Mózes Gergely
Öt kisköltségvetésű, de kreatív dokumentumfilm példázza: a minőséget nem a sokszázmilliós költségvetés garantálja.
A nemzeti filmgyártás
grandiózus produkcióinak árnyékában, videomegosztókra vagy regionális
fesziválokra száműzve időről-időre találkozhatunk kisebb költségvetésű, ám a
jelentős előállítási támogatást élvező megaprojekteknél a valóságra mégis hitelesebben
reflektáló dokumentumfilmekkel. Ezek a jobbára egyetemi vizsgaszituációban vagy
tematikus pályázati kiírásokra készülő, eleve kisebb feladatra vállalkozó, így a
közönség nézőpontjához is természetesebben közelítő mozgóképes alkotások többet láttatnak közelképeikkel
szélesvásznú versenytársaiknál. A „kevesebb több” elvét
reprezentáló filmek örvendetesen mentesek bármely propagandisztikus szándéktól,
nincsenek megterhelve gigantikus küldetéstudattal, és rendezőik a
világmegváltás lehetőségét is átengedik a kevesebb arányérzékkel megáldott
kollégáiknak. E művek alkotói a valós problémák felé fordulnak és olyan új filmnyelvet
kísérelnek meg beszélni, amelyben lehetőség nyílik különböző mozgóképes
dialektusokban szólva, műfajhatárokat bontogatva elérni éppen azokat a
mindennapi embereket és kisközösségeket, akiknek a sorsa érdekli őket.
Még emlékszem
A sematizmus, a
felszínesség egyetlen témának sem tesz jót, de a súlyos történelmi traumákról
szóló dokumentum- vagy játékfilmek esetében több mint hiba – kegyeletsértés. A
holokauszt iszonyatát olcsó mondatokkal, százszor látott képekkel lehetetlen
felidézni.
Chilton Flóra, az Északi
Támpont egyesület támogatásával készült Még
emlékszem – Holokauszt-történetek a mai Budapest utcáin (2021) című filmjében a túlélők az oral history
műfajában mesélik el sokkoló élményeiket, miközben a mai Budapest épületeit és
utcáit látjuk, amelyeken mintegy szellemalakokként vannak jelen a múlt
szereplői, finom vonalrajzokkal életre keltve, a mai városba, városra „visszarajzolva”.
Az élőszereplők nélküli életképek megtörtént eseményekhez és azok túlélőihez
kapcsolódnak. A helyszínekre animált karakterek, történések minimalista,
asszociatív játékként működnek a filmben, erősítve a személyes történelem
élményét. Az emlékek erősek, narrációt sem igényelnek, a kép és hang egységéből
létrehozott történetek homogén,
gördülékeny, jól követhető tartalmi egységet alkotnak. A film rendkívül
személyes, a közönség minden egyes tagja megszólítottnak érezheti magát, így a
koncepció olyannyira különbözik a történelemkönyvek objektív pozíciójától,
amennyire csak elképzelhető. Teret hagy a nézőnek saját képzelete, s így
empátiája mozgásba hozására – és ez a gesztus vall igazán a
filmszerűség lehetőségével érzékenyen élő alkotóra –, hisz nem
pontosan azt látjuk, amiről a szereplők beszélnek, csupán asszociatív kapcsolat
van az illusztráció és az elhangzottak közt. A megszólalókat sem látjuk soha,
mégis erőteljesen jelen vannak, az arcuk a történetük maga. S mert nem kötődik
a személyes sors egy látható archoz, az
egyedi tragédia, az egyedi tapasztalat így mindannyiunk emlékévé válik.
A Még emlékszem a legjobb példa arra, hogy múltunk történeteinek
élményszerű és hiteles mozgóképes megjelenítése nem csupán az optimális
mennyiségű archív anyag felkutatásán és felhasználásán, nem is feltétlenül az adott terület
szakértőinek filmbéli megszólalásán múlik – hitelesítendő a film üzenetét –, sokkal inkább a rendező alkotói-elbeszélői
attitűdjén, empátiáján, kreatív rekonstruáló képességén.
Wartburg
A Még emlékszem-ben tapasztalható rendezői önmérsékletből Borbás Dávid svéd-magyar rendező
is példát mutat dramatizált, animált dokumentumfilmjével, a Wartburggal (2016). Ez a mű talán nem nevezhető a hagyományos értelemben vett történelmi dokumentumfilmnek, noha a
közelmúlt egy megtörtént, ám szürreális eseménysorára reflektál.
Egy 2010-ben megesett, bizarr postarablás körülményei
idéződnek fel a 16 perces kisfilmben, egyedi alkotói
eszközökkel megjelenítve. Két ügyefogyott filmeket nézve kap ihletet, hogyan
rabolja ki a helyi postahivatalt. A „címszereplő” régi Wartburggal szándékoznak
elszáguldani a zsákmánnyal tettük színhelyéről, azonban a rozoga jármű a
felemásra sikeredett rablás után éppen a tököli börtön előtt robban le. Kitalálni
sem lehetne jobban!
