Géczi Zoltán
A szomorúság háromszöge, A menü, Fehér Lótusz, Utódlás, Milliárdok nyomában: a kortárs amerikai film kemény kritikával illeti az egyre gátlástalanabb pénzarisztokráciát.
Könnyebben jut át egy dromedár a tű fokán, mint az amerikai társadalmi elit a kortárs filmrendezők kameráinak kereszttüzében: az egykoron szépnek ábrázoltatott gazdagok manapság gyakran torzulnak gonosz karikatúrákká.
*
Csodagyerek-milliárdosként, a new economy rövidnadrágos-tornacipős gurujaként hivatkoztak rá: az amerikai tőzsdefelügyelet tagjai, a washingtoni politikusok, a Wall Street és a Szilícium-völgy cápái, hírességek és kisbefektetők egyaránt elismerően nyilatkoztak személyéről és vállalkozásáról. A köztiszteletben álló cég a Demokrata Pártot nyíltan, a Republikánus Pártot kevésbé nyíltan támogatta tízmilliókkal, megvette a floridai Heat NBA-stadion névjogát, szponzorálta a Mercedes-AMG Petronas Forma-1-es csapatát, társadalmi célú programokat finanszírozott bőkezűen. Sam Bankman-Fried, az FTX Cryptocurrency Derivatives Exchange géniusza egészen november 6-án még az amerikai elit megkérdőjelezhetetlen alakjának számított, 11-én pedig rosszabb volt a társadalmi megítélése, mint a Manson-családnak 1967 verőfényes nyarán. A közbeeső napokban a korábban 32 milliárdos kapitalizációjú kriptotőzsde 8,1 milliárdos mínuszba fordult, a széleskörben méltatott zseniről kiderült, hogy a kriptodevizák történelmének legnagyobb csalását hajtotta végre, vezetői tevékenységét pedig a példátlan inkompetencia és a vad improvizáció jellemezte. Az ámokfutás mérlege: legalább egymillió közvetlen károsult és 60 milliárd dollár mínusz, a globális kriptopiac bedőlése, nyilvános becsületvesztés, letartóztatás és vádemelés. Nem kérdéses, hogy Bankman-Fried bukásának története rövidesen utat talál a mozivászonra vagy valamelyik streamingszolgáltató felületére: Michael Lewis, A nagy dobás (The Big Short, 2015) forgatókönyvírója már dolgozik a sztorin.
Karóval, nem virággal
„Mikor vált ebben az országban bűncselekménnyé a siker? Amerika régen tisztelte a limuziniban ülő embert. Mindenki limuzinban akart ülni. Ma is ezt akarják, mégis tojással dobálják az autót.” – érvel Bobby Axelrod befektetési bankár (Damian Lewis) a Milliárdok nyomában (Billions) című, hatodik évadja futó Showtime-sorozatban egy újságírónak. Hollywood fénykorában nem volt szokás az amerikai elit bírálata, a felső tízezer nyilvános dehonesztálása pedig áthághatatlan tabunak számított. Orson Welles renegát klasszikusa, az Aranypolgár (Citizen Kane, 1941) William Randolph Hearst karakterét és üzleti tevékenységét idézte meg az érintett fél megrökönyödésére; a Hearst-sajtóbirodalom nagyhatalmú tulajdonosának, köszönhetően politikai és üzleti beágyazottságának, kis híján sikerült megakadályoznia a film elkészítését. Truman Capote 1975 novemberében publikálta az Esquire magazinban a Meghallgatott imák egy fejezetét (La Côte Basque), amelyben a New York-i elit meg nem nevezett, de a belső körök által könnyedén azonosítható tagjaiból űzött gúnyt gonosz módon; az ünnepelt író, aki évtizedeken át volt a felső tízezer dédelgetett kedvence, egyetlen hét leforgása alatt számkivetett páriává vált.
A nagy Gatsbyk birodalmában a gazdagok és szépek különleges státuszt élveztek, társadalmi reputációjukat nem kezdhették ki holmi csepűrágó tollforgatók: egzotikus, a köznép számára érinthetetlen istenekként élték életüket a pénzarisztokrácia Olimposzán. Korunk társadalmi elitje már nem holmi égi magasságokban tanyázik: nagyon is szem előtt van, így a forgatókönyvírók is könnyedén szerezhetnek személyes tapasztalatokat ebben a világban.
Szerfelett valószerűtlen, hogy lenyűgözik őket a látottak – a kortárs amerikai film nem sok tapintatot mutat a felső tízezer iránt.
