Gyürke Kata
A kortárs filmművészet legjobbjai 73. alkalommal suhantak végig – az immár újrahasznosított régi halászhálókból készült – berlini vörös szőnyegen.
Mindig esetleges becsöppenni egy tíznapos fesztivál négy napjára, még akkor is, ha szerencsénk van, és ezen a négy napon szinte az összes később elismerésben részesült film műsorra kerül. Így volt ez idén a Berlinálén is, ahol a második héten olyan díjnyertes alkotásokat láthattam – néha csak volna –, mint az Arany Medve díjas Az Adamanton (Sur l’ Adamant) Nicolas Philibert dokumentumfilmje; a zsűri nagydíját elnyerő Tűzpiros égbolt (Roter Himmel), Christian Petzold eddigi legjobbja; a másik francia díjazott, Philippe Garrel filmje, a The Plough (Nagy Göncöl), amely a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve díjat nyerte el; vagy a zsűri díját kiérdemlő portugál versenyfilm, a Mal Viver (Bad Living). Joᾶo Canijo filmkölteménye kétrészes: a második rész, a Viver Mal a néhány éve alapított Encounters szekcióban ment. Ebben a válogatásban a leginnovatívabb, legmerészebb, legfeltűnőbb filmek kapnak helyet, ezért is volt megtisztelő, hogy a magyar egészestés animáció, a Műanyag égbolt itt mutatkozhatott be.
A nyitógálán az iráni nők mellett demonstráltak a Berlinale Palast üvegportálja előtt, és a fesztivál Ukrajna melletti szolidaritását jelezte Zelenszkij elnök videóüzenete is. A fesztivál záró napjai egybe estek az ukrajnai háború évfordulójával, Berlin-szerte számos köztéri megemlékezést tartottak, kék-sárgába öltözött a város és híres medvéje is. Két év kényszerű, a koronavírus járvány miatti félmegoldásai után visszatért Berlinbe a szakma és természetesen a sztárok is, köztük az Arany Medve Életműdíjat átvevő Steven Spielberg, ott volt Cate Blanchett és Nina Hoss (Tár), Helen Mirren (Golda) és Paula Beer (Tűzpiros égbolt), John Malkovich (Seneca) és Geraldine Chaplin (Seneca), Joan Baez (I am A Noise) és Bono (Kiss the Future), eljött William Dafoe (Inside), sőt Sean Penn is, az Ukrajnában forgatott Superpower című dokumentumfilmjével.
*
A berlini közönség egészen speciális, nem véletlenül került a fesztivál logójára idén a színes, mosolygó arcokat, vagyis a nézőket ábrázoló grafika, és így indult a főcím is minden alkalommal. Öröm volt olyan vetítésekre menni, ahol a kíváncsi és lelkes berliniek töltötték meg a nézőteret. Egyformán szikrázott a levegő délelőtt és este a mozikban, üres helyek pedig egyszerűen nem voltak. Teltház fogadott mindenhol, holott az új online jegyvásárlási rendszer – az újságírók számára legalábbis – nem feltétlenül könnyítette meg a bejutást a kiszemelt filmekre. Idén először nem jutottam be a Berlinale Palast egyik gálavetítésére sem, de kárpótoltak a környék fesztiválhelyszínei, a Delphi Filmpalast, a Haus der Berliner Festspiele, vagy a Zoo Palast. A Potsdamer Platz mozijai elsősorban a szakmai vetítéseknek adtak helyet, az üléseket sajnos kicserélték, már szinte csak fekve lehet mozizni, és persze sokkal kevesebben férnek be. A Potsdamer Platz helyzete, mint fesztiválközpont, egyébként is erősen foglalkoztatja a Berlinale vezetőit, Mariëtte Rissenbeeket és Carlo Chatrian művészeti igazgatót, mert a fesztiválpalotán kívül nehéz megtölteni élettel. Ahogy a meghívott filmek is rendre alig ismert vagy ismeretlen alkotók munkái, úgy a fesztiválhelyszínek közt is sok az újonnan bekapcsolódó, az egész városban sporadikusan szétszóródó, sokszor nem is mozis helyszín. Így aztán útvonaltervező és okostelefon nélkül nem sokra jutunk a fesztiválon. Nem titkolt módon az új helyszínekkel új közönségréteget szeretnének bevonzani. Leginkább a fiatalokat.