Borbás Dávid filmjében nem találkozunk archív felvétellel – ahogy a Még emlékszem esetében sem –, mivel
ezúttal sem állt az alkotó rendelkezésére semmiféle mozgókép az
eseményekről. A Wartburg esetében is
kifejezetten szerencsésnek bizonyult ez a hiány-állapot, amit Borbás
animációval kevert élőszereplős fikciós jelenetekkel pótolt, saját, svéd nyelvű
– magyar felirattal ellátott – narrációjával kísérve.
Az alkalmi „postarablók” a
filmben nem szólalnak meg, a két szereplő által életre keltett figurák parókában,
álarcban bámulnak tanácstalanul, vagy lassítva, akciójeleneteket
parodizálva ugranak át motorháztetőket, vagy akár a Dögkeselyűben (1982) is látott autós száguldásokat
meghazudtolva pucolnak el piszkos-kék Wartburgjukkal. A kényszerűség más esetben
is jó megoldásokat hozott a filmben: Amikor a rendezőt nem engedték bizonyos
helyszíneken
forgatni, az animáció itt is segített. A belső terek sajátosan elemelkednek az
animáció révén, konkrét világunkból a legendák körébe csúszik át – betyárromantika? – az amúgy
szerencsétlen, piti tolvajok szánalomra méltó története, és a gogoli „magatokon
röhögtök”-hatás jön létre, amennyiben a néző azonosulni képes a „hősökkel”.
Borbás Dávid filmje az esetet társadalomkritikai példázattá lényegíti át. A
film látványvilága érdekes módon egy dél-amerikai animációs filmet idéz, mintha
a pixillációt és tárgyanimációt vegyítő Nagyanyák
(2010) táncoló karaktereit látnánk megelevenedni... Az animáció hiánypótló
funkciójával Borbás kreatív visszafogottsággal él,
filmje esztétikai minősége kifogástalan, a narratíva
pedig jól érzékelteti, milyen fontos szerepe van a személyességnek, az egyéni
aspektusnak
– nem a tényszerűség ellenében, hanem éppen azt
hangsúlyozandó.
A rendező a játékfilmes elbeszélésmóddal, a „messziről
jött ember” aspektusából, mintegy a valóság fölé pozicionálva, már-már népmesei
hősökké avatja a történet szereplőit, ám az egyszerre szürreális és
tragikomikus esemény felidézése közben a mindent átható, kilátástalan
nyomorúságról illetve az általánossá vált korrupcióról beszélnek a szakértők
(kriminológus, szociológus, filmesztéta). A szakértő szerepeltetése minden olyan dokumentumfilm
esetében veszélyt rejt, amelyben az alkotó játékfilmes eszközökkel mesél,
hiszen a narratíva folyamatossága megszakad a – mégoly autentikus – beszélő
fejek rövidebb-hosszabb képsorai miatt. A szakértők ráadásul nem színészek, így
képernyőképes jelenlétük minősége a film rendezőjén, vagy a szakértő
profizmusán múlik. A Wartburg szakértői
jó előadók, de kifejezetten
kedvez a sokszempontú elbeszélésnek a helyi kocsma törzsvendégeinek megszólaltatása, akik a két tolvajt
látásból, hallomásból ismerik, ebből következően mondandójukat elgondolkodtató
egyszerűséggel osztják meg a „gyüttment” rendezővel, rajta keresztül pedig a
nézővel. Az élmény társadalmi osztálytól függetlenül közös: Vajon meg kell-e kísérelnem visszaadni a
kisbolt előtt talált ezrest, ha az országunk vezetői közben százmilliókat
tesznek zsebre?
A METU-vizsgafilmként készült Wartburg 2016-óta körbepöfögte a világ
fesztiváljait, sikereket aratva, ám itthon nem vált
ismertté.
A Még emlékszem és a Wartburg különböző
eszközökkel, de hasonló sikerrel bizonyítja, hogy az animációnak helye és
szinte végtelen lehetősége van a múltfeldolgozó mozgóképben. Amikor a téma úgy
hozza, talán az sem baj, ha nem feltétlenül a hitelességet, hanem a
történetmesélés egyediségét erősíti.
