Kubiszyn Viktor
Az emberi test egyre kevésbé létezhet gépek, áramkörök. Inplantátumok nélkül. A technológiai evolúció a fémhulladék és a hús szimbiózisa felé tart.
A robot nem öl, nem támad emberre, és nem szórakozik a macskával. Nehéz is lenne neki. A gyártósorokon szolgálatot teljesítő automata fémszerkezetek és a legújabb japán robotkutyák egyelőre olyan messze vannak a robot-ideától, mint Will Smith Isaac Asimovtól. A robot lehet használati tárgy, lehet fogalom, érző és tudattal rendelkező lény viszont a dolgok mai állása szerint aligha. A gépember a fantázia birodalmából még nem lépett át a valóságba – a másik antropomorf gépvízió, a kibernetikus organizmus viszont már alakot öltött. Egyetlen, húsból, vérből és szilícium-chipből álló kiborgról biztosan tudunk: ő Kevin Warwick kibernetika- professzor, aki a kilencvenes évek végén kísérletképp magába operáltatott néhány gépalkatrészt. Köszöni, jól van. A kiborg (eredeti terminussal „cyborg”) szót a NASA kutatói használták először, egy 1960-ban írt cikkükben, azokra a lehetőségekre utalva, amik az élő test és a holt anyag összeforrasztásával elérhető közelségbe kerültek. A kibernetika eredményei közé tartoznak, az (egyelőre gyógyászati szempontból hasznos) implantok, a test mesterséges kiegészítői, amik a természet hibáit hivatottak kijavítani. Egyes vélemények szerint a kiborgok köztünk vannak: akinek pacemakere, vagy mesterséges ízülete (netán mozgatható művégtagja, vagy kontaktlencséje, vagy platinabeültetése, vagy köldökpiercingje) van, az kiborg. Mások szerint, anélkül, hogy észrevettük volna, már mindannyian azzá váltunk. Donna Harraway 1986-ban publikált Cyborg Manifestója (Manifesztum kibernetikus organizmusok számára) örömmel jelenti, hogy az emberiség új korszakba lépett, végre megszűnt a különbség a „természetes” és a „mesterséges” létezés között, hiszen az emberi test már nem létezhet gépek, áramkörök és egyebek nélkül: igaz, még nem forrt organikus egységbe a hús és a fém, de már csak idő kérdése és idő az van, bőven. Az eltelt közel húsz év alatt egyelőre nem vált széles társadalmi valósággá az inplantokkal felturbózott teljesítményű homo cyberneticus, viszont megszületett a kollektív információs hallucináció (a net), hódít a piercing-fetisizmus, és a felvevőpiacot ismerve, ha lenne lehetőség arra, hogy techno-mütyürökkel dúsítsuk porhüvelyünket, lenne rá kereslet is. A manifesztumot publikáló biológusnő szociális, társadalmi és gender szempontból is vizsgálja az általa tényként elkönyvelt kiborgizációt és oda lyukad ki, hogy ez a folyamat végre katartikus változást hoz az életminőségben, eltörlődnek a hagyományos nemi szerepek, beköszönt a szép, új világ. „Inkább leszek kiborg, mint istennő”, szól a kiáltvány utolsó mondata, bizonyítva, hogy a hardcore feministák bevállalják a fémet is, ha kell.
