Baski Sándor
A lélektani krimi, a német expresszionizmus és Freud találkozása egy gótikus képregényklasszikusban.
A brit David Hine ma már a Marvel, a DC és többek közt
az Image Comics egyik megbízható beszállítójaként ismert, aki olyan képregények
írója, mint a Polgárháború: X-Men, a Deathstroke, a Spider-Man
Noir vagy a Mi lett volna, ha…? sorozat. A fősodorbeli munkásságát követők
közül sokan talán nem is tudják, hogy független rajzolóként kezdte, élete fő
művét pedig már 1993-ban megalkotta. A fekete-fehér, Strange Embrace (Különös ölelés) című 200 oldalas miniszéria
akkor még különösebb visszhang nélkül jelent meg, és csak tíz évvel később
került be a képregényes szubkultúra köztudatába, amikor az Image Comics újra
kiadta, album formában, kiszínezve.
*
A magyarra nehezen lefordítható „graphic novel” kifejezéssel
kevés képregény írható le jobban, mint Hine idén harmincéves klasszikusa. A Strange Embrace valóban úgy épül fel,
mint egy nagyívű gótikus horrorregény, miközben a képregények vizuális
eszköztárát is mesterien használja. A történet önéletrajzi ihletésű, a diák
Hine egy ódon, viktoriánus stílusú ház albérlőjeként egy fedél alatt élt egy
rejtélyes idős férfivel, aki éjszakánként a folyosókat rótta, és akiről csak
annyit tudott, hogy a felesége évekkel korábban öngyilkos lett. Hine belőle
alkotta meg Anthony Corbeau figuráját, az elhagyatott antiküzlet magányos
lakóját – de ha csak az ő élettörténetét tárná fel a képregény lapjain, akkor a
Strange Embrace nem lenne több
hatásos, bár kissé poros és korszerűtlen rémtörténetnél.
Hine magnum opusa ehhez képest olyan többrétegű,
mint egy matrjoska-baba, nemcsak a narratív eszközöket, a folyamatosan váltogatott
nézőpontokat, de a felvetett témákat és az értelmezési lehetőségeket illetően
is. Noha a fókuszban Corbeau áll, a történetét nem közvetlenül az alkotó meséli
el, hanem egy belső narrátor, a telepata képességekkel bíró Alex, aki előbb a
saját gyerekkori traumáiba is beavatja az olvasót. Pincéjében túszként tartja
fogva múltjának szellemeit – azokat a családtagjait és ismerőseit, akikkel
saját maga végzett –, a rabok narratív funkciója az, hogy sajátos
hangoskönyvként számoljanak be a történet őket érintő epizódjairól.
Alex korábban Corbeau albérlője volt, így lett
megszállottja az idős férfinek. A második fejezetben az ő olvasatában
elevenedik meg a házigazdája ifjúkora. Kiderül, hogy a magának való Anthony
apja unszolására vette át a család egyik antiküzletét az 1910-es években, de miután
kezébe került egy afrikai törzsi maszk, semmi mással nem akart foglalkozni. A fekete
kontinensről származó, hasonló tárgyakkal zsúfolta tele a boltot, a hátsó
teremben pedig oltárt szentelt egy afrikai démonnak. Hogy kirángassa a révületéből,
apja feleséget szerzett neki, azonban a házasság tragédiába torkollt.
A trauma részleteit az idős Corbeau olyan mélyen
elzárja magában, hogy ezen a ponton túl Alex sem lát bele az emlékeibe, így
aztán a pszichikai nyomozása során más eszközöket is fel kell használnia. Miután
megtalálja a feleség, Sarah naplóját, a harmadik fejezetben a nő szemszögéből
élhetjük át újra az eseményeket, és nemcsak az derül ki, miként romlott meg az
ifjú pár kapcsolata, de Anthony apjának valódi természete is feltárul. Sarah
maga is nyomozni kezd, hogy kiderítse az igazságot Agnesről, Anthony anyjáról, és
sikerrel is jár, hála egy ellopott orvosi aktának. A negyedik fejezetben végül
a kirakós utolsó darabja is helyére kerül, ugyancsak egy belső „narratív segédeszköz”,
egy rendőrségi jelentés jóvoltából.
