Beregi Tamás
Pinokkió története az átváltozások története, a báb és az emberi lét határterületén egyensúlyozó nyughatatlan, helyét kereső lény meséje.
A 2022 végén pár hónapos eltéréssel mutatták be Robert Zemeckis, illetve Guillermo del Toro Pinokkióját, ami az amúgy is népszerű mese iránti megújult érdeklődést bizonyítja. Nehéz elképzelni két, egymástól ennyire különböző feldolgozást: az első csillagporos Disney-remake, a második mélyreható egzisztencialista mese, nem csak a kis fabáburól, de hatalomról, létről-nemlétről, az élet értelmének kereséséről. A mexikói rendezőnek sikerült újat mondania a történetről, pedig azt gondolhatnánk, egy évszázad alatt annyit fúrtak-faragtak-véstek már szegény Pinokkión, hogy alig maradt valami a faforgács és a fűrészporhalom alatt.
Carlo Collodi meséjének első némafilmes feldolgozását, az 1911-es Pinokkió kalandjait (rendezte Giulio Antamoro) megszámlálhatatlan változat követte, a japán animációs film fenegyerekének, Noburō Ōfujinak mára sajnos elveszett, egész estés Pinokkiójától (1933) kezdve az Alekszej Tolsztoj féle Aranykulcsocska avagy Burattino kalandjai szovjet feldolgozásain (Alekszandr Ptusko: Aranykulcsocska, 1939;Leonyid Nyecsajev: Burattino kalandjai, 1975) keresztül Walt Disney 1940-es musicalén át sci-fi (Pinokkió 3000, Pinokkió a világűrben), horror (Pinokkió bosszúja) sőt, szoft-pornó változatig (Pinokkió erotikus kalandjai). És akkor az olyan lazább adaptációkat még nem is említettük, mint például a Kubrick által megálmodott, de végül Spielberg által elkészített A.I. - Mesterséges értelem. Pinokkió útja, melyet Georgia Pantelli A bábutól a kiborgig: Pinokkió poszthumanista utazása című könyve is elemez (igaz, elsősorban irodalmi szempontok alapján), így egészen az ember utáni világba, az android-létformákig elvezet.
A mese tartós fennmaradásának egyik titka, hogy mint minden archetipikus történet, a Pinokkió is könnyen formálható, faragható a filmkészítő, egy adott kulturális közeg, vagy épp a kiszolgált ideológia igényei szerint. Ugyanakkor a történet olyan kérdéseket is felvet teremtésről, életről-halálról, melyek örökké aktuálisak maradnak.
Bábu vagy, valaki irányít
Collodi története egy olyan időszakban született, amikor a nemzeti identitás keresése, a szegénység, az elvándorlás, az iskolázatlanág elleni küzdelem különösen fontossá vált Olaszországban. Pinokkió a fiatal olasz állam szülötte, toprongyos, tanulatlan, szertelen, naiv gyermek, aki pikareszk kalandjai során csak akkor válhat igazi emberré, ha megtanulja elválasztani a jót a rossztól, az erkölcsöst az erkölcstelentől, elfogadja a társadalmi normákat. Az iskolából kimaradás szörnyű következményekkel jár, a renitens gyerekek szamarakká változnak. A Pinokkió, azon túl, hogy felnövéstörténet, biblikus utalásokat is tartalmaz: Geppetto és a fabábu eltölt egy kis időt a cethal gyomrában, de Pinokkió ugyanakkor a tékozló fiú is, akinek haza kell térnie, hogy bűnbocsánatot nyerjen apjától.
