Schubert Gusztáv
Ha már az aranykorokra sem emlékszünk, nagyon nagy a baj.
A színjátszás az itt és most művészete. A színpadon születő csodát meg
lehet örökíteni kritikában, tárgyszerű leírásban, filmen, videón, ma már pixelekbe
mentve is, de a katarzis nem menthető át a filmvászonra vagy képernyőre. Muszáj
jelen lenni a nézőtéren. A színészi és színidirektori teljesítmény tehát semmiképp
sem „ércnél maradandóbb”. Nyilván Janovics Jenő (1872-1945) a századelő talán
legsokoldalúbb, újító szellemű magyar színházigazgatója, rendezője, színésze,
teoretikusa is számolt ezzel a foglalkozási ártalommal, de azzal aligha, hogy
nemcsak színpadi művészetének tünékeny lelke megy majd feledésbe, hanem korabeli
honi és európai hírneve is. A színháztörténet persze számontartja, és a filmes
szakma nem különben (merthogy Janovics az erdélyi magyar filmgyártás alapító
atyja is), de munkássága közkinccsé nem vált. A szakmai recepció sem mondható
bőségesnek, az elmúlt száz év alatt mindössze négy kötet foglalkozott személyével:
Imre Sándor: Dr. Janovics Jenő és a színház (1924), Jordáky Lajos: Janovics
Jenő és Poór Lili (1971), a Filmspirál 30. száma (Magyar Filmintézet,
2002), Duló Károly: A Janovics-forgatókönyv (2020). A magyar filmtörténet fehér foltjainak
eltüntetésében eddig is igen jelentős szerepet vállaló Film Hungary kiadó Janovics-kötete
e méltatlan mellőzést segíthet meghaladni. Négy alapos tanulmány összegzi Janovics
életútját és munkásságát: Zakariás Erzsébet a színházi ember portréját rajzolja
meg, Zágoni Balázs és Kollarik Tamás a filmest mutatja be két fejezetben, Ferenczi
Szilárd pedig a közéleti és magánembert ismerteti meg az olvasóval.
Janovics 1905-ben lett a kolozsvári Magyar Színház igazgatója és pár év
tudatos munkája révén a nagymúltú, de elkényelmesedett, avítt ízlésű vidéki színházból
európai hírű társulatot teremtett. Janovics nem volt avantgárd művész, nem a
mindent megújító szándék, hanem a minőség elve vezette. Értő közönséggé igyekezett
nevelni a kolozsváriakat. A francia bohózatokra és az operettekre épülő repertoárt
a legizgalmasabb kortárs drámaírók (Ibsen, Strindberg, Oscar Wilde, G. B. Shaw,
Gorkij) drámáival cserélte fel. 1911-től 27 magyar színművet ciklusba szervezve
mutatta be a hazai dráma fejlődéstörténetét. 1913 októberétől tizenhét Shakespeare-mű
következett. Ezt folytatta volna a Molière-ciklus, de a Nagy Háború pergőtüze elnémította
a múzsákat.
A világháborús időszak paradox módon a magyar film első aranykora lett.
Európa egyik filmes nagyhatalmává váltunk, mind a mennyiség, mind a minőség tekintetében.
Hihetetlen, de e rövid időszakban Janovics Jenő kolozsvári filmgyárában több
mint 70 film készült. A filmes „csoda” mögött elsősorban az elmúlt évek sűrű színházi
tapasztalata állt. Janovicsé éppúgy, mint a kitűnő kolozsvári színészeké. A
fellendülés másik oka prózaibb, az antant országok filmjei a háború miatt tiltólistára
kerültek, magyar produkciókkal kellett pótolni őket a mozikínálatban. A mozgókép
jelentőségét Janovics nem ekkor fedezte föl, már 1910-ben elkezdte kiépíteni saját
mozihálózatát. A mozik versenyképességét pedig saját gyártású, minőségi filmekkel
igyekezett biztosítani. Bölcs döntés
volt, mert a korabeli magyar némafilm zöme szerény ötletekre, nem pedig nívós irodalmi
alapanyagra épült.
A Janovics cégei (Proja, Corvin, Transsylvania) által 1913 és 1918
között készített némafilmek döntő többsége a kolozsvári színház sikeres produkcióira
és profi színészeire épült. (Nem mellesleg a kolozsvári volt az egyetlen magyar
színház, amely a háború alatt is működött.) Janovics színidirektorként korán
felismerte, hogy a rendező a játékfilmnél is főszereplő. Leszerződtette hát a
legprofibb nyugati filmstúdiókban kiképzett filmrendezőket: Dániából Kertész
Mihályt, Berlinből Garas Mártont. 1916-ban pedig felismerte az akkor még csak
22 éves Korda Sándor zsenijét.
Az elmúlt évtizedek filmtörténetírásának egy törvényszerű, de mégiscsak
zavaró hibája is közrejátszhatott abban, hogy Janovics hihetetlenül gazdag színházi
és filmes teljesítménye feledésbe merült. A világháborús vereség egyik járulékos
vesztesége a magyar kultúra fejünkben élő térképének átváltozása: Kolozsvár egyre
inkább perifériának tűnt. Pedig Trianon előtt egyáltalán nem volt az: Kolozsvárott
létesült az első hivatásos magyar színtársulat (1792), amely 1821-ben az ország
első kőszínházába költözhetett (ez volt a legendás Farkas utcai színház). A
Janovics igazgatta intézményt ne poros vidéki utánjátszó teátrumként képzeljük
el, a korszak (1905-18) legkreatívabb műhelye volt. Ugyanez mondható el Janovics
filmes tevékenységéről, Kolozsvár 1913-1918 között a magyar némafilmgyártás legfontosabb
színhelye lett.
A sikertörténetnek a háborús vereség vetett véget, 1918 végén Kolozsvár
román megszállás alá került, a Hunyadi téri kőszínházat rekvirálták (Janovics
társulata a nyári Színkör épületében működött tovább, állami támogatás nélkül
és a cenzúra zaklatásai közepette), 1920-ban ugyan még elkészült egy Janovics-film,
A világrém, de a néma kincsek sorsa nem itt ért véget: a filmek nagy
része megsemmisült a második világháború során.
Film Hungary, 2022.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 43-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15752 |
