó és bátor férfiakról szóló, mozgalmas és humoros történetek pedig manapság is ugyanúgy vonzzák a nézőket, mint hatvan-hetven évvel ezelőtt. Hawks élvezte a filmek készítését, s jókedve, derűs hangulata átsugárzik a nézőkre is. Több filmjébe is beleszőtt például egy-egy felejthetetlen dalt. A nagy égboltban Kirk Douglas fohászkodik énekelve a whiskyhez, a Csak az angyaloknak van szárnyukban Cary Grant adja elő igen mulatságosan a mogyoróárus dalát, az Egyszer fenn, egyszer lennben pedig Lauren Bacall búgó hangja és Hoagy Carmichael zongorajátéka legalább olyan emlékezetes marad, mint Ricky Nelson és Dean Martin két dala a Rio Bravo harcainak szünetében.
Hawksnak legendás ízlése volt. Nem csak ő öltözött rendkívül elegánsan, de második feleségét, Athole Shearert az Egyesült Államok legjobban öltözött asszonyának tekintették. Talán e tévedhetetlen ízlésének tulajdoníthatjuk, hogy filmjeihez patikamérlegen tudta adagolni a kalandot, a szerelmet, a humort, a feszültséget és az erőszakot – mindenből éppen annyi van benne, amennyi szükséges, és egy leheletnyivel sem több a kelleténél. Talán e legendás ízlésnek, „kvalitás-érzéknek” tulajdonítható, hogy számtalan nagy színészt fedezett fel. Ő indította el a pályáján Paul Munit, George Raftot, Carole Lombardot, Rita Hayworth-t, Lauren Bacallt, Montgomery Cliftet, Jane Russelt, Angie Dickinsont és James Caant. A már befutottak, Humphrey Bogart, Cary Grant, Edward G. Robinson, Gary Cooper, Marilyn Monroe és John Wayne számára pedig ő kínálta fel leghíresebb szerepeik egy részét.
Hawks Chaplinnel, Fellinivel, Hitchcockkal és Orson Wellesszel együtt azok közé a rendezők közé tartozik, akiknek egyetlen filmje sem kapott Oscar-díjat, élete végén azonban már oly nyilvánvaló volt e helyzet igazságtalansága, hogy halála előtt három évvel, 1974-ben életművéért tiszteletbeli Oscar-díjjal jutalmazták meg. A legnagyobb tiszteletben azonban azok a rendezőtársai részesítették őt, akik bevallva vagy bevallatlanul újra meg újra felidézték ötleteit saját filmjeikben. Valamennyit nem tudjuk felsorolni, a legismertebbek között viszont ott van Jean-Luc Godard, Bernardo Bertolucci, Martin Scorcese, Peter Bogdanovich, John Carpenter, Brian De Palma, Walter Hill és François Truffaut is. Quentin Tarantino pedig állítólag végignézte Hawks életművét, amikor a Ponyvaregény forgatókönyvén dolgozott. Az ő filmjeiknek köszönhetően akkor is Hawks ötleteivel, motívumaival és tipikus megoldásaival találkozhatunk, amikor egész más rendezők alkotásait nézzük. Ezért neveztem e cikk címében Howard Hawksot valamennyi filmbarát ismeretlen ismerősének.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 32-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1599 |
