Huber Zoltán
A büszkén vállalt szennyfilmezés felől érkezett James Gunn a kortárs szuperhősfilm kulcsfigurája lett.
Ha abból indulunk ki, hogy James Gunn jelenleg az egyetlen,
akinek a neve rendezőként a piacvezető Marvel és a fő rivális DC stáblistáin is
feltűnik, akkor joggal nevezhetjük őt a kortárs szuperhősfilmek első számú
mesterének. Gunn sikerének titka, hogy mindkét oldalon képes volt markáns egyéni
színeket csempészni a nagy költségvetésű produkciókba, a legközelebb jutva ahhoz,
hogy felismerhető szerzői nyomokat hagyjon a szigorú produceri kontroll alatt
zakatoló gyártósorokon. Legkomolyabb fegyverténye így mindenképpen az, hogy önálló
márkanévvé tudott válni ebben az emberek feletti műfajban. Gunn eközben fenntartotta
a kívülálló punk auráját úgy, hogy mára a DC egyik vezetője lett.
A Kevin Feige producerzseni dirigálta
Marvel-moziuniverzumba a különféle irányokból szerződtetett rendezők hivatottak
némi egyediséget és egyéniséget csempészni, a feladat azonban igen keveseknek
sikerül. A Marvel-filmek már alapban készen kapott képregénykarakterekkel, történetívekkel
és narratív megoldásokkal, illetve csak részben módosítható látványvilággal
dolgoznak. Az alkotói mozgástér éppen ezért nem túlságosan széles, Gunn mégis rögtön
elsőre egy kizárólag rá jellemző minőséget teremtett, majd folytatásról
folytatásra tágította a saját játékterét. A három filmet és egy karácsonyi
különkiadást magában foglaló galaxis őrzői eposz nemcsak minőségileg,
hangulatilag és tematikailag egységes, de egyre inkább önállósodott a Marvel fő
csapásirányától is.
A galaxis őrzői 2014-es első
felvonása mostanra nincs ugyan a legjobban jövedelmező Marvelek tízes listáján,
de ha a felvonultatott karakterek egységnyi ismertségére jutó bevételt néznénk,
vélhetően az első helyen szerepelne. A D&D kampányok vegyes társulásait, a
Smaragdvárosba tartó társaságot és a Piszkos
tizenkettő antihőseit egyszerre idéző szedett-vedett csapat csak 2008-ban
debütált a képregények lapjain. Igaz, ezen a néven felbukkant már egy alakulat 1969-ben
(a kék bőrű Yondu például onnan ered), a naiv falényből, rakétás mosómedvéből,
melák barbárból, zöld bőrű amazonból és űrkalózok nevelte emberből álló őrzőket
relatíve nem túl régen pakolták össze.
A végtelenül tudatosan építkező Kevin Feige ezért is
látott fantáziát az inkább keményvonalas olvasók által ismert képregényes
alapanyagban, mert ezekkel a figurákkal remekül tesztelhette, mennyire vevő a szélesebb
közönség a merészebb irányokra. Na meg azért is, mert ezzel a stúdió számára megnyílhatott
az űrfantasy franchise-szempontból is rendkívül hálás műfaja. Mindez persze elsülhetett
volna nagyon rosszul, ha Feige nem azt a Gunnt igazolja le, aki a különös
csapatban nemcsak a vaskos humor lehetőségét pillantotta meg, de a nagyon is
komoly emberi drámákét is.
A szabad szelleméről és jótékony gátlástalanságáról
ismert B-filmes Troma Entertainment felől érkező Gunn már a Marvel-megbízás
előtt is otthonosan mozgott a különc karakterek és bizarr történetek világában.
Néhány forgatókönnyvel és rendezéssel a háta mögött pontosan ismerte a morbid
humor és hirtelen lecsapó tragédiák hibátlan elegyét, ami A galaxis őrzői-filmek (és persze a DC logója alatt készített
produkciók) gerincét adja. Ha ehhez hozzávesszük a pontos műfaji arányérzéket,
a pozitív trollkodás finom képességét és a retró iránti természetes affinitást,
meg is kapjuk azt a bizonyos Gunn-receptet, ami a Marvel rendezői székében egy
csapásra világhírűvé tette.
