Baski Sándor
Ötven évvel A nagy zabálás után elkészült az új évezred fogyasztói társadalmának, a Z generációnak és a szüleiknek is tükröt tartó szatíra.
Azok a kortárs osztrák filmesek, akiket nem
Michael Hanekének vagy Ulrich Seidlnek hívnak, azzal a tudattal kénytelenek alkotni,
hogy a lusta ítészek úgyis a két nagyság koordinátarendszerében helyezik el a
munkásságukat. Az immár hatodik rendezésénél járó Jessica Hausner eddig azok
táborába tartozott, akiket inkább a különbözőségük definiált, nézősokkoló
filmek helyett olyan szerzői drámákat készített, amelyek a fajsúlyos témáikat
sokkal visszafogottabb stílusban és hangnemben boncolgatták. Új munkája, a Club Zero ehhez képest a tavalyi
Cannes-i Filmfesztivál versenyszekciójának legprovokatívabb filmje lett, amely
hanekei, illetve seidli értelemben is sérti a tabukat.
Pálfordulásról ugyanakkor
nincs szó, egy tudatos szerzői evolúció betetőzésének lehetünk szemtanúi. Hausner
lassú folyású, naturalista felnövéstörténettel indította a pályáját (Édes Rita), és olyan filmekkel
folytatta, amelyek többnyire magányos, kívülálló nőkre fókuszáltak. Az
elidegenedés és a társadalmi konvenciókkal való szembekerülés maradt végig a
vezérfonál, de a konkrét, realista helyszínek fokozatosan fordultak át
szürreálisabb és absztraktabb terekké. Első angol nyelvű rendezése, a 2019-es A boldogságvirág már egy meg nem
nevezett országban játszódik, vibrálóan színes, mégis steril laboratórium- és
lakásbelsőkben, miközben az évtizedet sem lehet pontosan belőni.
A horror- és
thrillerelemekkel flörtölő sajátos szerzői sci-fihez hasonlóan a Club Zero is egy izolált magánvilágban
játszódik. Helyszíne egy progresszív, bentlakásos középiskola valahol Európa
nyugati felében, ahová néhány ösztöndíjas diákot leszámítva a gazdag elit
gyerekei járnak. Hogy haladjanak a korral, az igazgatónő felvesz egy új tanárt,
aki a „tudatos étkezés” művészetére oktatja a gyereket. Miss Novak gyorsan és
hatékonyan vonja bűvkörébe a befolyásolhatóbb diákokat, és először csak arra
veszi rá őket, hogy egyenek lassabban és kevesebbet, később azonban ennél is
radikálisabb javaslattal áll elő.
Hausner szatírája
szólhatna kizárólag a modern egészségkultusz vadhajtásairól is, de olvasható
annál jóval tágabb kontextusban is. A fitneszfasizmus valójában
behelyettesíthető minden olyan ideológiával, amelyet a jó szándék szül, és
amely valós válaszokat akar adni valós problémákra, de menetközben, a hívek
véleménybuborékjában eltorzul – lásd a különböző identitáspolitikai
áramlatokat. A passzív-agresszív manipulációt mesterien űző Miss Novaknak (Mia
Wasikowska telitalálat) csak a kezdőlökést kell megadnia, a diákok később az ő
útmutatása nélkül is haladnak tovább a radikalizálódás útján, kiközösítve
azokat, akik nem akarnak egy irányba tartani a nyájjal. A szülők pedig, akik
azt gondolják, hogy a méregdrága tandíj befizetésével kiszervezhetik a nevelés
felelősségét az iskolának, tehetetlenül nézik a gyerekek leépülését – és
különben sem mernének olyasmit tenni, amitől kevésbé tűnnének progresszívnek
egymás és a többi szülő előtt.
A Hausner-filmjeire
jellemző, korábban helyenként talán öncélúnak tűnő stiláris választások ezúttal
tökéletesen indokoltak. A falanszterhangulatú iskola nyomasztóan színes geometriai
terei pontosan tükrözik vissza a diákok elidegenedettségét, hasonlóan a
szándékoltan természetellenes színészi játékhoz. A rikító színű iskolai
egyenruhákba öltöztetett diákok, úgy nyilvánulnak meg a statikus beállításokban,
mintha egy humortalan Wes Anderson-filmben vagy Jórgosz Lánthimosz
univerzumában léteznének, amitől még inkább szembetűnővé válik a saját és a
szüleik világa közti kommunikációs szakadék.
Az életmű eddigi
darabjaival ellentétben a Club Zero a humor sötétebb árnyalatait is bátran használja, bizarr
motívumai, fapofával előadott polgárpukkasztó gesztusai a szintúgy
gasztrotémákat boncolgató, Peter Strickland-féle Flux Gourmet-val is rokonítják. Ha hangvételében nem is, de
szókimondásában és kompromisszummentes rendszerkritikájában A nagy zabálásnak is méltó utóda. Marco
Ferreri botrányfilmjéhez hasonlóan, amelyet pontosan ötven évvel korábban
mutattak be Cannes-ban, a Club Zero is tükröt tart annak a fogyasztói társadalomnak, amelyből a
főszereplők ki akarnak törni egy radikális gesztussal. A különbség mindössze
annyi, hogy a lázadás útja ma a zabálás helyett a koplalás, a lázadóknak pedig
nem kell kivonulniuk a társadalomból, mert a különféle identitásképző mozgalmaknak
hála már a trendivé lett fogyasztáskritika is becsatornázódott a rendszerbe.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2024/01 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15848 |