Nem balról érkező pofonok
A kapitalizmus ethoszának dekonstrukcióját nem kevésbé jelentős rendezők indították el, mint Oliver Stone (Tőzsdecápák, 1987), Martin Scorsese (Casino, 1995; A Wall Street farkasa, 2013), Paul Thomas Anderson (Vérző olaj, 2007), vagy David Fincher (Social Network – A közösségi háló, 2010). Ruben Östlund első angol nyelven forgatott mozija (A szomorúság háromszöge, 2022), illetve a fegyvernemben már jelentős gyakorlattal (Örökösök-sorozat) rendelkező Mark Mylod rendezése (A menü, 2022) még könyörtelenebb módon sújt le a kortárs amerikai társadalmi elitre. Az Arany Pálma-díjal kitüntetett A szomorúság háromszöge nyersességében a Dogma-mozgalmat idézi, evvel szemben A menü elegánsan stilizál, miközben dramaturgia koncepció terén kísérteties egyezéseket mutatnak: szereplőik végtelenül felszínes és utálatos alakok, akiket a forgatókönyvírók erőszakkal mozdítanak át természetes életközegükből egy számukra totálisan idegen élethelyzetbe (Instagram-celebek és milliárdosok luxushajó fedélzetéből száműzetnek egy lakatlan szigetre, az exkluzív fine dining étterem vendégtere pedig minden előzmény nélkül alakul át egy szofisztikáltan szadista séf kínzókamrájává). A cannes-i duplázók szűk táborához tartozó Ruben Östlund (A négyzetért 2017-ben kapott Arany Pálmát) szemernyi együttérzést sem mutat áldozatai iránt, szereplői narcisztikus idióták vagy fogalmatlan fajankók, akik nomád körülmények között reménytelenül életképtelennek bizonyulnak. A szomorúság háromszöge minden méltóságától megfosztja az elit tagjait, de a szerepek megfordítását követően a working class szimbólumaként felvonultatott szobalányt is kizsákmányoló zsarnokká alacsonyítja le – rendkívül szomorú film ez, melynek száraz hangvételét és kérlelhetetlen szigorát csak a neomarxista kapitány (Woody Harrelson) és a neofita kapitalista orosz oligarcha (Zlatko Burič) varázslatosan szórakoztató, mattrészeg érvcsatája enyhíti.
A menü a Karib-tengeren cirkáló luxushajónál némiképp szubtilisebb közegbe helyezi a számonkérés aktusát. A magánszigeten üzemelő, exkluzív étterem a felső tízezer kielégíthetetlen fogyasztási kényszerének metaforája, a világ felfalását elidegeníthetetlen előjogként kezelő újarisztokrácia flancos tobzódásának terepe, s bár a dramaturgiai koncepció korántsem nevezhető eredetinek – legközelebbi referenciaként a Brett Easton Ellis regényét adaptáló Amerikai pszichó (Mary Harron, 2000) telhetetlen brókerei hivatkozhatók –, a szenvtelen horror és az éles szatíra sajátos kombinációja figyelemreméltó minőséget teremt. A forgatókönyvírók (Seth Reiss, Will Tracy) egyetlen pillanatig sem óhajtják leplezni, mennyire nevetségesnek tartják korunk fine dining mániáját, a félisteni státuszba emelt sztárszakácsok kultuszát, amelyhez kifogástalan partnert leltek Ralph Fiennes személyében. Slowik séf, miután elutasítja a sznob dilettánsok alázatos szórakoztatását, egy terroristasejt karizmatikus vezetőjeként, szakmája nevében vesz elégtételt a méltatlan élősködők hadán, amelyet a sokkhatás kiteljesítése végett vádló monológokkal tagol. Szembesülve az eltökéltséggel és a fókuszált erővel, a brókerek, sztárszínészek és fennhéjázó étteremkritikusok valamennyien összeomlanak, a nyámnyila figurák között csak egyetlen életrevaló teremtés akad: Margot, az escortlány (Anya Taylor-Joy), aki egy balszerencsés véletlen okán került a vendégek közé.