A gyermekkora óta masszív képregényrajongó Gunn legfontosabb
hozzájárulása persze nem remekül válogatott zenékben vagy a hirtelen stílus- és
tónusváltások meglepetésében keresendő, hanem hogy nagyon is emberarcúvá faragta
ezeket a papíron kimondottan extrém figurákat. Ebben nyilván megkerülhetetlen szerepük
volt az ügyesen megtalált színészeknek és az egyes karaktereknek kellő teret
biztosító szellős központi konfliktusoknak is, Gunn első számú titka mégis az, hogy
még egy mogorva mosómedve vagy egyetlen mondatot ismétlő fa esetében is árnyalt
karakteríveket villant meg, amikből aztán rendre tovább építkezhet.
Az ő értelmezésében a galaxis őrzői minden egyes tagja
olyan kívülálló, aki a vagánysága mögött nagyon is komoly személyes tragédiákat
és bizonytalanságokat rejteget. A szereplők mindegyike erőteljes egyéniség, saját
célokkal és módszerekkel, a jótékony kémia mégis már az első pillanattól
nyilvánvaló közöttük. Ez nemcsak a felvillantott és gyakran egészen váratlanul
kevert műfajok, a komédia, az akció vagy a románc miatt fontos, de az egymás
mellé kényszerülés nyitja a drámai mélységeket is.
A véletlen folytán összeálló, közös cél érdekében
összefogó, minden tekintetben heterogén társaság kénytelen rádöbbenni, csapatként
sokkal jobban működnek, mint egyénileg, ám a múlt és a méretes egók miatt
mindezt sokáig félnek elfogadni. A másik nyilván olyan tükör, amiben
felsejlenek a saját sebek és különcségből fakadó rejtett kételyek, bízni pedig
nem a másikban, hanem önmagukban a legnehezebb. Így történhet az, hogy még egy
digitálisan rendelt rágcsáló háttértörténete is durván összefacsarja a
szívünket. Gunn abban nagyon jó, ahogyan feltárja a vagány pózok és cinikus
beszólások mögé rejtett szívet, a kívülállók közötti természet sorsközösséget,
amit egyáltalán nem ciki felvállalni.
A galaxis őrzői-filmek a nagyívű kalandok mögött arról mesélnek, ahogyan
ezek a különcök fokozatosan megtanulják elfogadni egymást
és családdá válnak. A megtalált és felvállalt szerető kisközösségben pedig nemcsak
megbékélhetnek saját magukkal, de egyenesen büszkék lehetnek önmagukra, minden
furcsaságokkal és különcségükkel együtt. Mindebben természetesen van valami a
nagy amerikai honmítoszból is, de a tolerancia és önismeret szükségessége
nyilván univerzális. Zárójelben itt érdemes megjegyezni, nemcsak a galaxis
őrzői vannak öten, de a filmiparban dolgozó Gunn-tesók is. Matt, Brian és Mark
írók, míg a színész Sean fel is tűnik mind a négy említett Marvel-produkcióban.
James Gunn a családi összefogásról tehát nyilván személyes tapasztalatból is mesél.
A központi szereplő Peter Quinn szintén tálcán kínálja
magát egyfajta rendezői alteregónak. A Földről elrabolt, hajmeresztő
űrkalandokba dobott fiú az első részben régi slágereket hallgató fosztogatóból
kvázi véletlenül, egy végtelen követ megszorítva lesz a galaxis megmentője. A
második részben aztán kiderül, a biológiai apja olyan szuperlény, aki képes az
akaratával akár teljes világokat teremteni. A beszédes nevű Ego
halhatatlanságot ígér a fiúnak, ám Peter kénytelen rájönni, ez a végtelen
hatalom nemcsak veszélyes és visszás, de elpusztít olyan általa fontosnak
tartott értékeket is, mint az emberség, a változatosság vagy az ezeket
szavatoló tökéletlenség.
Peter tehát nem az isteni szupererőt választja és végül
azt is felismeri, az igazi apja a tüskés modorú, de őt a szíve mélyén nagyon
szerető űrkalóz. Quinn aztán a harmadik részben ismét elutasítja az isteni erőt
és a csapatával legyőzi a tökéletes társadalmat hajszoló, szintén nem túl cizellált
nevű Evolúció Mesterét, fenntartva továbbra is a galaxis jótékony sokszínűségét
(emiatt a második és harmadik rész manapság akár anti-AI kiáltványként is
nézhető). Ha az isteni erőn a Marvel Stúdió világteremtő gépezetét értjük, a
tökéletességen pedig a jól fésült Marvel-filmet, akkor a történetekben
felfedezhető a fő alkotói dilemma. Ego a bolygóján CGI-szerű plasztik
hologramokkal meséli el az életét, de Peter végül ellenáll a kísértésnek és a
barátait választja. Igaz, Gunn maradt a nagy stúdiók tűzerejénél, de ha
többiekétől elütő hangvételt és a digitális látvány mögül rendre előtörő
humánumot nézzük, ő is megmaradt embernek a gépezetben.
