Vajda Judit
A franciák #MeToo-filmje az egyértelmű esetek helyett a bizonytalan szürke zónát mutatja be.
Miközben az amerikaiak elkészítették a #MeToo-filmek hőseposzát a mozgalmat elindító Harvey Weinsteinnak a mozgalmat elindító bukásáról, középpontban a szexragadozó producert leleplező újságírónőkkel (Azt mondta), a franciák egy sokkal kifinomultabb és sokkal kevésbé egyértelmű munkával jelentkeztek a témában. Az elsősorban színészként ismert Yvan Attal Karine Tuil Les choses humaines című regénye alapján rendezte meg A vádat, amelyben azt követhetjük, hogyan áll a feje tetejére a sikeres ifjú mérnökhallgató élete, miután egy 17 éves lány nemi erőszakkal vádolja meg.
A több mint kétórás játékidejével elsőre talán hosszúnak tűnő alkotás nagyon szépen és tudatosan van felépítve: onnan kezdve például, hogy először a később szexuális bűncselekménnyel vádolt fiút ismerjük meg, méghozzá egy igen szimpatikus cselekedet közben (a repülőtéren segít egy idős nőnek levenni a csomagját a futószalagról). Ennek köszönhetően később a nézőt is valódi hideg zuhanyként éri a fordulat, amikor hősünket, Alexandre-ot erőszakkal vádolják. De az is igen ügyes megoldás – és egyebek mellett ezért lesz indokolt a ráérősnek tűnő játékidő –, hogy az alkotók nem kevesebb mint három olyan helyzetet is felvázolnak, amelyek ugyanakkora eséllyel végződhetnének szexuális zaklatáshoz kapcsolódó váddal. Sőt, az egyik esetben (ami egyébként Alexandre népszerű tévésként tevékenykedő apjához és fiatal gyakornokához fűződik) kifejezetten sok gyanús körülményt láthatunk, így ezen a ponton újabb meglepetés ér minket, amikor kiderül, hogy nem ez a cselekményszál végződik csúnyán.
De A vádnak abból a szempontból is igen cseles a cselekményvezetése, hogy elsőre úgy tűnik, mintha A vihar kapujában óta már sok esetben bevált történetmesélési trükköt vetné be a különféle nézőpontok ütköztetésével, azaz először a fiú, majd a lány szemszögéből mutatná be az ominózus éjszaka történéseit, de az Alexandre, illetve Mila címet viselő fejezetekben nem ez történik, csupán bevezetik a karaktereket, és ugyanúgy görgetik tovább a cselekményt, mint addig (a fiúnak például ugyanakkora szerep jut a lány fejezetében is). Ahol a kétféle verzió szembekerül egymással, az a tárgyalótermi dráma zárófejezet – és nem mellesleg ennek jelenetei közé vágva láthatjuk a szóban forgó éjszaka flashbackjeit is. Azaz ahogy az esküdteknek, úgy a nézőknek is maguknak kell eldönteniük a rendelkezésre álló vallomások és bizonyítékok alapján, hogy melyik fél mond igazat, azaz történt-e nemi erőszak, vagy közös beleegyezéssel zajlott le az aktus.
Az is kifejezetten szép megoldás, hogy a tárgyalás annyira részletezően van bemutatva, hogy még az ügyvédek záróbeszédeit is végighallgathatjuk – hogy aztán rádöbbenjünk, hogy ebben az esetben mindkét félnek igaza van. Valószínűleg nem készült még olyan mű, ami ennyire tisztán mutatná be, mennyire nem fekete vagy fehér egy ilyen jellegű szexuális zaklatási vád: ahogy az a filmben is elhangzik, szürke zónában járunk. Nem arról van szó, hogy egy visszataszító szexuális bűnöző erőszakkal letepert egy gyanútlan áldozatot, hanem arról, hogy egy fiú és egy lány együtt indultak buliba, majd kimentek levegőzni, hogy végül egy szeméttároló helyiségben füvezve kössenek ki, ahol sor került az aktusra, amiről az egyik fél azt hitte, mindkettejük beleegyezésével történt, a másik fél viszont egyáltalán nem így érezte.
A záróbeszédeket meghallgatva pedig kristálytisztává válik, hogy tényleg igaza van Alexandre védőjének is, aki szerint Milának egyszerűen nemet kellett volna mondania, vagy máshogy jeleznie, hogy nem kívánja a szájába venni a fiú péniszét, és nem tetszik neki, hogy belerakja a hüvelyébe az ujját, majd a péniszét – és igaza van Mila ügyvédjének is, aki szerint a szexuális tevékenység közben a lány azért nem mondott semmit, mert némán szenvedett, és hogy eljött az idő, hogy az eddig csendben tűrő nőket is meghallgassák végre.
A vád így anélkül, hogy didaktikussá válna, kiváló tanmese arra nézvést, hogy igenis van az a helyzet, amikor a hallgatás nem beleegyezést, hanem épp ellenkezőleg, nemet jelent, és hogy minden szexuális partner más és más: valakit felizgat, ha a férfi lekurvázza és mocskos szavakkal beszél vele, másvalakit viszont megfélemlít. Azt eddig is tudtuk, hogy bárkiből bármikor válhat áldozat – Yvan Attal filmjének hátborzongató tanulsága viszont, hogy bárkiből bármikor válhat elkövető is.
A VÁD (Les choses humaines) – francia, 2022. Rendezte Yvan Attal. Írta: Karine Tuil regényéből Yaël Langmann és Yvan Attal. Kép: Rémy Chevrin. Zene: Mathieu Lamboley. Szereplők: Ben Attal (Alexandre), Suzanne Jouannet (Mila), Charlotte Gainsbourgh (Claire), Mathieu Kassovitz (Adam), Pierre Arditi (Jean). Gyártó: Curiosa Films / Gaumont. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 138 perc.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2023/04 49-50. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15722 |