Vincze Teréz
Hong Sang-soo egyszerű, intim történeteket mesél, az elbeszélés szokatlan módjával mégis zavarba ejti nézőit.
Az utóbbi években a dél-koreai filmek és sorozatok hangos sikereivel van
tele a média. A kommersz sikerek mögött azonban az igényes filmkészítés is
tovább virágzik a félszigeten. Bár a pandémia idején elvesztették a korábban
súlyos metoo-botrányba keveredett nemzetközi sztárrendezőjüket, Kim
Ki-duk-ot, a másik művészfilmes világsztárjuk tovább erősíti pozícióját a
legfontosabb nemzetközi filmfesztiválok programjában.
Hong Sang-soo a 2023. évi Cannes-i Filmfesztivál Rendezők Kéthete nevű szekciójában
mutatja be szám szerint harmincadik nagyjátékfilmjét. Az 1996-ban debütáló,
rendkívül termékeny szerző emellett a 2023-as Berlini Fesztiválon is szerepelt (huszonkilencedik
filmjével). Ez a tempó nem szokatlan tőle, az utóbbi időben évente legalább két
filmet készít, de volt olyan is, amikor három készült egy évben (2017). Így az
is elő szokott fordulni, hogy egy évben több nagyszabású nemzetközi fesztivál
programjába is odaér: 2017-ben és 2021-ben is megismételte például a berlini és
Cannes-i dupla szereplést egy-egy új produkcióval.
A rendkívüli tempót az teszi lehetővé, hogy saját gyártásban, nagyon
gyorsan-olcsón készít filmeket. Két hét alatt forgat, egy nap alatt
összeállítja a cselekmény sorrendjét követve rögzített epizódokat – saját
bevallása szerint az ötlettől a végső produkcióig másfél hónapra van szüksége egy
film kivitelezéséhez. Tulajdonképpen mesteri szintre fejlesztette az Alexandre
Astruc 1948-as esszéjében megfogalmazott kamera töltőtoll eszméjét: a könnyen,
gyorsan alkalmazható digitális technika segítségével szinte valóban az írás
könnyedségét idézve alkot, a gondolat és annak műalkotásként való formát öltése
között minimálisra csökkentve az időt.
Ebből nyilvánvaló lehet, hogy a fősodor filmjeit uraló technológiafüggőség,
a látványfokozás bűvölete hidegen hagyja Hong-ot – egyszerű, intim sztorikat
mesél, kevés, eleve létező helyszínen, kis létszámú szereplőgárdával, állandóan
visszatérő színészekkel. A filmek izgalmát a zavarba ejtő szerkezet, a film
elbeszélő lehetőségeivel való játék, a minimalista forma fokozásából adódó
feszültségek szolgáltatják – ha röviden kéne összegezni, hogy mi jellemzi Hong
munkáit, az „egyszerű, de nagyszerű” kifejezést választanám.
A Cinema Niche gondozásában bemutatásra kerülő két film (The Day He Arrives,
2011; The Woman Who Ran, 2020) – elég jó betekintést nyújt a
harminc filmből álló, nagyon szisztematikusan építkező, erőteljes kézjegyeket
mutató, vérbeli szerzői hálózatot szövögető életműbe.
A The Day
He Arrives már az
életmű azon szakaszának példája, amikor Hong áttért a digitális technikára
(2008-tól, nyolcadik filmjétől dolgozik digitális nyersanyagra, a forgatás
megkezdése előtt alaposan kidolgozott forgatókönyv nélkül), és javában benne
járunk abban a szakaszban is, amikorra a főhősök döntő részben mindig filmrendezők,
és a darabok rendre könnyen olvashatók a szerzői szerepre vonatkozó
önreflexióként is. E szakasz 2005-ben, a hatodik filmben vette kezdetét, amely a
találó, A mozi meséje (Tale of Cinema) címre hallgatott és egy „film
a filmben” típusú, önreflexív szerkezetre épült. Ekkor kezdődött a két, azóta is
állandóan ismétlődő formai kézjegy alkalmazása: a narrátorhang, valamint a –
sokszor indokolatlanul és groteszk módon alkalmazott – látványos zoomolás. E
formai elemeket a The Day He Arrives-ban is megtaláljuk. A fekete-fehérben
komponálás is visszatérő eleme Hong filmjeinek. A fekete-fehér kép iránti
nosztalgia egyébként a kortárs dél-koreai filmtől általában sem idegen – Bong
Joon-ho az Oscar-díjas Élősködők fekete-fehér verzióját is elkészítette,
és történelmi kosztümös filmet is láttunk mostanában fekete-fehérben (The
Book of Fish, Lee Joon-ik, 2021).
