Kiss Dalma
Claire Denis egyéni sorsokban kutatja az identitás és a szerelem, a múlt és a jelen egyetemes kérdéseit.
A
kortárs francia filmművészet meghatározó alakjának tartott Claire Denis 1988-ban
rendezte meg Chocolat című első nagyjátékfilmjét, melyben azonnal
körvonalazódtak szerzői kézjegyének markáns formanyelvi vonásai és tematikus
jegyei. A párizsi születésű, de apja munkájának köszönhetően nyugat-afrikai
francia gyarmatokon nevelkedett Denis már gyerekkorában megismerkedett a
kultúrák és a rasszok közötti ellentétekkel, valamint az abból származó lehetséges
konfliktusokkal. A rendezőt később ezek az élmények ösztönözték arra, hogy
filmjein keresztül megszólítsa a közönséget és egyéni sorsokat mutasson be egy
igazságtalan világban, melyet a „mi és ők” felállás jellemez. Ennek
megnyilvánulása, vagyis a kirekesztettségből fakadó üresség és a
valahova/valakihez tartozás utáni vágy egyaránt átjárja filmjeit. Claire Denis
szenzibilitása a formán is nyomot hagy: hosszú beállításokkal és közelikkel operál,
fontos a zene használata, továbbá a test és a tárgyi világ részleteiben való kiemelése.
Ahogy
rendezői debütálásában, úgy a 2022-es Szerelemmel, szenvedéllyel című
filmjében is a történet csupán másodlagos, és főként a tekintetek, az érintések,
a percekig tartó csend és a ki nem mondott gondolatok mesélik el, hogy mi
játszódhat le a szereplők lelkében. Mindkét film olyan feladvány, amit a
nézőnek kell megfejteni, különböző perspektívákba helyezkedni és dekódolni a
jeleket és utalásokat. A Csokoládé és a Szerelemmel, szenvedéllyel
karakterei saját identitásukat próbálják meghatározni a „másikkal” szemben,
miközben a filmet behálózza a női vágy és a női tekintet, illetve a múlt és a
jelen eseményeinek összefonódása. Előbbiben a múlt emlékként az elbeszélés magját
adja, utóbbiban pedig konkrét személy hozza felszínre a régi érzéseket és dúlja
fel a harmonikusnak hitt kapcsolatot. Claire Denis az idill megteremtésével
hamis valóságot közvetít és csak lassan, szinte alig észrevehetően oszlatja el
a homályt, legyen szó hűséges házastársi viszonyról vagy befogadó anyaországról.
Claire
Denis a Csokoládéban a gyerekkori emlékfoszlányokat mossa össze
Ferdinand Oyono Une vie de boy című regényének részleteivel, így a
fikciót keveri valósággal és személyes hangvétellel. A filmbéli hősnő, France –
ahogy a beszédes név jelzi – nemcsak a korábbi gyarmatosító nagyhatalom direkt
allegóriája, hanem a rendező alteregója is, aki egyszerre azonosul a karakter
szemszögével, miközben kamerájával kívülről figyeli őt. A különböző perspektívák
váltakozása már a nyitó jelenetben felfedezhető, amikor a távolban először
megpillantjuk a hullámzó óceánban fürdőző apa-fia párost, majd a kamera lassan
a parton ülő fiatal lányra svenkel, aki őket nézi. Míg a helyinek tűnő férfi és
a kisfiú szinte beleolvad a homokszínű vízbe (eggyé válnak a természettel),
addig a lány fehér lábfeje kontrasztban van a sötétbarna földdel, jelezvén, hogy
nem tartozik oda.
A
jelenben játszódó kerettörténetben France visszatér az immáron posztkolonialista
Kamerunba és ahogy a kocsiból kitekint, az ismerős táj látványa beindítja az
emlékezés folyamatát és egyből az 1950-es években találjuk magunkat, ahol a 10
év körüli kislány szüleivel és fekete szolgálójukkal, Protée-val él, akire
barátként és bizalmasként gondol. Az apa távollétében fokozatosan tapinthatóvá válik
France gyönyörű anyja, Aimée és Protée közötti meghitt viszony és szexuális
feszültség — az úrnő pillantásával és szavak nélküli tetteivel fejezi ki, hogy
vágyik az intimitásra és birtokolni akarja a férfit, Protée azonban tisztában
van azzal, hogy hol van a helye; hűségesen szolgál, tűri a megaláztatást, és
nem enged a kísértésnek, később azonban világossá válik számára, hogy tovább
kell állnia. Az elkerülhetetlen búcsúnál nem magára, hanem France-ra gondol.
A
film emlékezetes jelenetében a férfi a generátor forró csövével szándékosan
megégeti mindkettőjük tenyerét — ez a fizikailag és lelkileg is fájdalmas tett
egyrészt mementóként szolgál, hogy ne felejtsék el egymást, másrészt az
életvonalak eltüntetésével felszámolja a múltat és ellehetetleníti a közös
jövőt, mintegy kifejezve, hogy Protée és France barátsága, valamint Protée és
Amiée titkos vonzalma a kezdetektől ugyanúgy illúzió, mint a fenntartható
imperialista meggyőződés a gyarmatosító hatalmak részéről. A fehér
felsőbbrendűség és a nyugati országoktól (német, majd francia) való függés mély
nyomokat hagyott Kamerun történelmén, és a szuverenitás elnyerése után a remélt
szebb napokra még várni kell. Erre remek példa a hosszan kitartott filmvégi
beállítás a három reptéri rakodómunkásról (egyikőjük Protée?), akiket külső
megfigyelőként messziről és hátulról látunk. France is idegen egy olyan országban,
melyet régen otthonának tartott, (gyerekként még azt kérdezte anyjától, hogy
őket itt fogják-e majd eltemetni), és a film elején megismert, helyinek vélt
férfi szintén idegen, aki amerikaiként szeretne visszatérni afrikai gyökereihez,
de az ország bőrszíntől függetlenül elutasító a „másikkal” szemben, hiszen az
új világban még saját identitását keresi.
