Rudas Dóra
Sérülnek-e annak a gyereknek az érdekei, aki a képernyőn azt látja, hogy mindenki számára elérhető a „boldogan éltek míg meg nem haltak”?
Vékony a mezsgye aközött, hogy védelmezünk vagy elzárunk-e valakit a világtól, de ennek megtalálása kulcsfontosságú. A gyerekek érdekeinek sérthetetlensége nem csak közös érdek, de talán az egyetlen, amiben mind egyetértünk, ám, hogy pontosan mik ezek az érdekek, arról nem csak koronként, országonként, de családonként is eltérnek a vélemények.
„Minden politika, fiam” – és valóban, a tanulástól az egészségen át a művészetig, nincs olyan terület, amit ne szőne át a mindenkori hatalom fonala, hogy aztán kedvére rángassa azt. És amíg ettől a cibálástól a bábu táncolni látszik, meg is teheti mindezt. Így eshet meg többek között az is, hogy jelenleg vagy-vagy alapon különül el a gyerekeink jövője és a progresszió, holott e kettő szinonima, de legalábbis erőszak nélkül el nem választható egymástól.
Előttem a világosság, hátam megett sötétség
Rengeteg botrány, hangos vita és megosztottság övezi a gyerekeknek is szóló filmekben, könyvekben megjelenő LMBTQ reprezentációt. A vita alapja, hogy „senki se akarja, hogy a gyereke meleg legyen”, amely gondolat számos egyéb hibája amellett a veleszületettség tényét tapossa elsősorban földbe. Valamit megérteni és megélni két teljesen különböző állapot, és ha valakit csak az késztet egy beállítottság elfogadására, hogy „látja valahol” (legyen az a popkultúra vagy a valóság), akkor feltehetően eleve igénye lett volna rá, csak külső megerősítésre várt. Ugyanakkor tényleg akarjuk-e, hogy a téma totális elhallgatása által a gyerekeket felkészületlenül érje egy olyan meghatározó jelenség, mint a nemiség és szexualitás gyökeres átalakulása, amely, ha tetszik, ha nem, mindenképp meghatározza majd a generációjukat? Valóban ki akarjuk tépni a kezükből a tudás fegyverét, csak hogy elhitessük magunkkal, hogy nincsen háború? (Ha már sokan az efféle, hadban állást implikáló, vészjelző kommunikációval rezonálnak.)
Nem lehet-e, hogy az abszolút tiltással kontraproduktívan még a szükségesnél is nagyobb figyelmet és kíváncsiságot ébresztenek a következő nemzedékben a téma iránt? Különcséggé, szubkulturális jeggyé téve a queerséget a tinédzsereknek, akik – mint tudjuk – általában épp a kirívó különbözésen alapuló kisebb közösségekben keresnek otthont formálódó identitásuknak. Persze nem kell aggódni, még a legelvakultabb szülő akaratlan gerillamarketingje sem tud meleggé tenni valaki, aki nem az, ám a gyerekek összezavarása enélkül is megtörténhet.
A mesék a felnőttek által gyerekeknek írt szabálykönyvek, amelyek korosztályhoz mérten dekódolják az életet, az azt tanuló kicsik és serdülők számára. A mese valóság és képzelet ideális elegye, amelynek célja, hogy megértesse a gyerekekkel, mi is valójában az, ami körülöttük és a fejük felett zajlik, és ami ráadásul természeténél fogva folyamatosan változik. Sokan mégis azt várják el a mesétől, amit a legtöbb, gyerekkorban megismert, megszeretett dologtól (legyen az egy étel ízvilága, ismerkedési szokások vagy akár egy ártalmas ideológia), hogy maradjon mindig változatlan. Ha már veszélyes ideológia, amelyet a beleszületettség miatt meg sem kérdőjelezve gyakran visszasírnak: klasszikus voltuk miatt nem panaszkodunk például arra a történetre, amelyben egy férfi (a lekerekítés, szépítés előtti verzióban) megerőszakol egy öntudatlan lányt, aki ikreket szül neki (Csipkerózsika); sem a kannibalizmussal fenyegető boszorkányra, akit végül önvédelemből rituálisan kivégez két kiskorú (Jancsi és Juliska). Mert „ez volt a normális”. Nem volt normális, megszoktuk. Megszoktuk, hogy a mese szerves része a durva agresszió, amire már csak azért is szükség volt, mert a gyerekek életét átszövő traumák, sebek az ilyen félelmek keltésével újraélhetőek, majd a mesevégi katarzis által gyógyíthatóak. Senki sem tartott tőle, hogy a gyereke egy napon kislányok szívét akarja majd kivájni (Hófehérke).