Ezen túl e korábbi film képviseli a Cinema Niche
programjában a rendező jellegzetes, rajongói által oly nagyra becsült
elbeszélésmódját, amelyben – minden felszíni egyszerűség ellenére – zavarba
ejtően, egyszerre logikusnak és realisztikusnak, ugyanakkor lehetetlennek tűnő
módon követik egymást az események, és bizonytalan körvonalúak a karakterek is.
Kritikusai e technikát szokták a nézők perceptuális továbbképzéseként értékelni,
ugyanis az alkalmazott eljárások éppen a filmi elbeszélés legalapvetőbb
konvencióit kezdik ki és ezáltal az automatikus, szokásos figyelem rutinjainak
kijátszásával keltenek érdeklődést – már persze azokban, akik a sztori mellett
szívesen elmélkednek a film működésének mechanizmusairól egy olyan film apropóján,
amelyben a megszokott fogaskerekek nem a szokásos módon zakatolnak. Mert mik is
a filmi elbeszélés legalapvetőbb összetevői: az ok-okozati összefüggések, amelyek
az eseményeket összefűzik, s aminek legfőbb ágensei a karakterek.
A The Day He Arrives tankönyvi példája annak,
hogyan bizonytalanítja el Hong éppen e legfontosabb alapelemek működését a
látszólag egyszerű történetben. Habár a film koreai címe a történet helyszínére
utal (szó szerinti fordításban az eredeti cím: „Bukcson irányába” – Bukcson
Szöul egy jellegzetes negyede, ahol a film valóban játszódik), az angol cím
pedig az időre vonatkozik – a cím mindkét esetben igen találó. Egy
filmrajongónak az efféle, helyre és időre utaló címről hamar eszébe juthat a
klasszikus példa: Tavaly Marienbadban – a film, melyben éppen csak a
hely és az idő van tökéletesen elbizonytalanítva – eldönthetetlen, hogy pontosan
mi, mikor és hol is történik. E hagyomány minimalista örököse Hong. Filmjében
az egyetlen biztos pontnak a hely látszik (e stabil pontra utal az eredeti
koreai cím): mindig ugyanazon a környéken vagyunk, ugyanarra a helyre térnek
vissza a szereplők. Az idő viszont kizökkenni látszik. A főhős, egy – valószínűleg
kevéssé sikeres – rendező, aki felhagyott a filmkészítéssel és vidéken tanít, s
most – amint az többször elhangzik – néhány napra Szöulba érkezett, hogy egy
barátjával találkozzon. A film azonban teljességgel elbizonytalanítja nézőjét,
hogy az egymást követő események időben miként viszonyulnak egymáshoz:
ugyanazon esemény variált megismétléseiről, vagy hasonló események egymást
követő soráról van-e szó. Mindkét lehetőség mellett felsorakoztathatók érvek –
az angol nyelvű cím minden esetre azt sugallja, hogy sohasem jutunk át a hős
érkezése utáni napra, amit látunk, csak variációk sora a megérkezése napján
történtekre. Az eseménysor háromszor ismétlődik (mint minden rendes mesében, a
hármas szimbolikus szám a koreai kultúrában is), s az első ciklusban a fikció
terének és idejének kizökkenésére utaló jellegzetes pillanatnak is tanúi
lehetünk: hősünk egy rövid időre a kamerába néz. Az ismétlődésekben azután
vannak olyan összetevők, amelyek az idő lineáris előrehaladására utalnak, s
mindig akadnak olyan jelzések is, melyek az egyes ciklusokat egymást kizáró
alternatíváknak tüntetik fel. Mindezt tovább bonyolítja az elbeszélés másik alappillérének,
a szereplők identitásának elbizonytalanítása: bizonyos szereplők kísértetiesen
hasonlítanak egymásra (és ugyanaz a színész játssza őket). A kauzalitás, a tér-idő,
valamint a szereplők kilétének elbizonytalanítása együttesen különösen
kísérteties hatást kelt. Ez Hong egyszerű, de nagyszerű technikájának lényege:
ha az elbeszélés alappilléreit bizonytalanítod el, még a legegyszerűbb sztori
is furcsa mágiával telítődhet.
