Varró Attila
Ari Aster sikeres horrorfilmjei után elkészítette saját 3 és ½-jét.
Az alkotó képzeletük végtelen gazdagságú, enigmatikus űrjében tett odüsszeiák az európai avantgarde óta népszerűek a filmművészek körében (Költő vére, Andalúziai kutya), sőt a hollywoodi szerzőknél is tért hódítottak legkésőbb a 60-as évek nyitányán, akár szemérmesen irodalmi adaptációnak álcázva (Welles: A per-étől a Veszett a világon át a Beépített hibáig), akár népszerű műfaji narratívákba öltöztetve (Frankenheimer Másolatok-jától a Lidérces órákon át a Kalifornia rémálomig). Ám a maguk kendőzetlen önreflexiójában jóval ritkábban fordulnak elő az amerikai fősodorban, ahol legfeljebb néhány Fellini-féle álomjelenet kaphatott helyet az önvallomásokban (Csillagporos emlékek, Alex Csodaországban, Mindhalálig zene) – a hamisítatlanul introspektív szerzői tudatfilmek inkább mostanában jönnek divatba, többé-kevésbé direkten reflektálva magára a filmkészítésre, legyen szó Cronenberg metaforikus szerzői sci-fijéről (A jövő bűnei), Innaritu újságíró-dokumentumfilmes alternatív verziójáról (Bardo) vagy Aronofsky művészi teremtésről szóló allegóriájáról (anyám!). Ezzel egyidőben a jobbára művészfilm-drámák közegében életképes műfaj ismét rátalált a horrorfilmre, pontosabban jó fél évszázad után a horrorfilm nézőtábora újfent fogékonnyá vált a modernizmus szubjektív dekonstrukcióira, így aztán a 2010-es évek art horror-mozgalma egymás után termelhette ki az ifjú auteröket, akik sikeres rémfilm-debütjük (Valami követ, A boszorkány, Tűnj el!) után lelkesen fordultak a hamisítatlan tudatfilmek felé, történeteiket tébollyal, álmokkal és víziókkal zsúfolt labirintus-narratívákba illesztve.
Az art horror egyik lángos csillagát jelentő Ari Aster két nagysikerű opusz után döntött úgy, hogy – kortársaira rálicitálva – saját tudatfilmjét teljesen megfosztja a közönségbarát sokkeffektektől és nyers borzalmaktól, feltárva a mögöttük rejtőző személyes világot – ezáltal máris a Charlie Kaufman-féle szerzői önreflexiók szintjére lépve. Címét meghazudtolva az Amitől félünk-et nem a rettegés hajtja, legalábbis nem a közönségé – inkább a rendezői alteregót jelentő 40-es főhős, Beau félelmeiből készít takaros katalógust, aki párnapos kanosszája során eljut halálos balesetet szenvedett zsarnoki édesanyja temetésére, hogy a szülői ház sötét padlásterében szembesüljön paranoid személyisége kiindulópontját jelentő gyermekkori traumájával. Aster nem csak a korábbi két filmjében megjelenő horror-erőszakot és -hatásmechanizmust cseréli le a szorongások szatirikus ábrázolására, de a komótos, fojtogató paranoiát is felcseréli egyfajta groteszk, karneváli tobzódásra, amelyben épp úgy helyet kap Wes Anderson babaház-világa, Kaufmant-idéző matrjoska-narratíva vagy egy morcos óriáspénisz valahonnan Woody Allen korai életművéből. Miközben az expozíciótól kezdve világos, hogy egy zavarodott psziché rémképzeteiben járunk, ahol minden kéregető hajléktalan potenciális életveszélyt jelent és egy kertvárosi kamaszlány gyűlölete is görög sorstragédiákba illő, Aster ezúttal nem a horrorfilm univerzális motívumaival teremt közönsége számára is átélhető élményt saját lidércnyomásaiból – épp ellenkezőleg, mintha gúnyt űzne belőlük, ezzel az ironikus távolságtartással inkább elidegenítve őket nézőitől (akiknél a markáns tudatfilmes keret eleve az immerzió ellenében dolgozik).
Ugyanakkor – a kimerítő háromórás játékidőt némiképp igazolandó – ez a kaotikus ördögűzés valójában egészen sajátos formáját kínálja az alkotói önreflexiónak: az eddigi életmű pedáns áttekintését és újraértelmezését, amelyet a gyermekkori trauma flashback-je tagol filmekre. A nagyvárosi nyitány Aster korai rövidfilmje, a Beau (2011) önremake-jével megidézi a magán-fóbiákat feldolgozó kisfilmes pályakezdetet, hogy aztán a kertvárosi fejezet behelyezze hősét az Örökség toxikus családi közegébe, majd az erdei szekta részében továbblépjen a Fehér éjszakák traumafeldolgozó közösségi rítusaiba, végül a zárlatban elérjünk magához a tényleges filmhez, amelyben az anyai átokkal való leszámolás története egyfajta leszámolást jelent az eddigi rémfilmes pályával is. Az Amitől félünk afféle harmadik randi egy szerzői univerzummal, amelynek ura immár érettnek látja az időt rá, hogy vonzó műfaji körítés nélkül, kegyetlen őszinteséggel tálalja fel művészi személyiségét: nézője válogatja, ki fogadja örömmel ezt a – talán kissé elkapkodott – feltárulkozást, mindenesetre az kétségtelen: Aster következetesen járja a maga művészi útját Hollywood tömegfilmes világában, és alkotói öntudat terén máris felér a Fellini-kaliberű filmművészekkel – még ha csak egy 3 és 1/2-re is futotta mindebből.
AMITŐL FÉLÜNK (Beau is Afraid) – amerikai, 2023. Rendezte és írta: Ari Aster. Kép: Pawel Pogorzelski. Zene: Bobby Krlic. Szereplők: Joaquin Phoenix (Beau), Patti LuPone (Mona), Parker Posey (Elaine). Gyártó: A24. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 179 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15780 |
