Upor László
A hatvanas években írt fekete komédiáit újra és újra felháborodottan, kéjes borzongással neveti végig a közönség. Élettörténetét Stephen Frears vitte filmre.
„Elmentem sétálni. Sehol senki, akit fölcsíphetnék. Csak egy pár gusztustalan őregemben. Én is gusztustalan őregemben leszek egy napon – gondoltam komoran. Bár jó esélyem van arra, hogy a csúcson haljak meg.”
(Joe Orton naplójából, 1967. július 14.)
1967. augusztus 9-én háromnegyed tizenkettő előtt öt perccel a Twickenham Studios egyik gépkocsija megállt a londoni Noel Road 25-ös számú háza előtt, amelyben Joe Orton és élettársa, Kenneth Halliwell bérelt szobát. A sofőrnek egy megbeszélésre kellett volna szállítania a népszerűsége csúcsán lévő drámaírót, hogy a Beatles számára írt forgatókönyv, a Durrbele sorsáról tárgyaljon producerével, Oscar Lewensteinnel és Richard Lester rendezővel.
A sofőr fölment a sötét és mállottfalú lépcsőház legfölső szintjére, és bekopogott a négyes számú lakásba. Miután nem érkezett válasz, fölhívta a stúdiót. Az ottaniak tanácsára még kétszer visszatért, és amikor harmadszorra belesett a levélnyíláson, egy férfit látott a földön fekve. Hívta a rendőrséget. A kicsiny szobában két kisszéket, két fotelt, két díványt és két holttestet találtak. Halliwell egy kalapáccsal szétzúzta Orton koponyáját, majd megmérgezte magát. Tizenöt éven át élt – és gyakran dolgozott – együtt a két férfi. Egymás ruháiban jártak, egymást nevezték meg kizárólagos örökösüknek, mindent megosztottak egymással, mindenben osztoztak – kivéve a sikert. A halál újra egyenlővé tette őket.
Ha Halliwell négy évvel korábban öli meg szerelmét és önmagát, az esemény csupán a napi hírek között szerepelt volna. 1967. augusztusában azonban minden újság a címlapon hozta a hírt. Első darabjának elfogadása – 1963 – és halálának éve – 1967 – között Joe Orton nemzetközileg elismert drámaíróvá avanzsált. Három egész estés komédiát és néhány egyfelvonásost hagyott maga után, amelyeknek színpadi-, filmes- és tévéváltozatát újra- és újra felháborodottan és kéjes borzongással neveti végig a közönség.
A jelző: „ortoni” bekerült a színháztörténet és a színházkritika szótárába. A társadalom erkölcsi – és főleg szexuál-erkölcsi – normáinak látványosan hadat üzenő cselekmény és párbeszéd, egyértelműen kétértelmű helyzetek és mondatok, a „normális” és „abnormális” hétköznapi fogalmainak feje tetejére állítása, szélsőségesen morbid humor, epigrammai sűrűségű és hibátlan ritmusú replikák – és még sorolhatnánk Orton fekete komédiáinak ismertetőjegyeit, amelyeknek mégoly pontos listázása sem mondhat eleget utánozhatatlan stílusáról és színpadi látásáról. Megkövetelte, hogy a komédia, a farce minden szavát és minden mondatát véresen komolyan vegye színész és rendező. Csak így érhető el a bűnös és felszabadító nézőtéri nevetés. És még valami: Orton bort prédikált és bort is ivott. Életében ugyanúgy fölrúgott minden szabályt, mint a színpadon. Élettörténetét a hetvenes évek második felében Stephen Frears vitte filmre (Prick Up Your Ears – nehezen lefordítható szójáték többszörös obszcén felhanggal).
Peggy Ramsay – a modern brit drámatörténet talán legélesszeműbb és legbefolyásosabb színházi ügynöke – 1964 elején találkozott a harmincéves drámaíróval, akinek Szórakozzék, Mr. Sloane (Entertaining Mr. Sloane) című darabját akkoriban olvasta és kiválónak találta. Mély benyomást tett rá a fiatalember, aki kevesebb mint heti négy font segélyből élt, amióta kijött a börtönből, ahol 1962-ben azért ült fél évet, mert könyvtári könyvek címlapját „elcsúfította” (valójában bizarr és illetlen montázzsá változtatta). „Elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban színpadra segítem a darabot, addig pedig támogatom Ortont, de ő az utóbbit határozottan visszautasította. Íme egy fiatalember, aki nem akarja kihasználni a többieket, és nem siránkozik sanyarú sorsa miatt”.
