Gervai András
Rámenős, provokatív, olykor hatásvadász, de alapos és szellemes dokumentumfilmjeivel nagyon sokat tett az amerikai demokrácia védelmében.
Michael Moore Amerika legismertebb dokumentumfilmese, non-fiction könyvek szerzője, szatirikus, politikai tv-show sorozatok írója, rendezője, házigazdája. Stand up-os. Publicista (2007 és 2014 között például 70 cikke jelent meg az OpEdNews nevű progresszív, liberális, háborúellenes honlapon), politikai aktivista. Az amerikai közélet fenegyereke. Munkásságára is igaz az osztrák író, Thomas Bernhard bon-motja: szavakkal – és esetünkben képekkel is – százszorta nagyobbat lehet ütni, mint bottal.
Filmjeiben kellemetlen igazságokat mond ki, okosan és szellemesen azt bizonyítja be, hogy sok minden másképpen van, mint ahogy azt az amerikai kisember tudja, ahogy azt a média el akarja vele hitetni. A filmpamflet, filmesszé, publicisztika, sőt a propagandafilm egyes elemeit ötvöző oknyomozó dokumentumfilmjeiben alaposan körüljárja, feldolgozza témáit, s azokat híradó és játékfilm részletekkel színesíti, hitelesíti. Nem tárgyilagos kívülálló, filmjei vállaltan személyes hangúak. Kommentárjaiban nem rejti el dühét, szakértőknek vagy az utca emberének szegezett kérdései gyakran álnaivak, ironikusak, egy-egy interjú-szituációban pedig sokszor valóságos performance-ot rögtönöz. Az is igaz, hogy nem ritkán – különösen a megrendezett jelenetekben – hatásvadász, didaktikus is tud lenni. A szomorú események, tények mögött jó érzékkel veszi észre a tragikomikusat, abszurdot, a kínos-humoros megnyilvánulásokat, pillanatokat. Emiatt, hogy filmjei nem csak tanulságosak, dühítőek, olykor megrendítőek, de szellemesek és szórakoztatóak is.
Moore a kapitalizmus, a multik engesztelhetetlen kritikusa. A jobboldali sajtó emiatt (is) populistának, szélsőbaloldalinak, provokátornak tartja, igyekszik lejáratni. Azt is felróják neki, hogy miközben a kapitalizmust bírálja, ő maga dúsgazdag ember.
Számunkra azért is érdekes a munkássága, mert nálunk a rendszerváltoztatás óta nem illik bírálni a kapitalizmust, s az olyan fogalmak, mint kizsákmányolás, osztályharc szalonképtelenné váltak.
Flint
Moore több filmjében is beszél indíttatásáról, s hol nosztalgiával, hol szomorúan idézi fel michigani szülővárosa, Flint „felemelkedését és bukását”. Az apja és minden rokona ebben a városban, a General Motorsnál dolgozott, ő pedig itt végezte egyetemi tanulmányait. Első és mindjárt nagysikerű filmjében a Roger és énben (Roger and Me, 1989) Flint példáján mutatja meg mindazt a gazdasági, társadalmi, pszichológiai és politikai problémát, amelyet egy adott térségben a nagyarányú munkanélküliség okozhat. A General Motors először több mint háromezer munkást bocsát el, majd – a céget sújtó recesszió, s a japán konkurencia miatt – bezáratja a flinti és még tíz amerikai gyárát, s helyettük, az olcsó munkaerőre alapozva, Mexikóban és más fejlődő országokban létesít újakat.
Mindeközben a munkanélküliség hatására drámai változások zajlanak a városban: sokan elköltöznek, magukra hagyva eladhatatlan házukat, tucatnyi üzlet bezár. A maradók kétségbeesetten próbálnak valamilyen munkát, megélhetést találni, de egyikük számítása sem válik be. Munkahelyek létesítése, a turizmus fellendítése érdekében tízemeletes luxusszálló épül, majd egy tematikus vidámpark is megnyitja kapuit. A várt egymillió látogató helyett azonban senki nem érkezik, a szállodát eladják, a vidámparkot bezárják. Idővel már a lakosság fele munkanélküli segélyen él. A bűnözés annyira megnő, hogy új, ötemeletes börtönt építenek. Reagan elnök is ellátogat a városba, de jó tanács helyett beéri azzal, hogy tucatnyi munkanélkülit meghív pizzára. A Money című magazin szerint ekkor már az Egyesült Államok városai közül Flintben a legrosszabb élni. Erről az egyik országos tévéhálózat egyenes adásban akarja megkérdezni a város vezetőit, a kapcsolás azonban elmarad, mert a tévés-stáb kamionját ellopja egy munkanélküli.