Ahogy a Mussolini-korszakban a mese nacionalista, fasiszta színezetet kapott, a szovjet feldolgozások a kommunista világnézetet népszerűsítették. Ptusko filmje például nem csak az oktatás fontosságát, de az egyenlőséget, a kollektív munka eszméjét, a magántulajdon elleni küzdelmet is hangsúlyozza. Burattino és állatokból-bábokból álló segítői leszámolnak a hazug, korrupt, lumpen macskával és rókával, majd Karabas Barabas-szal is, aki kapitalista módszerekkel zsákmányolja ki bábjait. Az aranykulcsocska, a Carlo papa műhelyében rejlő titkos ajtó a szebb szocialista jövőbe vezet: a film végén egy óriásira növekvő varázskönyvben először kirajzolódnak a Kreml körvonalai, majd a könyvből kirepül egy hajó, amely az éneklő bábukat elviszi egy boldogabb világba. Hasonló utópia sejlik fel az 1975-ös szovjet tévéjátékban, a Burattino kalandjaiban is, ahol Carlo papa a következő szavakkal igazítja útba fiatal tereményét: „ha elvégzed az iskolát, megkeresed azt a távoli országot, ahol minden ember boldog. Meglátod, milyen jó lesz abban az országban.”
Walt Disney Pinokkiója egy másik világrend gyermeke, mégis hasonló eszme jegyében fogant. Disney második egész estés rajzfilmje akkor készült, amikor az Egyesült Államok még alig lábalt ki a nagy gazdasági válságból. A film felvezetésében a Pinokkió mentorává avanzsáló Tücsök Tihamér a „When You Wish Upon a Star” című dalt énekli, mely szerint, ha „egyszer kigyúl a fény, teljesül a vágy, remény”, vagyis maga az amerikai álom. Pinokkió karriertörténete azt példázza, hogy akármilyen mélyről indulunk, kemény munkával bármit elérhetünk: előbb-utóbb megjelenik a Kék Tündér, és valóra váltja vágyainkat. Érdekes, hogy a Geppetto házában éjszaka megjelenő Kék Tündér jóval realisztikusabban kidolgozott, mint a rajzfilm többi karaktere: mimikája, mozgása, flitteres öltözete, sőt, szőke haja is a korszak amerikai glamour sztárjait juttatja az eszünkbe (figuráját állítólag Jean Harlow, illetve a Hófehérke modelljéül is szolgáló Marge Champion színésznők inspirálták). Jelenléte összeköt tehát álmot ébrenléttel, animációt valósággal, itáliai kisvárost modern amerikai életformával.
Míg Zemeckis Pinokkiója Disney üzenetét visszhangozza, addig Toro filmje kifordítja a történet eredeti mondanivalóját, és épphogy az individualizmust, a másságot dicsőíti. Filmje a fasizmus előretörésekor játszódik, amikor az igazi erény a lázadás. „Miközben Mussolini a hatalomra tör, Pinokkió körül mindenki bábként kezd viselkedni és aláveti magát a hatalomnak.” - nyilatkozta Toro. „Csakhogy pont a bábu lesz az, aki az engedetlenséget választja, és épp ezen az engedetlenségen keresztül találja meg saját erkölcsiségét, lelkét és emberségét.”
Ebből az aspektusból is érdekes az 1977-es Spinnolio című kanadai rajzfilm (rendezte John Weldon), amely egy Pinokkió-paródia erős társadalmi mondanivalóval. A bábu a Kék Tündér elmaradt látogatása következtében nem kel életre, viszont pont emiatt szédületes karriert fut be: a mozdulatlan, mindig engedelmes, mindenkit türelmesen végighallgató figurát először egy cég panaszirodájába veszik fel, onnan, sikereinek köszönhetően menedzser-asszisztensi pozícióba emelik, végül munkahelyi pszichológus lesz. Amikor felváltja egy számítógép, mégis kidobják az utcára. Rendőrök találják meg, börtönbe kerül. Az utcán végzi megint, hajléktalanok társaként. Ekkor jelenik csak meg, jókora késéssel a Kék Tündér, ám az élettel megajándékozott Pinokkió már csak szétcsúszott alkoholistaként tud vegetálni.