Mindjárt az első délután egy programon kívüli, rendhagyó vetítéssel indult. A spanyol film óriására, a fesztivál kezdete előtti napokban elhunyt Carlos Saurára emlékezett az Európai Filmakadémia és a Berlinale. Saurához kötődő személyes emlékeit, találkozásaikat, barátságukat idézte fel Wim Wenders, Volker Schlöndorf, Agnieszka Holland és Carlo Chatrian fesztiváligazgató. Eljött a spanyol nagykövet és ott volt Antonio Saura, a rendező egyik fia is, aki kiemelte: édesapja az utolsó percig aktív volt és dolgozott, halálával egy korszak zárult le: a XX. században alkotó rendező-óriások korszaka. A beszélgetés után Saura legutolsó munkáit láthattuk, a spanyol polgárháború ihlette háborúellenes Rosa, Rosae című rövid animációt, és a tavaly befejezett Walls Can Talk című dokumentumfilmet, amelyben az őskori barlangrajzok üzenetét, és örök témáját, a művészet eredetét kutatja.
*
Habár volt már ilyen, mégis rendhagyó, amikor egy dokumentumfilm nyeri el az Arany Medvét. A fesztivál történetében legfiatalabb zsűrielnök, a Kristen Stewart által vezetett zsűri a falusi kisiskolásokról szóló Én, te, ő (Etre et avoir, 2002) Európa-díjas dokumentumfilmjéről ismert francia Nicolas Philibert alkotását találta a legjobbnak, akit őszintén meglepett a döntés. „Maguk megőrültek?” – kérdezte a díjátadón, és már azon is nagyon csodálkozott, hogy egyáltalán meghívták a versenyprogramba. Filmje, Az Adamanton egy Szajna-parti állóhajón berendezett pszichiátriai ellátóhely mindennapjait teszi láthatóvá, ahol – talán nem meglepő módon – a gondozók és az ellátottak szerepei sokszor összemosódnak. A rendező hosszú éveken át dokumentálta a mentális betegekkel foglalkozó pszichiátriai gondozóhelyek világát. A film ősztől itthon is látható lesz. Hasonló témát dolgozott fel a 2018-as győztes is, a román Adina Pintile Ne érints meg! (Touch Me Not) című filmje, míg 2016-ban szintén dokumentumfilm vitte el az Arany Medvét, akkor Gianfranco Rosi Lampedusán játszódó, és a menekültváltságot tematizáló Tűz a tengerenje lett a legjobb.
Olyan sem volt még Berlinben, de talán más A-kategóriás fesztiválon sem gyakran, hogy egy nyolcéves kislány nyerje el a legjobb színészi teljesítményért járó Ezüst Medve díjat. Sofia Otero, az ősztől itthon is látható A méhek húszezer fajtája (20.000 especies de abejas) című spanyol film főszerepében egy identitását kereső kisfiút (Coco) alakít, felvértezve a profi színészet minden eszközével. A rendező-forgatókönyvíró Estibaliz Urresola Solaguren már a főcímtől kezdve sodróan és lendületesen bontja ki a szálakat, mégis árnyaltan fogalmaz. Exponál, kicsit elbizonytalanít, és csak ezt követően fókuszál a főszereplőre. Központi témája az útkeresés: a család minden tagja más-más utat jár be, a nagymama a méhek felé fordul, az anya a családi örökséget, a szobrászat nehéz világát választja, és a kis Coco is új identitást keres magának. Hamar kiderül, hogy nem csak a neve zavarja, többről van szó: kislány szeretne lenni. Ezért küzd és ezért harcol a világ és a családja ellen. Kibontakozó nőiessége, a női szerepek változatossága a spanyol film legjobb hagyományait idézi.