A fiatal erdélyi rendező, Búzási Gyopár-Orsolya 2017-es diákfilmjében – Sapientia
Erdélyi Magyar Tudományegyetem – 11 percben bomlik ki a családi
legendárium, mely szerint maga Burt Lancaster, a híres amerikai filmszínész
szeretett bele az alkotó dédnagymamájába a második világháború idején. A film
szellemes látványvilágának szereplői mintha a Monty Pithon papírkivágott
karakterei és Kovásznai György Riportréja átanimált nyilatkozóinak házasságából
születtek volna: a Babukában
megszólalók igazi animációs szerelemgyerekek. Megelevenedik a posztmodern kora:
ha a film keletkezési dátumát letakarnánk, nyugodtan hihetnénk, hogy a 80-as
évek egyik klasszikusát emeltük le a polcról, talán épp Macskássy Kati Ünnepeink-je (1981)
mellől.
A cselekmény szinte egyetlen nagy „fikciós
betétnek” is tekinthető, változatos vizuális megoldásokkal. A
Babuka kollázsanimációjában a narrátor és a megszólalók vizuális értelemben is
a fikció részeivé válnak, különálló szakértői gárda nem vonul fel a filmben, így
a fikció is rátekeredik a családtagok elbeszéléseire, és bekebelezi az
elmondottakat. Amennyiben az animáció, az archív anyagok és a fikció
keveredésének filmtörténeti jelentőségű példázata Orosz István „dokumentumlegendája”,
az Ah
Amerika! (1984), akkor a Babuka méltó folytatása lehet az ehhez
hasonló kísérleteknek. Míg Orosz esetében a századfordulós amerikás magyarok
levelei ugyan valósak, de a képi információ számos fiktív elemet rejt, addig
Búzási Gyopár-Orsolya egyáltalán nem szándékozik hiteles, megtörtént
valóságként ábrázolni az elbeszélt eseményt, hanem egyértelműen a nézőre bízza,
elhiszi-e a történteket. Egy ponton mégis alátámasztja a legendát, amikor ismeretlen
forrásból ugyan, de kiderül, Burt Lancaster valóban járt az adott helyen és
időben, ahol Babuka strandolt. De ez a gesztus nem rombolja, hanem megkoronázza
a nézői élményt. Bátran kijelenthetjük, hogy stílusát, hangulatát és
történetmesélését tekintve az animációs történelmi dokumentumfilm egy új típusa
született meg.
A 26-os számú holttest
Medgyesi Gabriella
szinte minden túldramatizáláshoz vezető „rekonstrukciós csapdát” kikerül a 26-os számú holttestben (2018). Az 1949-es Rajk-ügy kapcsán megvádolt, majd letartóztatott, s ugyanezen
év augusztusában a börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt Angyal
György, filmes szakember történetét ugyan színészek játsszák el, de
mindezt fotókon, képregényszerű állóképekben látjuk, tárgyilagos beszámolókkal,
narrációval kiegészülve.
A történelmi filmek
egyik legillúziórombolóbb jelensége a „szakértők” hirtelen megjelenése, amely a
már-már játékfilmes élményt egy csapásra szétzúzza. Ezúttal azonban a
hangulatos moziháttérben feltűnő beszélők remekül beépülnek a cselekménybe, a Wartburgban megszólalókhoz hasonló
kontextusban. Bár a stop motion
technika bevetése mindig nehéz döntés, hiszen az ily módon létrejövő mozgás
sajátossága, a képregényszerű töredezettség nem minden esetben kellemes a
szemnek, de ebben a filmben a gyors frame-váltásoknak köszönhetően egyáltalán
nem válik zavaróvá, sőt, a színpadias gesztusoknak sem ad esélyt.
A film ritmusa,
hangulata egységes, a cselekmény magába szippant. A dramatikus jelenetek
újszerű megoldása megerősíti az elbeszélt történetet, hasonlóan a Tomasz
Matuszczak és Rafał Skalski Wartime
Portraits (2014) című második világháborús animációs dokumentumfilm-sorozatában
látottakhoz. A lengyel alkotópáros noirt idéző alkotásában valós személyek – ellenállók, antifasiszta harcosok – háború alatti tevékenységének történeteit
rokonok, szakértők elbeszélésén túl élőszereplős akciójelenetekkel rekonstruálják,
animációs háttértechnikával. A különbség a két alkotás között, hogy míg az
előbbiben a szereplők valós hátterek előtt játszanak, az utóbbiban élőszereplős
felvétel épül animált hátterekre. A vizuális megoldások mindkét alkotás
esetében a karakterek filmbeli jelenlétének hatásfokát erősítik.
Az általam választott
filmek közül a 26-os számú holttest a
legnehezebben elérhető, mondhatni elveszett kincs a szabad filmválasztáshoz
szokott fiatal nézők számára, hiszen míg a három rövidfilm megtekinthető a videómegosztók
valamelyikén, Medgyesi Gabriella munkája egyelőre csakis az
állami televíziós csatornák sugárzási szándékai szerinti időpontokban
élvezhető.