És a férfi megteremté a szörnyet
Az 1911-es filmváltozatban Pinokkió születésével mintha a burleszkfilm elképesztő kinetikus energiája szabadulna fel: hősünk össze-vissza rohan, ugrál, mindent romba dönt maga körül, teljes káoszba taszítja a világot. Az 1975-ös szovjet tévéfilmben az újszülött Burattino a gótikus ablakon beráadó fényárban áll: mintha nem is véső, nem is emberi kéz teremtette volna, hanem az isteni fény. Mintha Vénusz születését látnánk Botticelli festményén, igaz, virágszirmok helyett most faforgácsok hullnak alá az égből. Maga Carlo papa is megszeppenve, hitetlenkedve nézi művét a boldog zene közben. Az egyik faforgács Burattino orrára ragad, akinek androgün kacaja most bezengi a műhelyt, az egész ébredő kisvárost. Ahogy a mozdulatlan házakat, üres utcákat látjuk, mégis baljóssá, már-már hátborzongatóvá válik ez a szűnni nem akaró nevetés. Mintha valami nem stimmelne ezzel a túláradó energiával, ezzel a jókedvvel, ezzel a születéssel, és legfőképp ezzel a teremtéssel.
Valóban, Pinokkió teremtése körül nagyon is nincsenek rendben a dolgok. A fahasáb, amelyből kimetszik, számos változatban, például az 1939-es Aranykulcsocskában, vagy a Matteo Garrone féle, 2019-es olasz feldolgozásban (mely annyira harmatosra sikerült, hogy Roberto Benigni játéka sem tudja megmenteni) már akkor felsír, jajgat, össze-vissza pattog, amikor hozzányúlnak. Geppetto, illetve Carlo papa, miután hazaviszi a rakoncátlan fát, éjszaka alkotja meg a bábut, titokban, műhelye mélyén, épp úgy, mint az alkimisták szörnyű teremtményüket, a homunculust, melyet Paracelsus a lombikban, vegyi úton teremtett. Toro változatában ez a teremtés már inkább gyilkosságra emlékeztet, ahogy a holtrészeg Geppetto az odakint cikázó villámok fényében dühödten fúrja-faragja-kalapálja a fát, vasakat ver bele.
Ez a torz teremtés, ez korcs születés egy férfi műve, aki ráadásul vénember. A nő életet ad, a férfi csak fél-életet tud adni, és akit megteremt, önző módon, asszony nélkül, a tudomány, vagy a művészet erejével, az elátkozott lesz, mert félúton ragad élet és halál, ember és szörnylét között. Pinokkió ilyen módon Frankenstein szörnyetegének egyenesági leszármazottja. A szörnyet és Pinokkiót is önzés teremti: az elsőt isteni babérokra törő tudós gőgje, a viktoriánus tudásvágy, az utóbbit egy társra, segítőre vágyó öregember magánya. A szörny a tudomány gyermeke, Pinokkiót a művészet legarchaikusabb formája, a szobrászat hozza létre. Geppetto története felidézi az Ovidius féle Átváltozásokból Pygmalion történetét is, a ciprusi királyét, aki elefántcsontból faragta ki álmai nőjét, kit később Afrodité életre is keltett – a szerelem istennőjét Pinokkió meséjében a Kék Tündér váltja fel.
Pinokkió tulajdonképpen népes családba születik bele, mely egytől egyig férfiak által teremtett, kitaszított freakekből, átmeneti lényekből áll, akik sajátos módon maguk is mind hímneműek. Frankenstein szörnye mellett ebben a famíliában találjuk Löw rabbi Gólemét (Paul Wegener, 1915), sőt, Tim Burton Ollókezű Edwardját is, aki ugyancsak egy félresikerült tudományos kísérlet eredménye. Halott szövetek, agyagtest, fa-végtagok, fémujjak, melyeket elektromosság, nyelv alá dugott kabbalista varázsige, vagy épp a Kék Tündér közreműködése mozdít meg. Miféle élet lehet ez? Ahogy az ember Isten félresikerült kreálmánya, aképpen ezek a szörnyek is teremtőik groteszk másai: megvan bennük az alkotóikból hiányzó vitalitás, csak épp az önkontroll és a morál fogalmát nem ismerik. A Burattino kalandjaiban még a bábu öltözete is mestere ruháját idézi a csíkos zoknival, kabáttal és sapkával: mintha egy miniatűr Carlo mestert látnánk egy torz tükörben.