Moore folyamatosan próbálja becserkészni Rogert, alias Roger Smitht, a GM nagyhatalmú elnökét, hogy kérdéseit nekiszegezhesse. A film utolsó perceiben végre sikerül a közelébe kerülnie, a vezér cége karácsonyi ünnepségén szónokol, Dickenst idézve szeretetről és békéről papol. Közben a naponta átlag huszonnégy kilakoltatást abszolváló flinti adóvégrehajtót láthatjuk amint éppen egy kisgyerekes családot tesz az utcára.
Fegyverek és háborúk
A tragikomikus Kóla, puska, sült krumpliban (Bowling for Columbine, 2002) Moore a szabad fegyverviselés kultuszának kritikáján keresztül az erőszak és félelem Amerikájáról állít ki megrázó látleletet. A filmnek már az indítása is hatásos: Moore egy olyan bankban nyit számlát, ahol az új ügyfélnek fegyverrel kedveskednek.
A gyorsan és ügyesen replikázó narrátor-rendező újabb és újabb bizonyítékokat, „bűnjeleket”, patologikus társadalmi szimptómákat kutat fel. Látványos „peranyagából” kiderül, nem is önmagában az amerikai demokrácia egyik alappillérének gondolt szabad fegyverviselés jelenti a legfőbb gondot, hanem a társadalmi légkör. A televízió csatornákból, az amerikai játékfilmekből folyamatosan áradnak az erőszak képei, s az újságok, a politikusok fenyegető nyilatkozatai, a közbeszéd témái is gerjesztik az egyénben a félelmet, növelik bezárkózásra, önvédelemre, végső soron erőszakra, intoleranciára való hajlamát. Moore szarkasztikus humorú áttekintésében az ország történelme állandó harc a vélt belső ellenséggel – indián őslakosokkal, feketékkel, egymással –, s a külvilággal: Amerika ereje tudatában, politikai és gazdasági érdekei védelmében a XX. században egyre másra követett el agressziót különböző országok ellen.
A film felvonultatja a fegyvertartás megszállottjait, különböző típusait. Büszkék magukra és erejükre, hazafiasságukra, s legtöbbjük azt ismételgeti, csak saját magára számíthat. Moore szerint különböző társadalomlélektani okok, történelmi tradíciók magyarázhatják, hogy a fegyverek száma és a fegyveres gyilkosságok száma között nincs egyenes összefüggés. Ellátogat Kanadába is, ahol az állampolgárok tulajdonában levő körülbelül nyolcmillió fegyver ellenére az éves fegyveres gyilkosságok száma nem haladja meg a kétszázat. Moore járókelőket faggatva jut arra a következtetésre, hogy ez a békésebb kanadai politikai klímának, az emberek nyitottságának, türelmességének köszönhető.
A film felidéz két, gyerekek által elkövetett gyilkossági ügyet is. A Colorado állambeli Littletonban, a Columbine középiskolában 1999. április 20-án két diák tizenkét társát és egy tanárát lőtte le, kettőt pedig egész életére nyomorékká tett. Flintben pedig egy hatéves kislány az otthon talált fegyverrel az iskolában kioltotta egy kisfiú életét. Egyedülálló anyja naponta sok-sok órát ingázott, éhbérért dolgozott, nem volt ideje és energiája a gyerekével foglalkozni.
Vitairatában Moore sok oldalról járja körül témáját – kétszáz órányi anyagot vett fel –, okfejtése azonban néha fals, hatásvadász. Az elektronikus sajtó képviselőit segítségül hívva például, a Columbine két megnyomorított diákját mintegy véres kardként körülhordozva, eléri, hogy a hatalmas áruházlánc, a Walmart ne árusítson többet lőszert. De ettől mi változik meg? Igazából azonban annak a jelenetnek a vége nagyon disszonáns, amikor végre sikerül tetemre hívni, mint valami ősellenséget, a nagyhatalmú Nemzeti Lövész Egyesület agg elnökét, Charlton Hestont. Mikor a híres színész félbeszakítja a számára előnytelen diskurzust, Moore utána rohan a Flintben meggyilkolt kisfiú hatalmas fotójával, majd azt leteszi a hollywoodi villa kertjében. Mindenesetre Moore bátor, hogy a szeptember 11-i terrortámadás kiváltotta félelem és éberség légkörében szembe mer menni az erő kultuszával, s helyette a nemzetnek és az egyénnek önvizsgálatot és önmérsékletet ajánl.