*
A Berlinale válogatói és a zsűrik is hagyományosan a legaktuálisabb, legégetőbb társadalmi kérdésekre reflektáló filmeket keresik, tulajdonképpen az összes szekcióban. Vállaltan politikus fesztiválnak tartják magukat, de hát valójában mi más is lehetne a művészet, és különösen a filmművészet feladata? Így aztán régi visszatérő téma a háború és a menekültváltság, ezt járta körül például a Kanadában élő szír menekültek beilleszkedését feldolgozó film, a Concrete Valley, és évről-évre itt adják át a világ legrangosabb Queer-filmes díjait, a Teddy Awards-ot, amit idén a legjobb film kategóriában Babatunde Apalowo All the Colours of the World Are Between Black and White című mozija nyert el. Minden mennyiségben szembesülhettünk a nők helyzetének feldolgozásával is, például a családon belüli erőszakot és a női szolidaritást tematizálta a hongkongi-kínai The Green Night című road movie, míg az afrikai népirtások és kényszerházasságok világába vezetett a Ruandából érkezett The Bride. A fulani nomád nők életével a Burkina Fasoi-francia-német-szenegáli produkció, a Sira ismertetett meg, míg három japán nő egy lakótelepen eltöltött napjával a Remembering Every Night című leheletfinom alkotás. Idén az iráni nők által elindított tüntetések és az ukrajnai háború állt a fókuszban. Ott volt a zsűriben, és a vörös szőnyegen is demonstrált a Franciaországban élő nagyszerű iráni színésznő Golshifteh Farahani, őt többek között Jim Jarmush Patersonjából is ismerhetjük. Az EFM (European Film Market) keretein belül jelentették be, nem is akárkik, a francia, a német és a luxemburgi kulturális miniszter, hogy az ukrán filmesek megsegítésére 1,1 millió eurós Eurpai Szolidaritási Alapot hoz létre 13 ország.
Az 1951-ben alapított fesztivál továbbra is provokatív és meglehetősen politikus akar maradni, ugyanakkor egyre nyitottabb Hollywood felé és a streaming szolgáltatókkal is békét kötött már. Szervesen következik ez a világ állásából és saját történetéből. Sokáig a hidegháborús politika befolyásolta, majd jött a német újraegyesítés eufóriája. Ma már nehéz elképzelni, de a keleti blokk országaiból érkező filmek csak a ’70-es évek közepétől vehettek részt az egyébként nyugat-berlini fesztiválon. A botrányok sem kerülték el, az egyik ilyen például a vietnámi háború rémtetteit tematizálta, olyan is volt, hogy a zsűri fellázadt és nem osztott ki díjakat. A legújabb botrány épp a fesztivál első igazgatója, Alfred Bauer munkásságához kötődik, akiről nemrég kiderült (a fesztivál saját kutatásában), hogy fontos szerepet töltött be a náci filmes bürokráciában. Filmtörténeti pillanat, hogy 1975-ben épp egy magyar rendező, Mészáros Márta nyerte el első női rendezőként az Arany Medvét az Örökbefogadás című filmjével. A magyar filmet az idei Berlinalén Erhardt Domonkos animációja, a Szemem sarka képviselte, valamint Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor alternatív jövőben játszódó animációs sci-fije, A műanyag égbolt, amelynek világpremierjét tartották a rangos Encounters szekcióban. A Berlinale Classics válogatásába idén Fehér György felújított filmje, a Szürkület kapott meghívást.