A Strange
Embrace mindennek köszönhetően kiválóan működik lélektani krimiként, Hine a
flashbackek, naplók, levelek és hivatalos iratok cselekménybe integrálásával
precízen adagolja az információkat, gondoskodva róla, hogy maradjon feloldásra
váró rejtély a katartikus erejű fináléra is. Műve ugyanakkor pszichológiai
horror is, amely a gótikus történetek olyan központi témáit vizsgálja, mint a
magány, a bűntudat, a szexuális elnyomás, a vallási fundamentalizmus vagy a
megszállottság és az őrület. A karakterek részben egymás tükörképei, a narrátor
és az antagonista kettős szerepét betöltő Alex és a rejtélyes Anthony Corbeau
egyaránt a gyűjtőszenvedélyeik rabjai. Míg utóbbit az afrikai törzsi kultúra
babonázza meg – talán mert a kifejezéstelen, mégis baljós maszkok saját
elidegenedettségére reflektálnak –, addig Alex egy olyan vámpír, aki áldozataiból
a vér helyett a szenvedéstörténeteiket akarja kiszipolyozni: ennyiben metaforája
magának a szerzőnek is, illetve mindenkinek, aki önmaga és környezete
nyomorúságát kívánja művészetté formálni.
*
Ezen kívül a Strange
Embrace melodráma is: mint ilyen a gótika hagyományaiba, és a viktoriánus
korban játszódó kísértettörténetek közé is beilleszthető. A Corbeau család
múltjában sötét titkok lappanganak, ezek nyomorítják meg mind a fiatal, mind az
idős Anthony életét. Mint kiderül, mentális és fizikai leépüléséért részben a
zsarnok apja, részben az elnyomott és szexuálisan frusztrált anyja a felelős, a
képregény így nemcsak a korabeli toxikus kapcsolatokról, a nők alávetettségéről
rajzol érzékletes képet, de Anthony karakterének freudi értelmezéséhez is elégséges
muníciót biztosít.
Ez az olvasat akár közhelyesnek is tűnhetne, azonban az
alkotás vizuális megoldásai legalább olyan izgalmasak, mint a narrációs
technikái. Ihlető forrásként a német expresszionizmus fekete-fehér kompozíció
szolgáltak, a festmények és fametszetek, illetve az 1920-as és 30-as évek
hasonló stílusban készült filmjei a Dr.
Caligaritól a James Whale-féle Frankensteinig.
A gótikus történetek jellemző helyszínei, a félhomályos utcák, a kastélybelsők,
a kísértetjárta alagsorok vagy az elmegyógyintézetek itt is a szereplők
lelkiállapotának visszatükrözései, de Hine nemcsak a hátterek megrajzolásakor
használ drámai fény-árnyék hatásokat és szögletes perspektívákat, a karakterek
vonásait is gyakorta eltorzítja a félelem, a kétségbeesés vagy a harag. A
különböző ajtók, ablakok, átjárók és tükrök sem csak tárgyak, vizuális szimbólumokként
és vezérmotívumokként szolgálnak, hasonlóan az Anthony arcát és testét
„felszabdaló” árnyékkeresztekhez.
A Strange Embrace
sajátosan borongós, expresszív hangulata a választott technikának is
köszönhető, Hine ugyanis tollal rajzolt akvarell papírra, ahol egy finomabb
felületű anyaghoz képest kevésbé lehet kontrollálni a tinta irányát. A drámaibb
jeleneteknél, ahol a karaktereket valamilyen trauma éri, még jobban rányomja a
tollat a papírra, amitől az felfeslik, a tinta pedig szinte véletlenszerűen
szóródik szét, így úgy tűnik, mintha a vonalak vágások vagy sebek lennének a szereplők
testén.
A
Hine által választott vizuális stílusnak ugyanakkor nemcsak hangulatfestő, de
dramaturgiai funkciója is van. A Strange
Embrace legnagyobb trükkje, hogy magát a nézőt is elbizonytalanítja. Mivel
a múltbeli történet, illetve a történeten belüli, naplóbejegyzésekből és
levelekből feltáruló elbeszélések közvetítője Alex, nem lehetünk benne
biztosak, hogy a „valós” múltat vagy férfi értelmezését látjuk. Hine ugyanígy
csúsztatja egymásba a visszaemlékezéseket, az álmokat, a víziókat és a
jelenbéli szálat, pontosabban maguk a szereplők azok, akik sok esetben
képtelenek különbséget tenni köztük.
A Strange Embrace ebből a szempontból azt
is kiválóan illusztrálja, milyen döntő szerepe van a képregények esetében a
színezésnek. Hine eredeti fekete-fehér verziója nemcsak, hogy nyilvánvalóvá
teszi a kapcsolódási pontokat a német expresszionizmushoz és a gótikus hatást
mutató hollywoodi némafilmekhez, de sikeresen mossa össze a rémálmokat és a víziókat
a valósággal, az írói szándéknak megfelelően. A Rob Steen
által – egyébiránt kiválóan – kiszínezett változat ehhez képest különböző
árnyalatokkal jelöli a különböző idő- és fantáziasíkokat, amivel segíti az
olvasót az orientációban, de közben szűkíti is a képregény értelmezési
lehetőségeit. Más kérdés, hogy David Hine eredeti víziója még így, a szélesebb
közönség számára átdolgozva és akadálymentesítve is letaglózó erejű.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 23-25. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15744 |