Bazsányi Sándor
Nádas Péter prózája, írói világa érdesebb, teltebb, kegyetlenebb, játékosabb, mint az, amit – minden erénye ellenére – a film mutat.
Tagadhatatlanul Nádas Péter az egyik – ha nem a – legjelentősebb élő és alkotó írónk. Jómagam történetesen a legutolsó lennék, aki ezt tagadná. És még elég sokan vannak ezzel így. Persze akadnak olyanok is, akik nagyon másképpen gondolják. Ami viszont már nem is annyira a Nádas-szövegekről szól, mint inkább a Nádas-jelenségről. Az irodalmi teljesítménnyel nem azonos, csak éppen párhuzamos (mivelhogy belőle eredő) Nádas-jelenség a kilencvenes évek óta rendszeresen megosztja kulturális életünk játékosait. A látványos, nem ritkán harsány szélsőségek: egyfelől a kultikus imádat, másfelől a heves elutasítás. A jóval izgalmasabb és szélesebb középmezőnybe pedig az értelmezés, vagyis az újabb és újabb művek nyomán keletkező újra- és újraértelmezések nagyon különböző formái tartoznak.
Saját halál (2001), Párhuzamos történetek (2005), Szirénének (2010), Világló részletek (2017), Rémtörténetek (2022) – hogy csak a vegytisztán szépirodalmi (jórészt epikai) műveket említsem a rendszerváltozás utáni időkből.
És persze nem csak az irodalomértés szorgos munkásai járulnak hozzá a Nádas-hatástörténet gazdagodásához, hanem a társművészetek képviselői is. Mint a filmkészítők, akik közül például Forgács Péter a fényképész végzettségű Nádas vadkörtefa-fotóival együtt megjelent Saját halál nyomán és címmel készített kiváló mozgóképes adaptációt (2007). Forgács filmje a Nádas-világ izgalmas audiovizuális értelmezéseinek egyike, nem pedig a Nádas-jelenség körüli kultusz terméke.
A Saját erdő – úgy vélem – szándéka szerint az előbbi, az eredmény tekintetében meg inkább az utóbbi típusba tartozik. Ugyan közel megy az író gombosszegi világához, de ott inkább szobrot állít, mint embert ábrázol. (Fura módon ezt erősíti a teljesen más célból hozott döntés: ne magát a személyt lássuk, hanem a környezetét, a személy hangjával kísérve.) Amivel nincs semmi baj. Jó, hogy vannak ilyen filmek. Dokumentálják az író világát, megőrzik az író hangját, amellyel fontos gondolatokat oszt meg velünk (bár ezeket már mind ismerhettük epikai és értekező munkáiból). Dokumentumértékük az idő múlásával meg egyre csak növekszik. Nem mintha nem volna már így is elég képi és hangzó Nádas-dokumentum az új évezred szorongatóan burjánzó vizuális túltermelésében. És persze mindeközben óriási a veszély: miként jelenhet meg a gondolatok és a nyelv művészete a nyelvet és a gondolatokat egyre inkább elnyomó vizuális kultúrában? Bár történetesen Nádasnak van kötődése ehhez is, és ahhoz is. Lévén nem csak szépíró, hanem képek alkotója (eleinte analóg, majd azután digitális technikával) és értelmezője is (ez utóbbi persze a nyelvben történik). Noha munkái nem igazán rokonulnak a kortárs kultúrában népszerű képi és irodalmi formákhoz. De éppen ezért van óriási felelőssége az alkotóknak: mivé, milyen korszerű audiovizuális-kulturális formává változtatják át a nietzschei értelemben korszerűtlen Nádas-világot? Mennyire változtatják át jelenséggé, és mennyiben őrzik meg a lényegét. Ez a lényeg jelen esetben nem volna más, mint a vizuális közhelyeknek ellenálló vizuális autonómia, a művészeti modernizmus hagyományába ágyazott képtudatosság.
Amikor egyszer a Saját halál kapcsán faggatta Friderikusz Sándor egy tévéinterjúban Nádast, hogy ugyan miket csinál reggelente, akkor ő visszakérdezett, tényleg azt gondolja a szerkesztő úr, hogy ez bárkit is érdekelne a tévénézők közül. Akkoriban ez még teljességgel érvényes hárítás volt. Ma már nem volna ugyanolyan a visszakérdezés akusztikai tere. Ma már egyre többen tekintik Nádast jelenségnek, mint írónak. Érdekesebb, hogy miket csinál reggelente a napi írásmunkája előtt, mint hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik maga az írásmunka. Óriási az írástudók felelőssége az írástudatlanokkal szemben. Különösen a kép- és mozgóképkészítő írástudóké. Hogy a megjelenítés során ne változtassák át jelenséggé a lényeget. Kiszámítható (és kiszámított) örömöket garantáló vizuális termékké az autonóm szellemi minőséget.
Mintha Nádas esetében túl erős volna a jelenség ahhoz, hogy autonóm film születhessen róla, mármint a jelenség által hordozott lényegről. Bár az önmagát (nagyobb részt rajongó, kisebb részt fenekedő) környezetével tápláló jelenség eredete nem más, mint a szépirodalmi minőség. Nem véletlenül nyúlt Forgács nem közvetlenül Nádashoz, hanem a Saját halál című Nádas-műhöz. A közvetlenül Nádashoz forduló Cmarits Gábor tervezett filmje pedig nem készült el (eleinte a támogatás hiánya, azután meg a rendező öngyilkossága miatt). Gerőcs Péteré, A természetes ellenfény (2019) meg olyan lett, amilyen. Inkább nem sikerült, mint sikerült. De hadd tegyem hozzá azonnal: Dér Asiával közösen készített filmje, a Privát Mészöly (2011) az egyik legkiválóbb íróportré, amit láttam, Maár Gyula Pilinszky-filmjéhez fogható. Igaz, ebben a már nem élő művész barátai és kollégái (nem utolsósorban Nádas) beszélnek a maguk „privát” Mészöly-kapcsolódásaikról.
