Déri Zsolt
Az utolsó valcertől és a New York Dolls énekesének portréjáig.
Az 1942-es New York-i születésű Martin Scorsese a rocker
filmrendező prototípusa, Jim Jarmuschnak vagy Quentin Tarantinónak is nagy elő-
és példaképe, a filmes zenehasználat terén is. „Fiatalkoromban a populáris zene
képezte életem filmzenéjét” – mondja. „1956-ban fedeztem fel a rock’n’rollt...
Számomra ez igazi forradalom volt.” Már rögtön 1967-es első nagyjátékfilmje
elején egy rhythm and blues slágerre komponál utcai verekedésjelenetet,
de a végleges filmcímet is az egyik betétdaltól kölcsönzi (Ki kopog az
ajtómon?). Az áttörést hozó 1973-as Aljas utcákban – mely Bob
Dylan és a kísérőzenekaraként elhíresült The Band turnémenedzserének, Jonathan
Taplinnek a produceri segédletével készült – már Rolling Stones- és girl
group-slágerekkel csúcsra járatja azt a fajta dalhasználatot, ami aztán játékfilmes
karrierjét végigkíséri, gondoljunk csak maffiamozijaira vagy a Holtak útja
száguldásjeleneteire a Clash punkdalaival („utoljára a punk-rock lelkesített
fel igazán, az még elég mérges volt”).
Scorsese filmográfiájának jelentős hányadát teszik ki a
zenei dokumentumfilmek, melyek világában már a hatvanas évtized végén elkezdett
megmerítkezni. Az 1969-es nyár nagy amerikai hippifesztiválját megörökítő
Oscar-díjas Woodstock filmben Michael Wadleigh rendező asszisztense és
egyik vágója volt, ahogy a következő évben forgatott szintén hippitematikájú –
koncertjeleneteiben többek közt Alice Coopert és B.B. Kinget is szerepeltető – Medicine
Ball Caravan útifilmnek és az 1972-es Elvis Presley-turnét dokumentáló Elvis
On Tournak a vágásában is részt vett.
Első saját rendezésű zenei dokuja Az utolsó valcer
című The Band-koncertfilm volt a tradicionális zenei stílusokban virtuóz
kanadai-amerikai együttes nagy felállásának 1976-os San Franciscó-i búcsújáról,
ahol Michael Chapman, Zsigmond Vilmos és Kovács László kamerája előtt addig
példátlan rock star power képviseltette magát a közreműködő vendégek
révén (Bob Dylan mellett Joni Mitchell, Neil Young, Van Morrison, Muddy Waters,
Dr. John, Neil Diamond, Ronnie Hawkins, Eric Clapton, Ringo Starr, Ronnie Wood).
Az utólagos 1977-es stúdiókiegészítések és interjúszekvenciák, a rendező
elhatalmasodó kokainfüggősége és párhuzamosan készülő New York, New York
című musicalje miatt csak 1978-ra összeállt The Last Waltz igazi
klasszikus, 1979-től a magyar moziforgalmazásban is kultikus darab lett.
(„Egyik legemlékezetesebb mozi-, sőt majdnem koncertélményem, amikor a
kelet-német turistákkal telezsúfolt Kinizsi moziban a közönség kikövetelte,
hogy a mozigépész igenis tegyen eleget a film legelején olvasható utasításnak,
miszerint EZT A FILMET HANGOSAN KELL JÁTSZANI! A kelet-németek majd’ minden
kedvencük színpadra lépésekor óriási ovációval, sőt Neil Youngnál
pezsgőpukkanásokkal ünnepeltek” – írta visszaemlékezésében a lemezboltos Pápai Sándor.) Scorsese azóta is
fő zeneszerzőjeként foglalkoztatja az 1983-1999 közti The Band-újraegyesülésből
kimaradó indián származású gitáros-énekes Robbie Robertsont, és filmográfiája
két videóklipjének egyikét is az ő Somewhere Down The Crazy River című
1987-es szólódalához forgatta (a másik a Michael Jacksonnak készített 18 perces
Bad kisfilm volt szintén ugyanabban az évben).
Martin Scorsese csaknem negyedszázadon át nem rendezett
újabb zenei dokut, de a XXI. században életművének ezt a szegmensét is
felzárkóztatta. 2003-ban bemutatott hétrészes The Blues tévésorozatához
olyan kollégákat kért fel, mint Wim Wenders, Mike Figgis vagy Clint Eastwood,
de a delta blues történetére koncentráló Feel Like Going Home
című nyitó epizódot saját maga vezényelte le, és narrátorként is beszél benne,
miközben az archív felvételek sorjázásával párhuzamosan a fekete gitáros-énekes
Corey Harrist láthatjuk a Mississippi mentén észak felé haladni és helyi
zenészekkel találkozni. A síppal-dobbal előadott fife and drum blues –
melyet a film készítése közben leányával együtt elhalálozó, de zenei örökségét
kis lányunokájának még gondosan átadó 95 éves Othar Turner szemléltet –
katartikus revelációval vezet vissza a nyugat-afrikai gyökerekhez, s végül egy
Maliba átrepülve forgatott félórás blokkban olyan ottani zenésznagyságokat is hallhatunk,
mint Salif Keïta, Toumani Diabaté vagy az azóta már elhunyt Ali Farka Touré.