Erős túlzás lenne persze valamiféle szerzői önreflexióként
vizsgálni A galaxis őrzői-filmeket,
ám Gunn néha egyenesen úgy beszél ezekről az egyébként szimpatikus témákról, mintha
nem is több száz millió dolláros produkciókat dirigálna masszív tömegeknek,
hanem egyenesen hozzánk, kívülállókhoz szólna. Hiszen nyilván senki sem tekint úgy
magára, mint a tömeg arctalan elemére vagy a nyáj oszlopos tagjára, az érzelmi
azonosulás így rögtön adott, amire Gunn még azon az áron is ráerősít, hogy
itt-ott rendkívül direkten fogalmaz vagy egyenesen érzelgőssé válik, lásd a friss
búcsúepizód néhány giccshatáron táncoló epizódját. A nagy szív és empatikus
alkotói szándék azonban még a legkevésbé sikerült pillanatokban sem igazán
vonható kétségbe.
Míg a 2014-es nyitányban erről a személyesebb-emocionálisabb
vonalról látványosabban leválnak az olyan kötelező elemek, mint a szemfájdító CGI-csaták
vagy a papírfigura főgonosz, a folytatásokban sokkal inkább a helyükre kerülnek
a különféle kötelező elemek. Bár az összes epizód nagyjából ugyanarra a
narratív alapsémára épül, kaland-logikába ágyazott, akciókkal bőven megspékelt
szökésekkel-szöktetésekkel és rablásokkal, majd személyes és személyközi problémákon
felülemelkedő összefogással, a helyszínek és mellékszereplők részről részre a
finom szürreália felé tolódnak.
Az első részben hőseink egy klasszikus börtönszökés után
futurisztikus várost védenek klasszikus űrharcban, a másodikban Ego különös
bolygóján kalandoznak, ami leginkább az amerikai képregényes Jim Woodring
organikus látomásaira hajaz. A harmadik etapban pedig hőseink már egy élő
szövetből növesztett minibolygóra törnek be, mintha csak a francia Egyszer
volt… az élet rajzfilmsorozat élőszereplős verzióját kapnánk. Később egy
alternatív Földre látogatnak, ahol beszélő állatok laknak, de hamar kiderül, egy
új Doctor Moreau beteges kísérletéről van szó. Végül valamiféle modern Noé
bárkájáról mentenek gyereket és kisállatot, de ez tulajdonképp semmi ahhoz
képest, hogy A galaxis őrzői – Ünnepi különkiadás egy űrben keringő,
hőseink által belakott óriáskoponyán játszódik és a valódi Kevin Bacon
elrablása után karácsonyi koncerttel végződik.
Mindezek után persze jogosan merülhet fel a kérdés, ha Gunn ezzel a csapattal ilyen jól
belakta a Marvel-univerzumot, mit tud majd kezdeni a másik oldalon. Az eddig
elkészült két DC-produktum alapján úgy tűnik, nagyon is sokat, Az öngyilkos osztag és Peacemaker ugyanis sokkal
ellentmondásosabb hősökkel és jóval sötétebb humorral dolgozik, vagyis Gunn
mintha most közelebb lépne oda, ahonnan eredetileg érkezett. Pontosan úgy,
ahogyan a galaxis őrzői is, akiktől most úgy búcsúzott, hogy a karaktereknek befejezésül
egytől-egyig megadta azt, amire titokban a legjobban vágytak.
A GALAXIS ŐRZŐI 3. (The Guardians of
Galaxy 3.) – amerikai, 2023. Rendezte és írta: James Gunn. Kép: Henry Braham.
Zene: John Murphy. Szereplők: Chris Pratt (Peter Quinn), Zoe Saldana (Gamora),
Dave Bautista (Drax). Karen Gillan (Nebula), Chukwudi Iwudji (Evolúció
Mestere), Bradley Cooper (Mordály). Gyártó: Marvel Entertainment. Forgalmazó:
Fórum Hungary. Szinkronizált. 150 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 20-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15742 |