Az indulatos és szellemes filmesszét otthon és külföldön, fesztiválzsűrik és kritikusok 39 díjjal jutalmazták, s 2003-ban megkapta a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart is, bizonyítva, hogy a rendszerkritika hogyan épül(het) be a rendszerbe. Moore azonban a díjátadást is sajátos demonstrációvá változtatta.
Moore az értelmetlen afganisztáni és iraki háború ellen áll ki, az amerikai demokrácia alapértékeit félti a szenvedélyes vitákat kiváltó fontos alkotásában, a Fahrenheit 9/11-ben (2004). Moore fő célja nem az általa trónbitorlónak tartott George W. Bush démonizálása – újraválasztása ellen egyébként 2004 őszén a billegő államok egyetemein, főiskoláin még kampányol is –, hanem az, hogy rámutasson a szeptember 11-i merénylet okaira, rejtett összefüggéseire. A 19 gépeltérítő többsége szaúd-arábiai volt, az amerikai vezetés mégis Afganisztán ellen indított háborút, bár a mai napig nem bizonyosodott be, hogy Oszama Bin Ladennek, néhány száz hívének illetőleg a tálib rendszernek köze lett volna a merényletsorozathoz. Afganisztán után George W. Bush és köre Irakban találta meg a következő célpontot, noha nem állt rendelkezésre semmilyen bizonyíték, hogy Irak és az al-Kaida, Szaddám Huszein és Oszama bin Laden valamilyen kapcsolatban álltak volna egymással. A háború legfőbb okát, a tömegpusztító fegyverek meglétét, nem sikerült bizonyítani. (Az USA egyébként a nyolcvanas években katonai hírszerzésével és az ENSZ-ben is komolyan támogatta Szaddám Husszeint. A tömegpusztító fegyvereihez szükséges anyagokat és technikát pedig részben nagy amerikai multinacionális cégek szállították.)
Moore bemutat egy Flintben élő középkorú asszonyt is, akinek minden családtagja katonáskodásból él. A fiát is biztatta: lépjen be a seregbe. Haragudott a háború ellen demonstrálókra, miután azonban a fia elesett Irakban, értelmetlennek tartja az iraki öldöklést. Az asszony Washingtonba megy a Fehér Ház elé, hogy tiltakozzon, s világgá kiáltsa fájdalmát.
Kétségtelen, van ebben és néhány más megrendezett jelenetben jókora adag hatásvadászat, a rendező néhány kommentárja is leegyszerűsítő. Akkor pedig kicsit demagóggá válik, amikor a Capitolium előtt le-leszólítgatja a képviselőket, s faggatja őket: közülük miért csupán egyetlenegynek a fia szolgál Irakban. Nem tudhatjuk meg azonban, hogy az összes képviselő közül egyáltalán hánynak van katonakorú fia.
A filmet finanszírozó Miramax (a Walt Disney leányvállalata) először nem akarta vállalni a Fahrenheit 9/11 amerikai forgalmazását – hogy ne húzzon ujjat a Bush-adminisztrációval, s hogy elkerülje a hazafiatlanság vádját –, de nem akadt egyetlen más cég sem, amely vállalkozott volna a hatalom számára kellemetlen mozidarab USA-beli bemutatására. Miután azonban a film Arany Pálma díjat nyert Cannes-ban, politikailag kínos lett volna a forgalmazási bojkott, anyagi szempontból pedig öngyilkosság nem kiaknázni a díjban rejlő üzleti lehetőséget. S a film rekordbevételeket produkált.
Kapitalizmus, szeretem
Moore tulajdonképpen mindegyik filmjében az amerikai demokrácia állapotát vizsgálja, s azt, hogy miért szemtelenedett el a honi kapitalizmus.
A Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Love Story, 2009) című filmjéből kiderül, hogy gyerek-, és ifjúkora kapitalizmusát még szerette. A flinti GM-gyárban az apja olyan jól keresett, hogy mire Michael befejezte az óvodát, ki tudta fizetni a házukra felvett kölcsön részleteit. Az anyja otthon maradt, mert egy fizetésből is meg tudtak élni. Apja nyugdíjalapjához nem kellett hozzányúlni, sőt még félre is tudtak tenni. Háromévente új kocsit vehettek, apja évi két hét szabadságot kapott, kétévente New Yorkba utaztak. A középosztálybeliek életét élték. Ingyenes volt az egészségügyi ellátás, a diákoknak nem kellett hitelt felvenniük, sokan rendelkeztek megtakarítási számlával. A gazdagok magas adót (akár 90 százalékot is) fizettek, ebből a pénzből iskolák, autópályák, hidak épültek, az amerikaiak még a Holdra is el tudtak repülni. Moore-nak akkoriban úgy tűnt, „hogy jó irányba haladunk”. Reagan elnökségétől kezdődően azonban szerinte váratlan fordulat történt: az államot a bankok és a nagyvállalatok szolgálatába állították, úgy kezdték irányítani, mint egy nagyvállalatot. „Amerika örökre megváltozott.”
Hozzátehetjük: a tőke – különösen a szocialista világrendszer összeomlása után – még könyörtelenebb, s a multik hatalma még erősebb lett. Nőttek a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek, az olcsó ázsiai és afrikai munkaerő miatt egész iparágak szűntek meg, s az amerikaiak rákényszerültek sok korábban kiharcolt joguk és juttatásuk részleges vagy teljes feladására, a szakszervezeti harc ellehetetlenült.
A Citibank 2005-2006-os bizalmas jelentése szerint – amelyet Moore bemutat a filmjében – az USA-ban már nem demokrácia van, hanem plutokrácia, a gazdagok uralma: a lakosság 1%-a birtokolja a javak 95 %-át, s ez az új arisztokrácia befolyásolja a gazdasági növekedést, fogyasztást, ellenőrzi a társadalom egészét. A film több példával, történettel is illusztrálja az amerikai kapitalizmus mohóságát, könyörtelenségét. A közönyös központi kormányzat egyre több intézmény – iskolák, egészségügyi intézmények, börtönök – építését, üzemeltetését kiszervezi, New Orleansban pedig nem sokkal a hurrikán pusztítása előtt még a katasztrófavédelmi tervezést is privatizálják. A pennsylvaniai Wilkes-Barre városban a fiatalkorúak nyolcmillió dollárba került átnevelő központját óriási pénzért bérelte az állam. Az üzemeltetés díja függött a forgalomtól, a börtön állandó telítettségét a cégtulajdonosok két bíró megkenésével érték el. Ők pár percnyi „tárgyalás” után apró vétségekért vagy ártatlanul 6500 fiatalt zárattak börtönbe hónapokra. A két bíró végül lebukott (az egyikük 2.6 millió dollárt kapott, amiből magánrepülőt és jachtot vett), s maguk is börtönbe kerültek.
Vagy: nagy cégek, multik több millió dolgozójukra kötöttek életbiztosítást, s aztán váratlan halálukból tetemes hasznot húztak, mivel kedvezményezettként magukat jelölték meg. A rákban elhunyt Dan Johnson két biztosításával munkaadója például 5 millió dollárhoz jutott, amelyből az özvegynek és két gyerekének egyetlen dollárt sem adott.
A Wall Streetből pedig – Moore szavait idézve – „őrült kaszinó” lett: a banktörvény módosításával lehetővé vált, hogy a bankok nyakra-főre kölcsönt folyósíthassanak az ingatlanokra. Az egyre emelkedő törlesztő részleteket azonban sokan nem tudták fizetni, 2007-ben már 1.3 milliót ingatlant árvereztek el. A jelzálog-hitel és pénzügyi válság egyre súlyosbodott, hatására 2008-ban gazdasági világválság tört ki. George W. Bush gazdasági recesszióval, sőt a szükségállapot rémképével ijesztgetett, s az így megdolgozott kongresszus második nekifutásra, a közhangulat ellenére, egy 700 milliárd dolláros segélycsomagot szavazott meg a bankoknak. Azok aztán az adófizetőktől kapott temérdek pénz egy nem kis részét saját luxusukra, s vezetőik jutalmazására fordították. (73 ember kapott fejenként 1 millió dollárt).