Óperencián innen és túl
Arra pedig, hogy mi normális, mi nem az, beszédes választ ad a tény, hogy a Disney első LMBT karaktere, az Előre című filmben (sorozatokban már ezelőtt is létezett) mindössze néhány mondatot kapó Spector tiszt egyetlen félmondatával „My girlfriend’s daughter got me pulling my hair out” felbolygatta a világot és térképre vetítette a progresszió akkori állapotát. Eképp osztotta meg a világot a mesebéli félmondat 2020-ban: míg az USA-ban már-már várt döntés, és Nyugat-Európában is zavartalanul zajlott a forgalmazása, földrajzilag (és ideológiailag) éppen kishazánk és Lengyelország töri meg a befogadást, itthon ugyanis bár megjelenhet, az eredeti „barátnő” helyett „párom”-ként fordítják a kényes mondatot. Keletebbre, Kuwait, Oman, Szaúd-Arábia és Qatar területein azonban már betiltják a teljes film vetítését. Ám, ha könnyelműen le is tudnánk annyival, hogy keletre egyszerűen zártabbak még az elmék, gondoljunk arra, hogy még keletebbre, például Japánban nem csak, hogy cenzúra nélkül megjelenhetett, de az anime kultúra már az USA-nál is jóval korábban elkezdte a queer karakterek integrálását, gondoljunk csak a ‘90-es években kijött Sailor Moonra. Persze a vallás eléggé behatárolja az erről kialakult nézeteket, de érdemes emlékeztetnünk magunkat, hogy a norma semmiképp sem szabály, hanem véleményalapú konszenzus, amely gyakran nem is a közösség többsége között jön létre, csupán a leghangosabbjaik komfortzónájának határai köré húz sárga szalagot.
A Disney, Netflix és minden film-gyáróriás a véleményformálás meghatározó tényezője, különösen, mivel tartalmaik gyakran az épp alakulóban lévő gyerekeknek szólnak. Miközben a felelősségük elvitathatatlan, arra ritkábban gondolunk, hogy az ekkora tömegeket kiszolgáló cégek nem csak hatalommal rendelkeznek, de ezzel arányos hatalom alatt is állnak, rengeteg ember rengeteg igényét kell ugyanis kiszolgálniuk a fennmaradáshoz, e kettő között lavírozni pedig virtuozitást igénylő feladat. Azt csak államilag működtetett szolgáltatók engedhetik meg maguknak, hogy kizárólag az általuk választott közösségeket és normákat reprezentálják, és bár ez sokaknak tetsző, dicsérendő értékőrzésről árulkodik, valójában ártalmas vélemény-monopóliumhoz vezet.
Természetesen az integrálást lehet jól és rosszul csinálni, napjaink filmgyártásának egyik legnagyobb kihívása ez, hiszen a hibásan véghez vitt próbálkozás több kárt okoz, mint hasznot. A stúdiók a nézőik társadalmát széthúzó erők között őrlődnek, csaponganak, hol érzékenyen képviselik, hol pedig csak checklistezik, kipipálják az érzékeny témákat, de néha mintha még ők maguk sem tudnánk melyik felé húznak igazán.
Az Előre óta egyre több az ilyen irányú próbálkozás, az LMBTQ+ karaktereket jellemzően mellékszereplőként vezetik be a történetbe, másságukra érintőlegesen, elejtett mondatok erejéig térnek ki. Ilyen a Pirula panda Priya-ja, aki a főszereplő baráti társaságának egyik tagja. A történet szerint a tinédzser lányok őrülten rajonganak egy fiúbandáért, és el szeretnének jutni a koncertjükre a szülők tiltása ellenére. Ugyan mindenki odavan a banda énekeséért, Priya egy pillanatra egy gót stílusú iskolatársuk felé mutat vonzódást, akivel a film végén egy vágókép erejéig újra láthatjuk. Miközben már ez is számos nézőt dühített fel, sajnos a célját sem érte el, a queer közösség felháborodását fejezte ki, amiért a film minimalizálta az LMBT karakterek ábrázolását, és ezzel alávetette magát Florida állam „Don’t say gay” törvényének.