A Saját halál és a Privát Mészöly című filmek megtalálták a saját nyelvüket – méltóképpen a saját nyelvet megteremtő írókhoz. A Saját erdőnek viszont, meglátásom szerint, nincs saját nyelve. Noha az alkotók mindegyike tökéletesen használja a film összművészetének különböző résznyelveit. Remek ötletet ajándékozott a forgatókönyvíró Orsós László Jakab a rendező Kárpáti György Mórnak: ne az író alakját mutassák, hanem a környezetét, amelyet viszont folyamatosan kísérjen egyrészt a saját dolgairól gondolkodó Nádas hangja, másrészt Laurie Anderson zenéje. Az operatőr Pálos Gergely távoli és közeli természetképei is hibátlanok (éppúgy, mint Kárpáti 2022-es játékfilmjében, az érzelgősen sejtelmeskedővé stilizált Jövő nyárban). Miként a hangmérnök Zányi Tamás is elsőrangú akusztikai teret biztosított mindahhoz, amit hallhatunk Nádastól, Kalmár Melinda és Simonyi Balázs feltehetően okos kérdései nyomán, tematikus egységekbe vágva (a film vágója: Vághy Anna) – tehát nem dramatikus mozgékonyságú válaszokként, hanem tartalmasan kibomló monológokként. Gombosszegről, irodalomról, természetről, állatokról, történelemről, demokráciáról, kultúráról, halálról, öngyilkossági késztetésről, egyszóval mindarról, amiről eddig is bőven olvashattunk Nádas könyveiben (és hallhattunk az interjúiban). Ezeket a sokak számára már jól ismert gondolatokat kíséri, festi alá a film nyelve, amely éppen ezért (a kísérésért, az aláfestésért) mégsem nyelv, pontosabban nem saját nyelv. Nem érvényes filmnyelvi párhuzama Nádas szépirodalmi nyelvének, az ebből kibomló világnak. (És hát sajnos Haász Katalin érzékeny szénrajzai is csak mutálnak ebben a filmtéridőben.)
Úgy is mondhatnám, hogy minden önmagában érvényes művészeti összetevő így együtt művivé, szépelgővé teszi a filmet. Tapasztalatom szerint Nádas világa nem így fogyasztható. Érdesebb, teltebb, kegyetlenebb, játékosabb, mint az, amit a film mutat. Az elsődleges filmes hatáselemek (kép, vágás, zene…) ellene mennek mindannak, amit hallunk az írótól. Pontosabban olyan kenetteljes összefüggésbe billentik át (hogy Nádas egyik kedves kifejezését használjam) a monológját, ahonnan viszont az ő szépirodalmi szövegei jobbára ki szoktak billenteni minket.
Hiszen ugyanaz a kultúra- és emberértelmező fenevad él a gombosszegi idillben, mint aki megírta a Párhuzamos történeteket vagy a Rémtörténeteket. Aki annak ellenére maradt életben, hogy jól tudja, a legjobb az lett volna, ha meg sem születik. Többek között ennek a ténynek a lidérces iróniáját hiányolom a filmből. Mert noha mindezek a kegyetlen igazságok elhangoznak szó szerint – csak éppen látvány szerint, filmnyelvi módon meg nem.
(Zárójeles megjegyzés a természeti idillről: Nádas tényleg idilli helyen él, a kis lélekszámú, egyetlen utcával rendelkező zalai falucskában. Korábban a Duna által körülvett Kisorosziban is lakott. És amikor az idilli természetben élő emberek testi-lelki mélyvilágát ábrázolja a Párhuzamos történetekben és a Rémtörténetekben, akkor helyszínül olyan települést választ, amelynek mintája leginkább Kisoroszi lehet. Itt történnek meg a borzalmak, a néven nem nevezett Duna-menti településen, messze a gombosszegi idilltől. Ám lényegileg mégiscsak emitt, a gombosszegi idill közepette, a gombosszegi ház dolgozószobájában történnek meg, születnek meg ezek a borzalmak. Többek között erre is gondoltam, amikor Nádas élet- és írásmódjának lidérces iróniáját emlegettem az előző bekezdésben. Illetve hiányoltam az idillien csodálatos természeti képekben dúskáló Saját erdőből. Jóllehet látjuk a filmben Nádas dolgozószobáját, kívülről is, belülről is, de legbelülről sosem.)
Azt kell mondjam, hogy noha elsődleges feladatának nem tett eleget a film, vagyis nem teremtett Nádas saját nyelvéhez méltó vagy legalább hozzámérhető saját nyelvet, másodlagos feladatát példásan elvégezte. Tetszetős képekben dokumentálta az író életének helyszínét. Megmutatta azt, ami megmutatható, de nem fejezte ki mindazt, ami akár kifejezhető is lehetett volna.
Saját erdő – magyar portréfilm, 2023. Rendezte: Kárpáti György Mór. Írta: Orsós László Jakab. Riporter: Kalmár Melinda és Simonyi Balázs. Kép: Pálos Gergely. Zene: Laurie Anderson. Hang: Zányi Tamás. Vágó: Vághy Anna. Szereplő: Nádas Péter. Producer: Sipos Gábor, Rajna Gábor, Stalter Judit. Gyártó: Laokoon Filmgroup. Forgalmazó: Cirko Film. 65 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15792 |