Östlund és Mylod egyaránt kemény kritikát fogalmaz meg, de esetükben fel sem merül a valódi tényfeltárás igénye, ezáltal bírálatuk nem balról érkezik, még csak nem is politikai természetű; az akadémikus megközelítéssel szemben a személyes sérelmek, a természetes igazságérzet és az elfojtott undor szükségszerű kitörése tüzeli a számonkérés aktusát. Szélesvásznon vágják a nézők szemébe: tessék, ez az új társadalmi-gazdasági elit, ezt sikerült kitermelni az elmúlt évtizedben, ezeket az embereket istenítitek, legfőképpen pedig: magatok is ilyenné szeretnétek válni. A Hegelnek tulajdonított aforizmát idézve: a rabszolgák nem a szabadságról álmodnak, hanem arról, hogy ők az urak.
Cápavadászok kamerával
A Maui szigetén üzemelő White Lotus luxusszálloda elegáns vendégei évjáratos champagne-t szürcsölgetnek a végtelen Hawaii-i nyárban, hibátlan testű lányok hancúroznak szertelenül a medencék körül, elégedett uraságok heverésznek a napernyők hűs árnyát élvezve – a nézőnek mégis az az érzése támad, hogy itt valami nem stimmel. Ezt feltételezi legalábbis A Fehér Lótusz (The White Lotus, 2021) első epizódjának nyitójelenete, amelyben egy roppantmód zaklatott aranyifjú és egy berakodás alatt álló koporsó tűnik fel. A konfliktusokat hétköznapi dialógusok és interakciók sorozata bontja ki, a karakterek viselkedése lemodellezi a teljes Pszichiátriai lexikont. Szereplőink gazdagok és szépek, de mentális állapotuk a trópusi paradicsom békés idilljében váratlan gyorsasággal kezd el hanyatlani; ugyanakkor A Fehér Lótusz alkotója, Mike White a korábban idézett rendezőknél jóval könyörületesebb filmkészítő, nem kívánja furkósbottal földbe döngölni a szereplőket. Zen-bölcsként kivár, dolgozzon helyette az idő, hiszen a Magyar Néphadsereg ismeretlen tisztjének bon motját idézve „ennek a páncéloszászlóaljnak semmi szüksége ellenségre, önmagától is képes megsemmisíteni saját magát”. Valószerűtlen, hogy az első évad végére egyetlen olyan néző is marad, aki irigységet érezne a felső tízezer felvonultatott tagjai iránt vagy elfogadna egy ajándéknyaralást a White Lotus szállodába: a hat felvonásban levezényelt mizantróp-dráma még a trópusi napfényt is megkeseríti.
A cápák valódi természete ragadozás közben mutatkozik meg, ennélfogva a katalógus legizgalmasabb címei, az Utódlás (Succession, 2018) és a Milliárdok nyomában (Billions, 2016) akcióban mutatja be a folyamatos háborús helyzetben létező pénzarisztokráciát. A Hawaii-n nyaraló nagymenők kisstílűsége elidegenítő hatást kelt, de szimpatikus karaktereket a Roy-családban sem érdemes keresni: az obszcén módon gazdag és totálisan amorális figurák az emberi jellem legsötétebb tartományába invitálják a nézőt. Az HBO díjakkal elhalmozott presztízssorozatában, az Utódlásban egy piacvezető globális médiacég igazgatótanácsát adó família egymással is rivalizáló, legfőképpen pedig zsarnoki apjuk (Brian Cox) nyomasztó örökségével küszködő tagjai ármánykodnak a milliárdok világában (a brutális power play legnagyobb formátumú játékosa a birodalomalapító apa, aki egyetlen leszármazottját sem tartja megfelelőnek pozíciója átvételére, lesújtó véleményét pedig a legdurvább módszerekkel, virtuóz időzítéssel hozza tudomásukra). Ebben a dimenzióban sem erkölcs, sem törvény nem számít, a lojalitás ismeretlen fogalom, a szereplők rezzenéstelen arccal hajtják végre a legsúlyosabb árulásokat, folyamatosan változó koalíciókat alakítva a pillanatnyi előny kivívásának reményében: a fokozódó feszültség, a mindig küszöbön álló katasztrófa lehetősége, a bármikor bekövetkező árulás borzongató előérzete tartja sebes mozgásban a cselekményt. Az Utódlás alkotóit szemérmetlen ambíciók fűtik, shakespeare-i királydrámát aktualizálnak korunk pénzügyi arisztokráciájának világába, s bámulatos módon képesek felnőni a lehetetlen feladathoz, amely bravúr nem kis mértékben a példátlanul erős színészgárda (Brian Cox, Jeremy Strong, Kieran Culkin, Sarah Snook, Alan Ruck) érdeme.