*
A kiborgok a műfajteremtő Robotzsaru óta a sci-fi filmek nélkülözhetetlen alakjaivá váltak. A vizuálisan erős kiborg-kép és a gyakorlatilag bármely természetfeletti tulajdonságot hihetően tálaló kiborg-alak az A, B, C, és betűvel nem is jelezhető kategóriájú filmek visszatérő hőse lett. E filmekben a kiborg az ember továbbfejlesztett változata, chipekkel, szilíciummal és egyéb fémekkel felturbózott homo sapiens. Hús, vér, némi folyékony fém és nano-technológiával generáloztatott idegrendszer, meg ami még a csövön kifér. Kevés film jutott el azonban a fém és a hús, a gép és a test közös evolúciójának mélyebb kérdéseiig: a látvány és a design legyőzte a gondolatokat, a filmek készítői pedig úgy tekintettek a nézőkre, mint hőseikre: agyamosott fél-géplények, redukált neurontevékenységgel, de kimeríthetetlen impulzusigénnyel. A homo cyberneticus igazi megszületési terepe nem a film volt – a mozgókép már csak adaptálta az utóbbi évtizedek legfontosabb irodalmi irányzatának eredményeit: a cyberpunk víziókat. A cyberpunk húsz évvel ezelőtt kezdődött, a következő mondattal: „A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején”. (William Gibson: Neurománc, ford. Ajkay Örkény). Vagy akkor, amikor pár, később íróvá avanzsált punk – köztük Bruce Sterling – a Cheap Truth (Olcsó igazság) című fénymásolatban terjedő, egyoldalas fanzine-t terítette a biztosítótűktől szétlyuggatott, bekómált úri közönségnek a nyolcvanas évek elején. A cyberpunk a test, a tudat és a gépek egyesülésének lehetőségét vizsgálja, vizionárius elkötelezettséggel, részleteiben felépítve egy techno-organikus világot, ahol a test, a lélek és a szellem hármassága mellé becsatlakozik az ember által teremtett technológia démona is. William Gibson Neuromancere (amelyből Chris Cunningham körülbelül tizenöt éve próbál filmet készíteni, de valamiért nem sikerül neki), a Count Zero, a Mona Lisa Overdrive, az All Tomorrow Parties és a Bruce Sterlinggel közösen írt A differenciálmű, Bruce Sterling Schismatrix című regénye, a hacker-bibliaként forgatott The Hackers Crackdown, a megszámlálhatatlan novella-, kisregény- és Interzóna-publikáció felépített egy virtuális világot, amely alig különbözik a szinkron-valóságtól, és ahogy múlik az idő, egyre kevésbé fog. A cyberpunk világban mindenki kiborg. A kiborgizáció a test és a technika közös – egységes – evolúciójaként jelenik meg, a beültetések olyan mindennaposak és elengedhetetlenek, mint a fogtömés. Ahogy az ember elveszti identitástudatának egyik alappillérét („egyén egyenlő fizikai test”), úgy sorjáznak az egyre bonyolultabb kérdések: hogyan változik meg a létezés minősége, a tudat szerepe, egyáltalán emberi létezés-e még ez, vagy már valami más? A cyberpunk írók által felvetett kérdések a vásznon olyan elfuserált adaptációkban köszöntek vissza, mint a Johnny Mnemonic vagy a New Rose Hotel. Így járt a cyberpunk egyik elődjének tartott Philip K.
Dick is, akinek műveiben azonban kiborgok még nem, csak androidok, valamint elmeturista emberi lények szerepelnek. Az android nem más, mint antropomorf robot, vagyis az embertől külsőleg – és belsőleg, lásd Szárnyas fejvadász – megkülönböztethetetlen géplény. Dick ugyanolyan szerencsétlenül járt a filmesekkel, mint a cyberpunk írók: az egyetlen Szárnyas fejvadászon kívül egyetlen művéből sem készült autentikus adaptáció, pedig próbálkoztak: az Emlékmás, az Imposztor, A felejtés bére, a Különvélemény mind a dicki oeuvre-ön alapszik. Mostanában készül ugyanakkor a legsötétebb Dick-regény, a Scanner Darkly adaptációja is: reménykedjünk. A cyberpunk-tematika ihlette filmek közül a távol-keleti alkotások emelkednek ki: az animesorozatok, a csodálatos Páncélba zárt szellem (Géczi Zoltán: Neuro-kibernetikus Odüsszeia, Filmvilág, 2004/1.) valamint a Tetsuo, amely a kiborg-kérdést vizsgálja egy meglehetősen sajátos szempontból.