Visszatérés
Epipóba
A karanténidőszak
alatti Nagy Streaming Korszak egyik legfelkavaróbb alkotása Oláh Judit Visszatérés Epipóba (2020)
című dokumentumfilmje volt. Epipónak nevezték
a szendrői nyári
gyerektábort a nyolcvanas évek Magyarországán, ahol a tábor vezetőtanára, a
karizmatikus Sipos Pál, jófejségével és gyengédségével bűvkörébe
vonta
tanítványait, majd visszaélve a gyerekek bizalmával, pedofil bűncselekmények
sorát követte el ellenük. Az érintettek nagy részét szüleik, környezetük és a
korabeli adminisztráció hallgattatta el. Évtizedekkel később, immár felnőttként
azonban többen is meg akarják érteni, mit éltek át valójában. A cselekmény
alapvetően két szinten zajlik: A narratív
szál a rendezőnőhöz kapcsolódik, aki maga is megjárta Epipót, és a film elején
éppen kislányát készül nyári táborba küldeni. Ez az expozíció indítja be a
cselekményt, melyben saját döntése kapcsán szüleit is szembesíti a korábban
Epipóban történtekkel. A másik, fikciósnak is hívható szál a többi érintettről
is szól, akik egy pszichodráma csoport keretei közt kísérlik meg feldolgozni az
Epipóban átélt közös traumát. A történéseket követve többször is látjuk az
Epipóban készült archív felvételeket
Sipos Pálról és a táborban játszó gyerekekről. Az archív dokumentumokat
kiegészíti és értelmezésüket egyúttal erősen befolyásolja, mintegy áthangolja a
harminc évvel későbbi újrajátszás.
A pszichodráma alkalmazása rendkívül kreatív ötlet. Joshua Oppenheimer
dokumentumfilmjében, az Ölés
aktusában (2012) láttunk hasonló eljárást, amikor is az indonéz félkatonai szervezet
egykori tagjai a kamera előtt újrajátsszák az 1965-ben általuk elkövetett
tömeggyilkosságokat. Míg Oppenheimernél az elkövetők élik újra az általuk
okozott traumákat, Oláh Judit szereplői maguk az áldozatok, akik mindannyian különbözőképpen
dolgozzák fel a történteket: konok tagadással, a felejtés erőltetésével, vagy
éppen a bátor szembenézéssel.
A film katarzisa a bűnös szembesítése bűneivel, vagyis
Sipos Pál megjelenése lehetne, de az archív anyagokon kívül, ahol a fiatal tanárt
látjuk, nem adta arcát a filmhez. Ez a plasztikus hiány mégsem okoz
hiányérzetet, az áldozatok súlyos jelenléte és az elkövető látványos
távolmaradása egyaránt igazolja a harminc év után sem elévülő tetteket. Hasonlóképpen nincs jelen az elkövető az ugyanazon
évben bemutatott My Uncle Tudor
(2020) című filmben, melyben a film rendezője, Olga Lucovnicova visszatér az őt gyerekkorában szexuálisan
redszeresen zaklató nagybátyja, Tudor házába. Lucovnicova egy „filmen kívüli” beszélgetést
szeretne rögzítene vele, de a nagybácsi a filmben nem jelenik meg, még csak meg
sem szólal! A beszélgetés közben felvett mondandóját egy idős színész hangján
halljuk, miközben a házban készült asszociatív képeket látjuk, repedésekről és
pókokról a falon. Az alkotói igazság nem sérül, így nem csak a My Uncle Tudor, de a Visszatérés Epipóba esetében sem
szükséges a két „antagonista”, Sipos és Tudor jelenléte a filmek
üzenetének hitelesítéséhez. (Oláh
Judit dokumentumfilmje elérhető az HBO MAX csatorna
streaming-kínálatában.)
A fikciós elemek különleges, egyedi megoldásai miatt választottam a
fenti, kevéssé ismert kortárs magyar mozgóképeket. A dramatizált jelenetek
stílusa, nyelvhasználata és vizualitása mind az öt film esetében kilóg a
megszokott regiszterből. A szabad
alkotás igénye és a bátor útkeresés e filmekben egyaránt közös vonás,
példaértékű, sikerült kísérletek, bíztató példák a jövendő
dokumentumfilmeseknek. E művekben az egyéni gondolat és az objektivitásra
törekvés harmonikusan kapcsolódik a személyességhez, a személyes kézjegy támogatja
az általános érvényű üzenetet. A kreatív alkotói álmok a nagyközönség számára
is értelmezhető és élvezhető, sőt katartikus élményt nyújtó mozgóképes
alkotásokban manifesztálódtak. Ha kortárs
történelmi dokumentumfilmekre gondolok, ezekre a filmekre gondolok, és sem csatajelenetek, sem ágáló papírmasé
hősök hiányát nem érzem, de még a százmillió forintokét sem a produkciók mögül.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 09-11. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15740 |