E törvény miatt történt az is, hogy a Pixar munkatársai felszólaltak a Lightyear leszbikus csókjelenetének eltávolítása ellen, a vezetőség pedig engedett a nyomásnak, így az végül visszaállításra került, noha ezzel fixálta a betiltását a muszlim országokban és tömegek fordultak el miatta a stúdiótól. A Mitchellék a gépek ellen című animációs filmnek azonban sikerült jól bevezetni a témát, a tinédzser Katie kapcsolatát barátnőjével, Jade-del a család olyannyira eredendően elfogadja, hogy az erre tett apró utalások sokkal természetesebben hatnak a befogadó számára is. És ez lenne a lényeg.
Még egyszer: a mese az életről beszél a gyerekeknek, irreális és abszurd lenne tehát azt elvárni, hogy ne fejlődjön együtt a kultúrával és a világot formáló jelentőségteljes eseményekkel. Nem mintha nem lenne jogos, hogy a szexualitás témájának az azt megélni és megérteni még éretlen korú gyerekek ne legyenek kitéve, ám ezt betartva csupán néhány mese maradna nekünk (például a Vaiana, amit pedig épp ennek hiánya miatt vetettek meg sokan, túlzó feminizmust kiáltva a herceg nélküli „hercegnő” láttán), a legtöbb klasszikus a Hófehérkétől a Szépség és a szörnyetegig a cancel culture áldozatává kellene váljon a csókjelenetek miatt.
Ugyanakkor mindkét irányból árnyalásra lenne szükség, és az LMBT reprezentáció miatt hőbörgő tömegek mellett az említett queerbaiting miatt lázongó érintettek és támogatóik is feltehetnék maguknak a kérdést, hogy valóban szükség van-e egy mesében arra, hogy szó szerint ki legyen mondva, szájba legyen rágva, hogy miről van szó? Szóvá teszi-e a skorpió és a béka története, hogy a toxikus embereket kerülni kell, taglalja-e prevenciós tárgyiassággal a Piroska és a farkas a korai szexualitás veszélyeit? Megvan-e Szabó Gyula hangja a fejünkben, amint azt fejtegeti A csillagszemű juhász kapcsán, hogy a hatalomnak nem megadni magunkat az életünkbe is kerülhet, de az integritás többet ér, mint egy márványpalota?
Nem. A mese szimbólumok, metaforák hada, épp az a varázsa, hogy az a gyerek, akinek meghalt az anyja és az, aki nem talált barátokat az új iskolában, egyformán vigaszt talál a Pán Pétert nézve. Épp ezért a queerbaiting miatt forrongóknak érdemes lenne megvizsgálniuk, hogy vajon többre mennek-e egy mellékszereplővel, akinek az adott film direkt módon, de csak az elvárások kedvéért mutatja be a nemi vagy szexuális hovatartozását, mint egy olyan alkotással, amely szót sem ejt ilyesfajta másságról, mégis hűen, érzékletesen mutatja be, hogyan alakul például egy meleg kapcsolat két tinifiú között? Ahogy teszi azt a sokat vitatott Luca is. A sellőből emberré váló fiú és az új barátja közt szövődő viszony könnyedén értelmezhető szerelemként, hiszen a gyors és heves egymásra találás mellett a kapcsolatuk kizárólagossága is problémássá válik, amikor Alberto szabályos féltékenységgel fogadja Luca és a kislány között bontakozó kapcsolatot. És bizony az életben sem feltétlenül több ennél egy bimbódzó szerelem, elég szegényes világ az, ahol a szerelmet és a barátságot kizárólag a testiség választja el egymástól. Így, ha gyerekeinknek történetet akarunk mutatni arról, milyen érzés lehet, amikor az ember ki nem mondható érzelmeket táplál a saját neme iránt, bátran nyúlhatunk ehhez a történethez.