Moore filmje végén Roosevelt 1943-as beszédét idézi. Az ígéretekből – egy jobb, igazságosabb, mindenkinek egyenlő jogokat biztosító Amerika felépítése – azonban nem valósult meg semmi. Moore a bankok maffia módszerein keseregve kijelenti, hogy a kapitalizmus gonosz, s miközben az Internacionálé szól, a rendőrségi bűnügyi helyszíneknél használatos szalaggal körbekerít néhány Wall Street-i bankot, s azt kiabálja, hogy jött letartóztatni a vezetőiket.
America First
A Magyarországon nem forgalmazott Where to Invade Next? (Kit igázunk le legközelebb?, 2015) nem arról szól, mint amit a címe sugall: Moore a társadalomjobbítás szándékával, egyszemélyes inváziós hadseregként indul felfedező útra, hogy elhozza külföldről mindazt, amiből az USA profitálhat. A meglátogatott nyolc országban elsősorban a szociális vívmányok, állampolgári jogok – különösen az oktatással kapcsolatos kérdések – izgatják.
Olaszországban azon álmélkodik, hogy a dolgozóknak évi négyheti, az állami és városi ünnepekkel együtt hat-nyolc heti fizetett szabadsága van; az anyáknak öt hónap fizetett szülési szabadság jár. Amerikában a szerencsés keveseket leszámítva a többségnek nincs fizetett szabadsága, s anyasági szabadság sem létezik. Franciaországban az emberek kevesebb adót fizetnek, mint az USA-ban, mégis több szociális juttatást kapnak (négyhetes fizetett szabadság, szülési szabadság, ingyenes egyetemi oktatás, egészségügyi ellátás). Moore el van ragadtatva az iskolai étkeztetés színvonalától is, s az iskolai szexuális oktatást is dicséri, ennek eredménye, hogy a 18 éven aluliak közül csak feleannyian esnek teherbe, mint az USA-ban.
A finn iskolarendszer világelső (az USA-é a 29. helyen áll): az oktatás gyerekközpontú. Nincs házi feladat, a nyugati világban itt a legalacsonyabb az iskolai órák száma, és a legrövidebb a tanév hossza. Az ország minden iskolája ugyanolyan színvonalú, fizetős magániskola nem létezik. Szlovéniában is ingyenes a felsőoktatás. Németországban Moore-t a szakszervezetek jogain kívül lenyűgözi, hogy az iskolai oktatásnak milyen fontos eleme a múlttal való szembenézés, hangsúlyosan a holokausztra emlékezés. Megjegyzi, hogy az USA-nak – amely népirtás árán született, s a rabszolgák csontjaira épült – hasznos lenne, ha a történelmi bűneivel szembe tudna nézni. A rabszolgaságnak is csak 2015-től van múzeuma.
Portugáliában a droghasználat 2000-es dekriminalizálása következtében csökkent a droghasználók és a drog miatti bűncselekmények száma. Norvégiában a reformszellemű, a büntetést 21 évben maximalizáló igazságügyi rendszer eredményeképpen az elítélteknek csupán a 20 százaléka követ el újabb bűncselekményt öt éven belül; Amerikában ez az arány 80 százalék. Moore végül két olyan országot mutat be – Izland és Tunézia – ahol már jó ideje létezik a női jogegyenlőség. Az USA-ban a hetvenes években meghiúsult az alkotmány ilyen irányú kiegészítése, miután azt három állam nem ratifikálta.
Több kritikusa szerint ez Moore legfontosabb filmje, Godfrey Cheshire (rogerebert.com/reviews) egyenesen úgy véli, ez az egyik legőszintébb, legértékesebb hazafias film, amit valaha amerikai készített.
Moore legutolsó két – nálunk nem játszott – filmjének egyik főszereplője az általa két lábon járó Molotov-koktélnak nevezett Donald Trump. Moore a 2016-os választási kampány során az ohiói Wilmingtonban tartott egyszemélyes showjában – Michael Moore in TrumpLand (Michael Moore Trumpországban) – kitűnő szónoki teljesítményt nyújt: változatos érvekkel, nagy meggyőző erővel és sok viccel igyekszik különböző politikai beállítottságú nézőit Trump ellen hangolni. Hillary Clintonnal kapcsolatban nem tagadja a saját ellenérzéseit (2008-ban sem rá, hanem Obamára, a 2006-os előválasztáson pedig Bernie Sandersre szavazott), de így még hitelesebb, ahogy kiáll mellette, s kritikusainál tárgyilagosabban láttatja a személyiségét és tevékenységét.