Jelenetek a bábuk életéből
Több Pinokkió-film, például az 1996-os, Steve Barron féle remek feldolgozás is 18. századi díszletek közé helyezi a történetet. Érdekes módon pont ez volt az a korszak, amikor a tudomány újult erővel támadta az élet spontán létrejöttét, az ősnemződést hirdető elavult tanokat (például azt, hogy halott, korhadó anyagokból legyek, férgek születnek), igaz, egyértelmű cáfolattal majd csak jóval később szolgált Louis Pasteur, húsz évvel Collodi regényének születése előtt. A 18. században az élő szervezetet gyakran hasonlították óraműhöz, automatához, miközben már-már perverz érdeklődés támadt az életszerű bábuk, éneklő, táncoló, mozgó automaták, például Jacques Vaucanson feltaláló zseniális gépei (furulyázó fiú, emésztő kacsa) iránt. Ilyen bábu jelenik meg E.T. A. Hoffmann Homokemberében is, egy gyönyörű lány, Olimpia személyében, akibe beleszeret a főhős.
Geppetto műhelye, Stromboli, illetve Karabas Barabas bábszínháza telis-tele van ilyen élethű bábukkal. A Disney-filmben este kilenckor életre is kelnek az óraszerkezetek figurái, ugyanazt a mozdulatsort ismétlik, emberi életből vett vicces-banális jeleneteket. A gegek egy idő után mégis nyomasztóvá válnak: mintha az órák nem is az idő múlását jeleznék, hanem épp ellenkezőleg, azt, hogy a műhelyben, Pinokkió és Geppetto életében megállt az idő. A marionett bábuk este zsarnokuk parancsait teljesítik a bábszínházban, ám éjjel mintha új életre kelnének Pinokkió társaságában. Számos Pinokkió feldolgozás, például az 1939-es szovjet változat, vagy Steve Barron filmje technikai megvalósításával, a valós szereplős/stopptrükkös technika keveredésével önkéntelenül is felerősíti ezt a zavarba ejtő érzést: mi a bábu és mi az ember, hol húzódik a határ élettelen és élő között. Ptusko Burattinóját néha marionett bábu, néha stopptrükkös báb, néha igazi színész játssza, és sokszor még a Disney rajzfilmben sem lehet eldönteni, bábu-e Pinokkió, vagy élő kisfiú, annyira életszerű a mozgása, megjelenése. Bábuként, ráadásul igazi szexbábuként jelenik meg Pinokkió a Pinokkió erotikus kalandjai filmben is, ahol egy bánatos prostituált, Gepetta készíti el őt, álmai férfiját. Bár a báb életre kel, a filmben mindvégig jólfésült férfibabaként jelenik meg, aki sokban emlékeztet a Mattel cég 1961-ben piacra dobott Ken-jére, Barbie baba férfi megfelelőjére, illetve a hetvenes években forgalomba került (és az Ebay-en máig kapható), lecsavarható pénisszel ellátott, Big John fantázianevű férfi szexbabákra. Szegény Pinokkióból szó szerint élő szexbaba lesz: fáradhatatlanságának köszönhetően a nők egyre erőszakosabban követelik a szolgálatait, megerőszakolják, kihasználják, végül már sokfordulós erotikus orgiákon szerepeltetik.
A pszichológia rengeteget foglalkozik a bábok keltette furcsa érzéssel, sőt fóbiával. Maga Freud nemcsak arról írt, hogy a gyerekek a fejlődés korai szakaszában nehezen tudnak különbséget tenni az élő és élettelen között, de híres tanulmányában, az 1919-es A kísérteties-ben a bábuktól való félelmet is elemezte. Az „unheimlich” fogalma kapcsán többek között pont E. T. A. Hoffmann Olimpiáját, a látszólag megéledt automata ambivalenciáját hozta fel példának: a hátborzongató hatás az ismerős és az ismeretlen egyidejű összekapcsolódásából ered. Nem véletlen, hogy a horrorfilmeken belül külön alkategóriát képeznek a megéledt játékokkal, bábukkal foglalkozó művek. A Pinokkió bosszúja című slasher filmben egy rejtélyes gyilkossági eset után egy ügyvédnő hazavisz egy életnagyságú Pinokkió bábut, amellyel mentálisan sérült kislánya, Zoe rögtön erős kapcsolatot alakít ki. Ám hamarosan újabb gyilkosságsorozat veszi kezdetét. A történet végéig eldöntetlen marad, hogy tényleg a bábu gyilkolta-e meg a kislány és édesanyja szoros kötelékét megzavaró betolakodókat (új szerető, bejárónő), vagy csak egy skizofrénia-történetet láttunk, ahol Zoe megszemélyesíti a játékot, valójában ő maga a gyilkos.