Ugyan nem sok idő telt el azóta, ám a 2022-es Fura világ új szintre emelte a meleg karakter ábrázolását, ezúttal már nem mellékszereplő kapta ezt a háttértörténetet, amelyre utalgatások helyett nyílt szókimondással vezetik rá a nézőt, egy fiú barátjáért olvadozó főhőst tárva elé. Természetesen a fogyasztók komoly megosztottsággal fogadták a filmet emiatt, pedig abban még így is sokadlagos az LMBT szál, akár gumicsontnak is nevezhetnénk, amelyen rágódhatnak az erre hajlamosak, miközben ennél sokkal több, szintén nehezen emészthető progressziót is tartalmaz a film (az energiaválságot teszi meg főkonfliktusnak, klímaszorongást fest meg, ráadásul a toxikus maszkulinitást és a transzgenerációs traumákat is kritikusan tárgyalja), amiket a néző a háborgás közben talán észre sem vesz és így fű alatt beépül az üzenet.
Egyszer volt…
Miután korábban térben már elhelyeztük a normákat, ideje az időbe is beilleszteni. Világunk jelenleg épp nyitni készül a másság elfogadása felé, ám – mint azt tudjuk – szűk két-három évtizede ez még gyökeresen máshogy volt és azt gondoljuk, hogy ez az „öröktől fogva” tartó viszolygás, úgyszólván hagyományőrző gondolkodás. Pedig voltak korok szerte a világban, amikor a másság – jóllehet gyakran fetisizált formában és a felsőbb osztályok mulatságaként – mégis elfogadott volt adott formákban és a fennmaradt töredékeken át görbe tükröt állít a modern korunknak progresszió tekintetében. Ilyen volt például a kínai császárság, a kolonizáció előtti Nyugat-Afrika, az ókori Róma, illetve Görögország is. Így, amikor 2023-ban egy olyan animációs filmet látunk, amely nem beszél ugyan LMBT témákról, mégis, mintha eredendően queer tragédiákat elevenítene meg a vásznon, az azt is jelentheti, hogy ideje felülvizsgálnunk az előítéleteinket.
Noha Carlo Vogele a Pixar gyakorlott munkatársa, első nagyjátékfilmje az Ikarosz mentes a stúdió minden megszokott nézőcsiklandozó húzásától, letisztult, lassúfolyású animációs film, amely a görög mitológia egyik legismertebb történét dolgozza fel a címszereplő és a Minotaurusz között kialakuló barátságot helyezve fókuszba. Noha egyenes utalás nem történik erre, a nyitottabb néző könnyen alternatív értelmezéseket vélhet felfedezni a látottakban. A két fiú közti bensőséges viszonyt ugyanis épp csak egy hajszál választja el a szerelemtől, titkos, mások által nem érthető kapocs köti össze őket, sőt a zárójelenetben Ikarosz mintha szándékosan repülne a legyilkolt társa után a halálba. Ami pedig a Minotauruszt illeti, a más testbe szorult, köztes identitása miatt megvetett, bujkálni kényszerülő teremtmény a transzneműség szimbólumaként is hibátlanul működne.
Az értelmezés szabadsága pedig nem szabályozható, nem kontrollálható, csakis a befogadó képzelete szabhat határt neki. Így pedig nem csak ez az alkotás vagy a Luca válhat a jelenség megértésének hatékony eszközévé, de a teljes Pirula panda, vagy akár a Kishableány és a klasszikus Rút kiskacsa is felfogható queer történetnek, hiszen a másságot támogatja, az pedig, hogy kikhez képest más, csak az aktuális világrenden múlik.
Mert a mesék mindig a hátrányból induló, furcsa vagy különc alakokat karolják föl, azokat, akik esetében a valóság erre képtelen. Az elnyomás oka és így az azt elszenvedők kiléte is változhat ugyan, és változik is a világ fordulásainak nyomán, ám a megélt fájdalom ugyanaz marad. Ennek oldására pedig a mese varázsa mindenki számára rendelkezésre áll, és ez az egyetlen, amit sem a gyűlölködők, sem a változás ellenzői nem vehetnek el az elnyomottaktól.
IKAROSZ (Icare) – francia-belga, 2022. Rendezte: Carlo Vogele. Írta: Isabelle Andrivet és Carlo Vogele. Zene: André Dziezuk. Gyártó: Rezo Productions / Iris Films. Forgalmazó: ADS Service. Szinkronizált. 76 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15790 |