*
Mi történik, ha a test háztartási alkatrészekkel és fémhulladékkal kerül szimbiózisba? Iparnegyedet mutat a kamera, huzalrengeteget és rozsdaorgiát, amelynek közepén egy férfi ül. Felvágja a combját, reccsen a hús, fordulnak ki a zsigerek. Kicsit elmélyíti a sebet, majd egy fémrudat gyömöszöl be a mélyedésbe. Snitt. Egy fiatalember áll a fürdőszobában, ijedten vizsgálja arcát a tükör előtt. Első blikkre egy jobb sorsra érdemes juppinak tűnik, kis csavarnak a hatalmas társadalmi gépezetben. Aztán már nem tűnik semminek, mert repedezik a hámréteg, dudorodik az arcbőr, majd egy szög nő ki az ifjú arcából, így kezdődik a Tetsuo – A Vasember című, mára már underground klasszikussá nemesedett japán agymenés, amelyben Shinya Tsukamoto rendező a kiborgizációt mutatja be a maga szókimon-dóan egyszerű módján. A Tetsuo 1989-ben készült, a nagy szilicium-bumm előestéjén, akkor, amikor japánban tetőzik az automatizáció iránti lelkesedés, hódít az urban-techno és virágzik a cyberpunk. A Tetsuo 1-2 kiborgjai nem azt példázzák, hogy mi történik, ha a hús egyesül a fémmel, hanem azt, hogy mi történik ha a hús egyesül a (fém)hulladékkal. Ami a rendező szerint végülis ugyanaz: test plusz technológia egyenlő borzalom. A Tetsuo fentebb idézett nyitó képsorai a kellemes bemelegítést szolgálják a későbbi, vizuálisan igen részletesen kidolgozott fém/test variációkra. Az öltönyös úriembert (akinek szög nőtt ki az arcából) rémálmok kínozzák. Egy idő után a férfi teste furcsa átalakuláson megy át: egyre több piciny cső, kiálló drótdarab, dugattyúforma fémapróság jelenik meg a testén. Ideig-óráig ragtapasszal próbálja takargatni őket, persze hiába. Barátnőjének (aki egy álomjelenetben valamiféle hosszú, porszívócsőre emlékeztető tárggyal análisan erőszakot tett a férfin) akkor szúr szemet a visszafordíthatatlan átváltozás, amikor hősünk férfiassága is átlényegül. A Tetsuóban láthatjuk ezután az első valódi kiborgszex-jelenetet: szex, szerelem, gyengédség, avagy ütvefúró kontra vagina. Az átalakulását befejező trash-lény hamar megtalálja ellenségét is, a film elején házilagos kiborg-operációt végző ön-sebész személyében. A motivációk a főszereplő még emberalakban elkövetett bűnében gyökereznek, de ez mellékes a kibontakozó hatalmas párbajhoz képest, amely a hatvanhét perces film egyharmadát foglalja el, és amelynek végén mindketten győznek, a világ pedig veszít. A két ellenség egyetlen kiborgtestben végzi, amely már közel sem antropomorf – sokkal inkább a roncstelepeken összesajtolt formátlan fémtömegekre emlékeztet. A két ember felzabálta a technikát, a technika felzabálta őket, aztán az így létrejött hibridek felzabálták egymást: az eredmény a posztipari társadalom kézzelfogható metaforája lett, ami (aki?) a film végén elindul, hogy olyan világot teremtsen magának – a meglévőből –, amelyben a magafajta hulladéklények is boldogan élnek, míg szét nem rohadnak. Míg a Tetsuo első része egyfajta romlott extázist tulajdonít a fém és a hús egyesülésének (más síkon ugyan, de hasonlót állít David Cronenberg is, Karambol című filmjében), addig a Tetsuo 2 – Testkalapács inkább drámainak mutatja a folyamatot. A nagyobb költségvetéssel készített és több játékfilmes elemet használó film apró különbségekkel ugyan, de ugyanoda fut ki, mint az első rész: jönnek a gépférgek, a város alszik, és jaj neki, ha felébred. A kiborg elszabadult.
*
A kiborgizációt negatív utópiaként felvázoló Tetsuo-val szemben több olyan alkotás is született, amely a fém-hús-tudat evolúciót pozitívan szemléli – ha már mindenképpen megtörténik, nézzük a jó oldalait is (Ilyen például Hans Scheirl transzgender filmje, a Dandy Dust, a Battle Angel Alita című anime, vagy a Stand Alone Complex sorozat néhány epizódja, és ide kívánkozik Miike Takashi Full Metal Jakuza című Robotzsaru paródiája is.). Azonban még a pozitívumok is apokaliptikus formában jelennek meg, hiszen a kiborgizáció a faj személyes miniapokalipszise is: az ember elveszti eddigi határait, több ezer éve biztosnak tűnő tulajdonságokat vált a fém-hússzimbiózis ki tudja merre tartó folyamata. És a cyberpunkok szerint ez még csak a kezdet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1591 |