2005-ben szintén az amerikai PBS tévéhálózaton debütált – az
1986 óta futó American Masters széria részeként – a No Direction
Home: Bob Dylan című kétrészes doku (magyarul: A Bob Dylan-dosszié),
melynek 1995-ben indult munkálatait Scorsese 2001-től vette kézbe. A
Grammy-díjat nyerő film a régi zenészhaver karrierjét az ötvenes-hatvanas évek
fordulójától a Greenwich Village-i folkszíntéren való befutásán át az 1965-ös
elektromos hangzásra váltásáig és az ahhoz kapcsolódó konfrontatív koncertekig
követi. A korai tévéfellépések és interjúk lebilincselőek (ahogy a veterán
dalnoknak és kortársainak az ezredfordulós visszaemlékezései is), de a legragyogóbbak
a keretként használt jelenetek D.A. Pennebaker 1966-ban forgatott, ám rendes
kereskedelmi fogalmazásba sosem került Eat The Document turnédokujából.
„Játsszátok kurva hangosan!” – mondja a zárószám előtt kísérőzenekarának Dylan,
miután egy bekiabáló néző Judásnak nevezi a folkból rockba fordulásáért. Utána
nyolc éven át nem turnézott.
Az 1974-es visszatérő Bob Dylan & The Band-koncertkörút
és a sztárparádés The Last Waltz-fellépés között a göndör
dalszerző-gitáros-énekesnek 1975-76 folyamán volt egy másik legendás turnéja
is, és Scorsese ahhoz is igazít egy dokumentumfilmet. A 2019-ben Netflix-produkcióként
bemutatott Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese már
címével, az abban felvillanó re-vue szójátékkal és a meseként értelmezhető
story szóval (meg a prekredit Méliès-szkeccs bűvészmutatványával) is
jelzi trükközését: a nagy mítoszteremtő – ezen a bohém utazó cirkuszként
megálmodott turnén fehér arcfestést és néha egy műanyagmaszkot is viselő –
Dylan és a mellette felbukkanó rengeteg kultikus figura (Joan Baez, Scarlet
Rivera, Patti Smith, Sam Shepard, Allen Ginsberg, Mick Ronson, Gordon
Lightfoot, Ratso Sloman és mások) bőséges dokumentumanyagát itt-ott fiktív
elemekkel spékeli meg. Szerepeltet egy régi Robert Altman-áldokumentumfilmből
átemelt politikuskaraktert, kitalál egy Stefan van Drop nevű rendkívül
szórakoztató európai rendezőfigurát, nem létező koncertpromóteri múltjáról
mesélteti a gengszterkinézetű Paramount Pictures-főnök Jim Gianopulost, Sharon
Stone-t pedig naiv tini groupie-ként photoshopolja a történetbe – és
mindezt cinkosként maga az énekes is validálja saját visszaemlékező interjújeleneteiben.
Az amerikai dalnokról készített két dokuja között Scorsese a
rocktörténet két leghíresebb brit zenekarának is szentelt egy-egy filmet: a
Beatles történetét a George Harrison: Living In The Material World című
kétrészes tévéprodukció első felében tekintette át (a 2001-ben elhunyt „csendes
Beatle” fényes szólókarrierjét, sztárparádés Banglades-segélykoncertjét és
spirituális útját is gondosan tárgyaló dokumentumfilmen több mint öt évig
dolgozott, 2011-re fejezte be és két Emmy-díjat is nyert vele), a Rolling
Stonesnak pedig 2006-ban forgatott egy színháztermi koncertfilmet Christina
Aguilera, Jack White és Buddy Guy vendégszereplésével (ez 2008-ban került a
mozikba Shine A Light címmel és szép kasszasikerrel).
Scorsese 2016-ban a Mick Jaggerrel közösen jegyzett rövid
életű HBO-tévésorozatának, az 1973-as év amerikai zeneiparában játszódó Bakelitnek
a saját rendezésű első epizódját egy bombasztikus New York
Dolls-koncertjelenettel nyitotta, és most 2023-ban az Amazon Prime-on nézhető Personality
Crisis: One Night Only portréfilmmel tiszteleg a hajdani camp protopunk/glam
rock kvintett utolsó túlélő alaptagja, a dalszerző-énekes-showman
David Johansen előtt. A hetvenes évtized első felében aktív New York Dolls olyan
jóval sikeresebbé váló zenekarokra volt nagy hatással, mint az Aerosmith, a
Kiss, a Ramones, a Sex Pistols vagy a Guns N’ Roses, a Smiths-ikon Morrissey
pedig leghíresebb rajongójukként 2004-ben még arra is rá tudta venni az akkor
még élő néhány tagot, hogy egy időre újjáalakítsák az együttest. Johansen – aki
a köztes évtizedekben szólóelőadóként saját nevén és Buster Pointdexter nevű
varietéénekes-alteregójaként is megőrizte karizmáját és kultikus státuszát –
2020 januárjában a 70. születésnapjához igazítva állított össze sztorizós műsort
kulcsdalaiból az ötvenes évekbeli Vértes Marcell-falfestményekkel díszített Café
Carlyle színpadán, ahol Scorsese megörökítette a koncertprogramot stábjával, de
aztán a járványhelyzet-karantén miatt már csak távmunkában tudta instruálni a karrieráttekintő
interjúbetéteket, melyeket családi körben forgatott le az énekes mostohalánya,
a korábban már több posztpunkos zenekar frontcsajaként bizonyító Leah
Hennessey, vagyis egy rocker-filmes.
AZ UTOLSÓ VALCER (The Last Waltz) – amerikai, 1978.
Rendezte: Martin Scorsese. Kép: Michael Chapman. Zene: The Band. Szereplők:
Rick Danko, Levon Helm, Garth Hudson, Richard Manuel, Robbie Robertson. Gyártó:
FM Productions. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 117 perc.
PERSONALITY CRISIS: ONE NIGHT ONLY – amerikai, 2022.
Rendezte: Martin Scorsese. Írta: David Tedeschi. Kép: Ellen Kuras. Szereplő: David
Johansen. Gyártó: Imagine Documentaries / Sikelia Productions. Forgalmazó:
Amazon Prime. Feliratos. 120 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15755 |