„Hogy a f…ba történhetett ez meg?” – teszi fel a kérdést Moore a Fahrenheit 11/9-ben (2018), s miközben számba veszi az okokat, széles társadalmi körképet rajzol. Trump győzelmében közrejátszott Hillary Clinton megosztó személyisége, e-mail botránya, Bill Clinton és Obama politikája, a Trump-veszély alábecsülése, s nem utolsósorban a mainstream média mohósága, amely üzleti érdekből (nagyobb nézettség, drágább reklámidő) megcsinálta Trumpot. Hibás a Moore által korhadtnak és igazságtalannak nevezett választási rendszer is. Antidemokratikus az elnökjelölt (de általában is a képviselők, szenátorok) kiválasztásának folyamata. Moore nagy veszteségnek tartja, hogy a Demokrata Párt konvencióján az ő favoritja, az alternatívát jelentő Bernie Sanders alulmaradt Hillaryval szemben. Az okok között előkerülnek különböző súlyos társadalmi problémák is, amelyeket Moore korábbi filmjeiben is tárgyalt. Most az ország sok helyén fúr le: tudósít például a megélhetésükért tüntető west virginiai tanárok sztrájkjáról, s a portlandi iskolai lövöldözésről. Vagy fél órára pedig ismét kikötünk a már főleg feketék lakta Flintben, a „senki földjén.” Az állam republikánus kormányzója – 2012-ben az USA alelnökjelöltje –, a korrupt, hatalmával visszaélő Rick Snyder takarékossági okokból úgy dönt, hogy a város vízellátását ezután a detroiti rendszer helyett a Flint folyóból biztosítsák. A következmény: kb. 10 ezer gyerek fertőződik meg, többen súlyosan, Snyder és adminisztrációja azonban hosszú ideig nem tesz semmit. Moore megszólaltat érintetteket is, s bilinccsel a kezében megjelenik a kormányzó irodájában is, hogy letartóztassa. Moore a több mint kétórás játékidőben talán túlságosan is sok témát, problémát vet fel, amitől filmje kicsit szétesővé válik, de azért mindvégig érdekes marad.
Hülye fehér ember
Moore az alternatív média támogatására alapítványt hozott létre. (Az amerikai sajtó nem annyira szabad, mint gondolnánk. Az újságíró a képzésébe, a munkavégzési folyamatokba beépített jutalmak és büntetések, a felülről érkező, nem gyakori, de annál hatékonyabb beavatkozások révén elsajátítja az öncenzúra módszereit, s a mindenkori hatalom készséges partnerévé, esetleg eszközévé válik. Dan Rather, a CBS sztár-tudósítója, majd műsorvezetője szerint az öncenzúra olyan jól működik, hogy a félreértelmezett patriotizmus nevében az ország, s az egyén gyakran az önmaga megvédéséhez szükséges kulcsfontosságú adatokat, információkat sem kapja meg. Annak idején a vietnámi tudósítások döntő többsége is főleg azokról a „szent” célokról szólt, amelyekért meg kellett hozni az áldozatot. A százezres nagyságrendű iraki katonai és civil áldozatokról sem számolt be az amerikai média, mintha a háború emberáldozat nélkül ért volna véget.)
Moore a liberális értékrend védelmében nyolc könyvet is írt. Az Amerikában több tucat kiadást megélt – s magyarul 2003-ban megjelent – Hülye fehér ember vitriolos humorú szövegeiben – sok fontos, általa összeállított, összegyűjtött dokumentumot, statisztikát is felhasználva – az amerikai valósággal szembesít minket, dühödten ostorozza a hatalmi arroganciát, korrupciót, rasszizmust, s a puccsista, trónbitorló ,,W.” Busht és megszorító intézkedéseit.
Moore a Fahrenheit 11/9 végén – miközben újra a parklandi lövöldözés drámai képsorai peregnek – felteszi a költői kérdést: milyen világban élünk? A választ vele együtt mi is keressük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 18-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15791 |