Claire
Denis mindkét filmben nagy jelentőséget tulajdonít a nézőpontoknak és az eltérő
valóságérzékelésnek. A Csokoládéban France apja, Marc a horizont
jelenségét magyarázza lányának: a horizontot látjuk, de sosem érjük el, egy
vonalban találkozik az ég és a föld, de ahogy közelítünk hozzá, az egyre inkább
távolodik tőlünk. A másik megértése és igazságának elfogadása is ilyen. Míg
France és Protée főként a voyeur szerepét veszi fel, addig az érzéki Amiée az,
akire minden szempár szegődik, a naiv Marc pedig az, aki keveset van otthon,
ezért nem veszi észre a jeleket.
A
Szerelemmel, szenvedéllyel viharos szerelmi háromszögében hasonlóan
fontos szerepet kap a percepció, hogy a szereplők, Sara és Jean mit látnak és
hogyan éreznek, mit árulnak el a másiknak és mit hajlandóak bevallani önmaguknak.
A 10 éve együtt élő és szenvedélyes kapcsolatot ápoló házaspár mindennapjaiban váratlanul
felbukkan François, aki egykor Sarával alkotott egy párt és most Jeannal
szeretne dolgozni. A film elejei azúrkék tenger és napsütés után a szürke és
hideg Párizs a helyszín, a rendező megfosztja a francia fővárost a varázstól és
romantikától, ráadásul a cselekmény a COVID idejére datálódik, így a maszk,
mint kötelező kiegészítő emlékeztet bennünket a nem túl távoli múltra.
François,
mint valami drog beférkőzik Sara gondolatai közé és kísérti őt. A nő tudja,
hogy szenvedést okoz Jeannak, mégis mindenhol a régi szerető arcát keresi és
vágyódik utána. A múlt beárnyékolja a jelent, és ahhoz, hogy Sara tovább tudjon
lépni, fel kell égetnie a visszavezető ösvényt. A mobil memóriájának
véletlenszerű, de nagyon is tudatos kitörlésével — ahogy azt Protée tette a Csokoládéban
— a nő elvágja a múlt kötelékeit.
A
melodrámát idéző történetben Denis kihagyásos elbeszélést alkalmaz és ahelyett,
hogy elárulná a narratíva szempontjából lényeges részleteket (ilyen például
Jean börtönviselt múltja), inkább a szereplők reakcióira és interakcióira fókuszál.
Ugyancsak
a háttérbe szorul a Denis számára fontos szociális lenyomat arról, hogy a
színes bőrűek hogyan élnek a 21. századi Franciaországban: Jeannak előző
házasságából van egy kevert rasszú fia, aki a válás után a nagyanyja gyámsága
alá került, a párkapcsolati feszültség kibontakozásával párhuzamosan
megismerjük a tinédzser fiú beilleszkedési problémáit és kihűlt viszonyát az
apjával, valamint Sara rádióriporter munkája által olyan globális problémák is
említésre kerülnek, mint a 2020-as bejrúti robbanás és az ország politikai,
társadalmi helyzete, vagy a „fehér gondolkodás” ideológiájának fogalma, melyet a
fekete francia labdarúgó, Lilian Thuram magyaráz el Sarának.
Claire
Denis műfaji kísérletekkel, finom formanyelvi eszközökkel, állandó alkotótársakkal
és visszatérő színészekkel egyéni sorsokat mutat be, miközben olyan egyetemes
témákat kutat, mint az identitás és a szerelem, a múlt és a jelen. Empatikus
rendező, aki ítélkezés nélkül közelít karaktereihez és általuk próbálja
megérteni a világot és önmagát.
Csokoládé (Chocolat) –
francia, 1988. Rendezte: Claire Denis. Írta: Jean-Pol Fargeau és Claire Denis. Kép:
Robert Alazraki. Zene: Abdullah Ibrahim. Szereplők: Guilia Boschi (Aimée), Isaach
De Bankolé (Protée), François Cluzet (Marc), Cécile Ducasse. Gyártó: Cerito
Films / Caroline Productions. Forgalmazó: HBO Max. Feliratos. 105 perc.
Szerelemmel,
szenvedéllyel
(Avec amour et acharnement) – francia, 2022. Rendezte: Claire Denis. Írta:
Christine Angot és Claire Denis. Kép: Eric Gautier. Zene: Tindersticks. Szereplők:
Juliette Binoche (Sara), Vincent Lindon (Jean), Grégoire Colin (François),
Bulle Ogier (Nelly), Mati Diop (Gabrielle). Gyártó: Curiose Films. Forgalmazó: CineTel.
Feliratos. 116 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15746 |