Három évvel később, 1967. január 11-én Orton kis szobrocskát vehetett át az Evening Standard nagy éves díjkiosztó gáláján. A kritikusok ítélete szerint 1966. legjobb drámája a Szajré (Loot) volt. Az ünnepség másnapján megcsörrent a telefon, s a vonal másik végén Walter Shenson szólalt meg, aki többek között az Egy nehéz nap éjszakája és a Help! című filmek producere volt. Megkérdezte Ortont, volna-e kedve kissé följavítani egy „elég unalmas” forgatókönyvet, amely a Beatles számára íródott. Orton igyekezett közömbös hangon válaszolni – „Nyakig vagyok a munkában. A harmadik darabomon dolgozom” – de izgatottan várta a megbeszélést. Január 15-én olvasta el a könyvet, ugyanaznap, amelyen átnézte frissen befejezett drámája – Amit a lakáj látott (What the Butler Saw) – első változatát (ez a komédia már csak halála után került színre, és nem csupán a legsikeresebb, de a legsikerültebb is mind közül). A forgatókönyvben látott némi fantáziát – főleg, hogy a négy főszereplő mint egyetlen személy négy aspektusa jelent volna meg –, de tudta, hogy teljesen át fogja írni. Másnap találkozott a producerrel, majd 24-én együtt töltötte az estét Brian Epsteinnel és Paul McCartneyval. Egyre jobban izgatta a film – valamint a lehetőség, hogy együtt dolgozhat a Beatlesszel – úgyhogy villámsebesen munkához látott. Lázasan dolgozott, közben eszébe jutott egy regény – The Vision of Gombold Proval –, amelyet még 1959-ben, Halliwellel együtt írt (a könyv Head to Toe címen posztumusz jelent meg), és ennek számos részletét is belegyúrta a készülő forgatókönyvbe. Olyan gyorsan írt, hogy mire február 11-én összeültek Shenson irodájában egy „utolsó, szerződés előtti megbeszélésre”, ő már elkészült az első variánssal.
„Belém akarta sulykolni, hogy a fiúknak” semmi olyat nem szabad tenniük a filmben, ami rossz fényt vethet rájuk” – írta Orton a naplójába. „Azt mondta, a fiatal kölykök mindent utánoznak, amit a fiúktól látnak.” Nem volt bátorságom bevallani, hogy az én könyvemben ’a fiúkat’ in flagranti érik, ’a fiúk’ gyanús politikai üzelmekbe keverednek, nőnek öltöznek, gyilkolnak, börtönbe kerülnek. És még be sem fejeztem az írást! Gondoltam, jobb, ha nem árulom el, milyen terveim vannak a Beatlesszel, amíg a végleges változatot le nem teszem eléjük.”
Nem akarta elsietni a dolgot, várt három hetet, és csak március 6-án küldte el a szöveget. Másnap Shenson fölhívta azzal, hogy le van nyűgözve, de... Majd hetekig semmi hír, végül április 4-én juttatták vissza hozzá az elutasított forgatókönyvet, de indoklást, kritikai megjegyzéseket nem mellékeltek. Orton nem csüggedt, némiképp átírta a történetet Oscar Lewenstein számára. „Egész nap a Durrbele (Up Against It) új változatán dolgoztam” – írta naplójában április 10-én. „A négy Beatle helyett végül három fiatalember szerepel benne. Sokkal jobb lett a könyv, és legalább nem kell azzal küzdeni, hogy szupersztárok lógnak rajta súlyos koloncként.” (Az alábbiakban ezt az átírt verziót ismertetjük.) Ugyanezen a napon az Evening Standardban így nyilatkozott: „Nem is értem, miért engem akartak. Láthatták a Szajré című darabomat, tudták, miféle író vagyok. Nyilván nem elég hagyományos nekik a forgatókönyvem. Pedig a Szajréhoz képest még egészen visszafogott voltam. De be kell vallanom, hogy kezdettől úgy éreztem, ez a munka a Beatlesszel – én nagyon nagyra tartom őket – olyan szép, hogy nem is lehet igaz.”
A Durrbele valóban inkább afféle diákcsíny, és talán kevésbé botrányos, mint Orton színpadi művei, de az is tény, hogy eredetiségben, szellemben, technikai tökélyben szintén elmarad mögöttük. Oscar Lewenstein – Orton komédiáinak színpadi producere (később a Royal Court színház művészeti vezetője), aki olyan angol „újhullámos” filmek körül is bábáskodott, mint az Egy csepp méz vagy A hosszútávfutó magányossága – azonban jelentős összegért megvásárolta, és elkezdett rendező után nézni. Tárgyalt Richard Lesterrel és Karel Reisszel, kevés sikerrel. 1967. augusztus 9-én ültek volna le újra a tárgyalóasztalhoz: Lewenstein, Lester és Orton.
Túl egyszerű és kézenfekvő sokak véleményét idézni: Orton halála mintha csak valamelyik morbid komédiájából kiemelt részlet volna. És ugyanúgy képtelen – de nehezen elhessegethető – gondolat, vajon mi sülhetett volna ki a találkozásból, ha Orton nem hal meg, s vajon összekerült volna-e valaha újra a nála szelídebben polgárpukkasztó és klasszikussá vált gombafejűekkel. Hisz ne feledjük; amikor mindez zajlik, még csak 1967-et írunk...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1575 |