Átváltozások és örök visszatérések
A Pinokkió-filmek egyik kötelező jelenete a fabábu orrának megnyúlása, amely egyedül a szovjet aranykulcsocska-változatokból marad ki, Burattinótól, mint leendő úttörőtől valószínűleg távol áll a szocialista erkölccsel össze nem egyeztető hazudozás. A fiziognómiai tanulmányokban mindig kitüntetett helyen szerepel az orr, Arisztotelész és Giacomo Della Porta szerint például a hosszú és vékony orr csipkelődő, pikáns jellemet takar. Pinokkió orra a bábu legenigmatikusabb testrésze és egyben az anyatermészettel, növényi létével való kapcsolatának szimbóluma is: amikor hazudik, teste egyfajta regresszión megy keresztül, orra növekedni kezd, ágak, levelek, virágok, termések sarjadnak rajta, még a madarak is rátelepednek. Matteo Garrone filmjében az iskolában következik be ez a megszégyenítő metamorfózis, ám számos változatban, például Toro filmjében is a cethal gyomrában kezdi el növelni a becses testrészt Pinokkió, hogy annak segítségével szökjenek meg a szörny bendőjéből. Disney rajzfilmjében érdekes módon egyetlen jelenetben nő csak meg Pinokkió orra, mégpedig amikor a Kék Tündér hazugságon kapja. A tündér az egyetlen felnőtt nő, akivel Pinokkió beszélget, így nem nehéz kikövetkeztetni, hogy freudi értelmezésben az orr növekedés egyben a prepubertás fiú szexuális felnövését jelzi. Ide kívánkozik ismét a már többször emlegetett Pinokkió erotikus kalandjai, ahol a főhős egy másik fontos testrésze növekszik az egyes aktusok után: a film közepére a becses szerv már másfél méteresre nyúlik, és egy abrosszal letakarva, zsúrkocsin kell tologatni, míg végül a tündér újbóli közreműködésének köszönhetően visszanyeri eredeti méretét.
A metamorfózis a Pinokkió mesében nem csak főhős orrát érinti, sokkal szörnyűbb átváltozásnak is tanúi lehetünk. A Játékok Földjére csalt iskolakerülő gyerekek szamarakká változnak: mintha Ovidius Átváltozások-ja, vagy Shakespeare Szentivánéji álma válna igazi rémálommá. Disney amúgy családbarát filmjében generációk traumatizálódtak gyermekkorukban a horrorisztikusan bemutatott átváltozás miatt, melynek helyszíne itt a Vidám Sziget: mindannak az erkölcstelen romlásnak a színtere, amely romba dönti az amerikai társadalmat. A gyerekek isznak, dohányoznak, biliárdoznak, műkincseket rongálnak, tulajdonképpen a züllött férfivilág elé állítanak görbe tükröt. A Vidám Sziget voltaképp egy hatalmas vidámpark, mely paradox módon mintha a tizenöt év múlva felépülő első Disneylandet is előrevetítené. Steve Barron filmjében a szörnyű átváltozás egy szellem-hullámvasút száguldás során történik. Robert Zemeckis, a nemek közti egyenlőség jegyében már lányokat is bevonja a vandálkodásba. Toro ezt a jelenetet is kifordítja: játékváros, vidámpark helyett katonai kiképzőtáborba küldik a gyereket, ahol igazi fasisztává kéne változniuk – ehelyett összebarátkoznak egymással.