Természetesen e „trükközés” nem öncélú. A forma
kifejezi, kommentálja a lényegüket tekintve nagyon is átélhető, alapvető emberi
helyzeteket, válságokat, melyekről e filmek végső soron beszélnek. Még az is
elmondható, hogy habár Hong filmjeinek nagyjából felében (férfi) rendező a
főhős, a legtöbb esetben mégsem elsősorban művészi válság áll a történések
centrumában. Sokkal fontosabbak a romantikus kapcsolatok lehetetlenségére, az
érzelmi élet abszurditásaira, az általában vett szakmai kudarc megélésére és
feldolgozására vonatkozó történetek. Nagyon is személyesek és humanisták e
történetek, a formai csavarok pontosan a hétköznapi érzések és válságok
bonyolultságát rajzolják ki a furán összemixelt cselekményszálak és a
szürrealisztikusan összezavart szereplői identitások segítségével.
*
A program másik darabja, a The Woman Who Ran (eredeti
címének pontosabb fordítása lenne a menekülő vagy szökevény nő) azt a típust
képviseli az életműből, amely miközben az edzett Hong-rajongót folyamatosan
ugrásra készen tartja, hogy mikor jön egy szürreális időcsavar, végül semmi
ilyet nem tesz. Habár a múlt jelentésteli kísértetként felbukkan a végén, valójában
a cselekmény békés, lineáris rendben halad. Amiben mégis nagyon hasonlít az előző
filmre, hogy itt is három epizód van, melyeket egy – ezúttal női – főhős köt
össze, akit három epizódon, három további nővel való találkozáson keresztül
ismerünk meg. Nyilván nem véletlen, hogy a Dél-Koreában is nagy hullámokat vető
metoo-időszakot követően készült ez a munka női sorsokról, női
menekülésekről rosszul sikerült kapcsolatokból, kapcsolatok elől.
A főszerepet Hong legutóbbi korszakának női vezéralakja, a rendező múzsája,
Kim Min-hee játssza. A közösen forgatott Right Now, Wrong Then (2015) című
filmet követően, 2017-ben került nyilvánosságra a rendező és a színésznő
házasságtörő kapcsolata. Kim, akinek Park Chan-wook A szobalány című
filmjében nyújtott alakítása nyomán éppen szárnyalni kezdett volna a karrierje,
a kapcsolat miatt parkolópályára került a koreai filmiparban, s azóta kizárólag
Hong filmjeiben szerepel. A Koreában azóta is csak „házasságtörő párként”
emlegetett és határozottan mellőzött duó külföldön annál aktívabb: szinte
minden jelentősebb nemzetközi filmfesztiválon új filmmel vannak jelen – a legutóbbi,
Cannes-ban debütáló Hong-filmben is Kim Min-hee szerepel.
THE DAY
HE ARRIVES (Bukchon
Banghyang) - dél-koreai, 2011. Rendezte és írta: Hong Sang-soo. Kép: Kim
Hyunk-koo. Zene: Jeong Yong-jin. Szereplők: Yoo Jun-sang (Seong-jun), Kim
Sang-joong (Young-ho), Song Seon-mi (Bo-ram). Gyártó: Gyártó: Jeonwonsa Films.
Forgalmazó: Cinema Niche. Feliratos. 77 perc.
THE
WOMAN WHO RAN
(Domangchin yeoja) - dél-koreai, 2020.
Rendezte és írta: Hong Sang-soo. Kép: Kim Su-min. Zene: Hong Sang-soo.
Szereplők: Kim Min-hee (Gam-hee), Seo Young-hwa (Young-soon), Song Seon-mi
(Su-yong). Gyártó: Jeonwonsa Films. Forgalmazó: Cinema Niche. Feliratos.
77 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15747 |