*
Négy nap 13 filmjéből a személyes, legnagyobb felfedezés a női sorsokra fókuszáló portugál versenyfilm, pontosabban filmek voltak. Joᾶo Canijo kétrészes filmkölteménye, a Mal Viver és a Viver Mal a hétköznapok misztériumát keresi, rejtélyes és traumatikus. Végső soron a (spanyoltól oly különböző) portugál identitás foglalkoztatja, de még véletlenül sem magyaráz. Leteszi a kamerát és megmutat. Lassú, kitartott jelenetei szigorúak és pontosak, nem tesz engedményeket még a néző barátságának elnyerésére sem. Joᾶo Canijo személyében a portugál film (színház és filmelmélet) egyik legizgalmasabb rendezőjével van dolgunk, ezúttal is különleges koncepciót, ha tetszik együttállást mutat be. Berlinben látott filmjeiben egy háromgenerációs, csupa nőkből álló család elfojtott traumáit állítja elénk, és akármilyen kimagaslóak is a színészi teljesítmények, mégis túl tud lépni a színészfilmek kategóriáján – elsősorban a helyszín és az ezzel szorosan összefüggő vizuális nyelv választása miatt. Szereplőit egy furcsa, a privát és a nyilvános közötti átmeneti térbe, egy szálloda kulisszáiba helyezi. A versenyprogramba válogatott Mal Viver-ben a nők egyszerre foglyai és fenntartói saját szállodájuknak, férfiak nélküli történeteik cseppet sem könnyűek. Ezek a nők tényleg az idegösszeroppanás szélén állnak, de a humor, mint olyan, még csak meg sem kísérti őket. Miután ezt a részt láttam elsőként, hajlamos vagyok a Viver Mal című folytatást a másodiknak tekinteni, holott a sorrend tetszőleges. Tehát a „második részben” – amit már az Encounters szekció vetített –, megfordul a színpad és nem a kiszolgálószemélyzet, hanem a vendégek szemszögéből ismerünk rá az eseményekre. Ez a perspektívaváltás zökkenti ki a nézőt és teszi Joᾶo Canijo filmjét a felejthetetlen kísérleti munkák közé. Valójában egymás nélkül mit sem ér a két történet, csonka marad és zavart, a kettős perspektíva viszont szinte végtelen értelmezést kínál. Ugyanakkor izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy milyen sorrendben érdemes megnézni a filmeket, hiszen minden esetben mást-mást mutatnak.
A fesztivál második legfontosabb díját, a zsűri nagydíját nyerte el Christian Petzold eddigi legjobb filmje, a Tűzpiros égbolt, amely egy háromrészes trilógia második részeként mutatkozott be és jó hír, hogy ősztől a hazai mozik is műsorra tűzik. Épp három éve, 2020-ban, a pandémia előtti utolsó A-kategóriás fesztiválon versenyzett az első rész, a víz elemet tematizáló Hableány (Undine), akkor Paula Beer alakítása nyerte el az Ezüst Medvét. Petzoldot ezúttal a tűz érdekli, és nem városi legendában gondolkozik. Melodrámát rendez, a szó legnemesebb értelmében és egyszerűen ellenállhatatlan. Könnyű és kemény, játékos és szigorú, lebegő és mély egyszerre. Ritkán kerül ilyen összhangba a színészi játék, az operatőri munka, a történetvezetés és nem utolsó sorban a hangzás, a film soundtrackjét pedig remélem külön is kiadják, annyira izgalmas válogatás. A történet egyszerű, vagy annak tűnik: négy fiatal életét ismerjük meg egy Balti-tengeri munka-nyaraláson. A főalak Leon, a kezdő író (Thomas Schubert nagyszerű alakításában) kiterjedt alkotói válságban van, és ezt nem pusztán ő maga, de a környezete is megszenvedi. Pontosabban megszenvedné, ha észrevenné, de mindenki a saját életével van elfoglalva: barátja Felix (Langston Uibel) fotós és a portfólióján dolgozik, új társaik Nadja (Paula Beer) és Devid (Enno Trebs), pedig teljesen új irányba mozdítják ki őket. Mint a tűz, mint a szél, minden kiszámíthatatlanná válik. Az ellentétek dinamikája mozgatja a rendezőt, mégis képes játszi könnyedségnek beállítani a dramaturgiát, mintha nem is élet-halál kérdéséről lenne szó. Mintha nem is az elmúlásról, benne a művészet, az alkotó ember, a természet és az individuum szerepéről gondolkozna. Ritkán fordul elő, hogy már a főcím alatt bekúszik a bőrünk alá egy film és együtt lélegzünk vele. A Tűzpiros égbolt azon kevesek közé tartozik, amelynek sikerült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 41-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15782 |