A Pinokkió-filmek szinte kötelező velejárói Disney óta a dalbetétek. Jérémie Noyer Csillagfény, ha égen jár: a Pinokkió musical megszületése című esszéjében azt elemzi, milyen fontos dramaturgiai újításokat hoztak a Disney-filmekben a történetbe belesimuló, a szereplők lelkiállapotát, vágyaikat felerősítő énekek: tulajdonképpen ezek a dalbetétek maradtak meg a filmek legemlékezetesebb jeleneteiként. A rajzfilm nem csak az európai és az amerikai kultúra között ver hidat, de tradicionális amerikai zenei motívumok, hangszerek, jazzes hangzások révén össze is köt amerikai múltat és modernitást, progresszivitást. A Pinokkió-rajzfilm és egyben a klasszikus Disney-éra legismertebb dala a már korábban is emlegetett „When You Wish Upon a Star” lett, amely 1940-ben el is nyerte a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjat és később a Disney vállalat himnuszává, Mickey Mouse mellett a legfőbb védjegyévé vált. A Disney dalok optimizmusától tulajdonképpen nem is áll annyira távol a Burattino kalandjai film betétdalainak édes melankóliája. Alekszej Ribnyikov, Bulat Okudzsava és a többek között a Cseburaska, No megállj csak és a Brémai muzsikusok zenéit jegyző Jurij Szergejevics Entyin szerzeményei talán a legszebb dalok, amelyek Pinokkió filmekhez készültek, és máig kultikus zenéknek számítanak Oroszországban.
A film végén meglepő dolog történik: az aranykulcsocskával nyíló ajtó mögötti titokzatos átjáró egy színházi pódiumra vezeti hőseinket. Vagy száz boldog úttörő várja itt őket, miközben szereplőink táncra perdülnek és elénekelik Burattino dalát, aki „szabadságot hozott a bábuknak”. A kamera először csak messziről mutatja a gyerekeket, aztán már közeliben látjuk a boldogságtól ragyogó arcokat. Bár hősünk átváltozása elmaradt, valójában sokkal nagyobb varázslat történt: a mese valósággá vált, Burattino arca, tekintete, kacaja már minden gyerek arca, minden gyerek tekintete és minden gyerek kollektív nevetése.
Igaz, ez a varázslat, ez a csoda, ez az átváltozás sem tarthat örökké: hőseink a pódium keretén átlépve visszaindulnak a mesebeli tájba, majd eltűnnek a legördülő függöny mögött. Hasonlóan távozik a naplementébe Pinokkió Guillermo del Toro filmjének végén, sőt, az erotikus rabszolgasorból kimenekített szex-Pinokkió is beszalad Gepettával, mint valami nimfával, az életet adó és életet visszafogadó erdőbe.
*
Pinokkió története az átváltozások története, a lét határterületén egyensúlyozó nyughatatlan lényé, aki maga sem tudja igazából, hol a helye, pedig tulajdonképpen mindenütt magára talál. Fából van, mégis él, nincs szíve, mégis jólelkű, örökéletre vágyik, de amikor elnyeri, már a halált keresi. Ideológiák rángatják marionettzsinórokon, mégis megőrzi egyéniségét. Története néha elborzasztó, de még ekkor is az élet igenléséről szól, ahogy orrából is ág sarjad, leveleknek, madárfészeknek otthont adó élet.
Toro filmje mindegyik Pinokkió feldolgozásnál többre vállalkozik, az élet értelmével kapcsolatos általános metafizikai kérdésekre keresi a választ. A bábu képtelen meghalni, eltemeti szeretteit, az A.I. – Mesterséges értelem emberi fajt is túlélő David-jéhez hasonlóan végül egyedül marad a világban. De amikor belesétál a naplementébe, a fáról lepottyanó toboz és a narrátor is sejteti, hogy elnyeri jutalmát, a halált, amely végsősoron értelmet ad az életnek is.
Ez a befejezés talán azt is sejteti, hogy az elmúlás lehet újjászületés is. Hiszen a toboz magjaiból új fa fog sarjadni, és ki tudja, mikor jön egy újabb megszakadt szívű ember, vagy egy dús keblű, szőke tündér, hogy ismét életet csiholjon az élettelen anyagból.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/04 20-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15717 |