A Milliárdok nyomában rutinos szerzőpárosa, Brian Koppelman és David Levien (Pókerarcok, 1998; Super Pumped: The Battle for Uber, 2022) valós karakterek és események mentén építette fel a sorozatot, ihletet merítve egy manhattani államügyész, Preet Bharara történetéből, aki a legnagyobb tőzsdecápák szigonyozására szakosodott. Mozgóképes alteregóját, Chuck Rhoades államügyészt a ragyogó Paul Giamatti (Kerülőutak, 2004) játssza, ellenlábasát, az Axe Capital kockázatialap vezérigazgatóját Damian Lewis (Homeland: A belső ellenség, 2011-2020), akit a hatodik évadban a nem kevésbé briliáns Corey Stoll (Kártyavár, 2013-2016) váltott. Rhoades egy jezsuita inkvizítor nyughatatlanságával üldözi a királyi nagyvadakat, szent háborút hirdet a tőzsdemogulok ellen, mert meggyőződése szerint a milliárdos vagyon már létezésénél fogva is sárba tiporja a demokrácia és a kapitalizmus szellemét. Ellenfelei nem kevésbé eltökéltek, kiválasztottság-tudatuk éppoly megingathatatlan, így végső soron holló a hollónak vájja ki a szemét. Gyorsan megkeseredik a mesés vagyon mézízű varázsa, miként a szabadpiac demokratikus és törvényes kontrolljának illúziója is elillan: a Milliárdok nyomában nihilista képet tár a néző elé korunk kapitalista rendszeréről, amely eszményi keretet biztosít ahhoz, hogy megveszekedett narcisztikus pszichopaták marcangolják egymás torkát.
A vagyon szava
A Micsoda nő (Garry Marshall, 1990) dúsgazdag főszereplője (Richard Gere) aranyszívű és szofisztikált dzsigoló, a női vágyak megtestesült tárgya; a társadalmi helyzetét tekintve hozzá hasonló Robert Redford a Tisztességtelen ajánlatban (Adrian Lyne, 1993) egy hidegvérű, arrogáns szemétláda, aki ragadozóösztönét szabadon engedve dúl fel egy friss házasságot. Az ezredfordulón az amerikai kertvárosi nagypolgárság képmutató életmódját pellengérre állító Amerikai szépség (Sam Mendes, 1999) gázolta le az Oscar-gálát, két évtizeddel később az Élősködők (Bong Joon Ho, 2019) aratott diadalt hasonlóan nemes kategóriákban (legjobb film, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv). Az Akadémia tagsága mindig is kitüntetett figyelemmel kezelte a társadalmi szatírákat, a dél-koreai mozi négy aranyszobra mégis rendhagyó nóvum, hiszen különös gonoszsággal, élveteg iróniával feszíti egymásnak a nincstelen és a vagyonos réteg végletekig sztereotipizált képviselőit, hogy végül morális szempontból null-nullra hozza ki a meccset.
„Azt hiszed, hogy széppé tesz a pénz?” – ordítja a hallgató arcába a Tudósok zenekar slágerében Dr. Máriás Béla dadaista hőstrubadúr, kinek esze ágában sincs forradalmat hirdetni, ugyanakkor nem állja meg, hogy ne tegye közzé gúnydal formájában kritikai álláspontját korunk legnagyobb társadalmi fétisének vonatkozásában. Hasonló attitűd mutatkozik meg a kortárs amerikai filmben: lehetőséget adnak rá, hogy a nézők kikacaghassák az új arisztokrácia tagjait, elborzadjanak a szemérmetlen luxus táptalaján burjánzó romlottságon, őszintén megvethessék a Bátor Új Világ győzteseit, hogy másnap délelőtt megkönnyebbülve vehessenek részt a kötelező staff meetingen, ahol pitchelik a legfrissebb business strategyt, megvitatják a kreatív briefet, targetálják a marketing insightot, bízva benne, hogy kitartó törekvésüknek köszönhetően ők is felküzdhetik magukat Lower Manhattan Financial District negyedének valamelyik toronyházába. Hiszen ezen sorok írásakor az IRS adatai szerint New York Cityben 345 600 lakos rendelkezik egymillió dollárnál, 59 személy pedig egymilliárd dollárnál nagyobb vagyonnal, s miután számuk soha korábban nem látott tempóban nő, a közéjük tartozás reménye terápiás hatással bír azokra, akik netalán meginognak Ruben Östlund, Mark Mylod és társaik rendezéseiből kifolyólag.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/04 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15716 |
