Pazár Sarolta
A kortárs finn filmtermés legjavát idén februárban tizenkettedik alkalommal hozta el a Finn Filmnapok a Toldi moziba.
Az igazi télélmény és a hóesés nélküli Budapesten még éppen a beköszöntő tavasz elé csempészi a Finn Intézet (FinnAgora) a friss hó ropogását és a finnekre jellemző sajátos bájt. A moziterem sötétjében a szikrázó hó fénye világítja be a finn kultúra iránt érdeklődőket, akik a számos játékfilm mellett dokumentumfilmekre és két rövidfilmes blokkra is jegyet válthattak. A Finn Filmnapok játékfilmes repertoárjának felét a finn Z-generáció felnövéstörténetei tették ki, rögtön a fesztivált nyitó Csajfilm (Tytöt, tytöt, tytöt) is, ami három sugárzó, fiatal lány kamaszkorának néhány fontos állomásába, három átbulizott péntek estéjébe pillant be. Mimmi (Aamu Milonoff) és Rönkkö (Eleonoora Kauhanen) jó barátnők, iskola után együtt dolgoznak a gyümölcsturmixos standnál, ahova egy péntek délután betoppan Emma (Linnea Leino), a profi műkorcsolyázó lány. Az öntudatos Mimmi és kecses Emma egy szempillantás alatt felforgatják egymás életét: Emma jégpályába zárt világa kinyílik, a szabályokkal teli, fegyelmezett életéből Mimmi kedvéért kilépve felfedezi a szerelmet és az intimitást. Csakhogy nem tudnak teljesen feloldódni ebben a szerelemben, Mimmi anyjával való kapcsolata mélyen elfojtott konfliktusokkal és fájdalmakkal telített, míg Emma az élsport nagy kérdése előtt áll: feláldozzon-e mindent karrierje érdekében, vagy dobja sutba évek munkáját és adja át magát érzéseinek és vágyainak. A rendező, Alli Haapasalo kettejük kölcsönös rajongása, érzelmeik kibontakozása és a felnőtté válás hajnalán ott ólálkodó kétségek köré szerkeszti történetét, ebbe a lineáris elbeszélésbe illeszti be Rönkkö örömkeresésének sokszor tétova, olykor viszont túlzottan vakmerő szexuális kísérleteit. Haapasalo a kamaszkor meghatározó élményeinek fonalát ügyesen bújtatja egymásba: a szexualitás és identitás felfedezésének izgalmából, a tinédzserek egyszer üde és szívmelengető, máskor keserves pillanataiból színes szövetet alkot. A három színésznő pedig zavarba ejtően könnyed játékával kápráztatja el nézőit, nem csoda, hogy a tavalyi Sundance Filmfesztivál egyik közönségdíját a Csajfilm nyerte el.
A 2020-as Filmnapokon feltűnő Üresség (Tyhjiö, 2018) című, fekete-fehér, párkapcsolati kamaradrámája után Aleksi Salmenperä újabb filmmel tért vissza a Toldi mozi nagytermébe. A Buborék (Kupla) felnövéstörténet főszereplője, a 16 éves Eveliina, aki egy nap véletlenül meglátja, hogy anyja egy másik nővel csókolózik. Szülei válásától tartva mindent elkövet, hogy minél problémásabb kamaszt faragjon magából, hátha azzal meg tudja akadályozni családja széthullását. A tinilány minden igyekezete ellenére képtelen elérni, hogy a kétségbeesés, az érte való aggódás és a közös ukulelézés újra közel hozza egymáshoz szüleit. Eveliinának meg kell tanulnia elengedni szülei kezét és végre elkezdeni élvezni saját kamaszkorát. Az időnként komikus, de többnyire inkább unalmas családi dráma kevésbé tartja ébren a figyelmet, mint a fogszabályzós mosolyú, nyegle testtartású és a feje búbján megkötött copfú főszereplő elbűvölő alakítása. Az itt debütáló Stella Leppikorpi a Buborék legnagyobb erénye.
A Szívrobbanás (Sydänpeto) főszereplője, a zárkózott Elina (Elsi Sloan) a sötét és komor finnországi lakótelepről anyjával, annak pasijához, a francia Riviérára költözik. Az idilli napfényben idegenül mozgó rappernek hiányoznak barátai, nem is találja helyét új otthonában, egyedül mostohanővéréhez, a táncosnak készülő, gyönyörű Sofiához (Carmen Kassovitz) kerül közel. Az ártatlan barátság rövidéletű szerelemmé burjánzik, ami gyorsan elhatalmasodó birtoklási vággyá fajul. Sofia balett karrierjét Elina szándékosan töri derékba, hogy múzsája hanyatlásából saját zenei karrierjét emelje magasba. A pszichothrillerbe hajló kamaszdráma ugyan nyugtalanító képet fest a droghasználó fiatalokról és újabb példáját írja le az egymást kihasználó, toxikus kapcsolatoknak, de elcsépelt klisékkel ezúttal sem könnyű újat mondani.
Mikko Myllylahti forgatókönyvíró és Juho Kuosmanen rendező garantálta a buzgó érdeklődést a Finn Filmnapok két legjobban várt – és teltházas – vetítésére. Aki az Olli Mäki legboldogabb napjába (Hymyilevä mies, 2016) beleszeretett, annak az alkotópáros újabb munkái, a cannes-i díjaikkal is jutalmazott Favágó mese (Metsurin tarina) és A 6-os kupé (Hytti Nro 6) kihagyhatatlan filmeknek bizonyultak. Myllylahti ezúttal rendezői székbe ült és az Olli Mäkit játszó Jarkko Lahtit tette meg a Favágó mese főszereplőjévé. A film első fejezetében Pepe a helyi fűrészmalomban dolgozik és barátaival iszogat a helyi kocsmában, lékhorgászni jár fiával, esténként pedig kártyázik barátaival. A fűrésztelepet azonban váratlanul bezárják, hogy helyette egy külszíni bányát nyissanak. Pepe legjobb barátja, Tuoma (Hannu-Pekka Björkman) hamarosan rájön, hogy a felesége a helyi borbéllyal csalja, úgyhogy megöli a szeretőt, majd saját magával is végez. A film második felében a megmaradt férfiak már a pokolszerű bányában dolgoznak. Pepét egyre több szerencsétlenség éri: házuk leég, anyja meghal, felesége elhagyja és egy utazó médium magával ragadja fiát. A szörnyű események különös láncolata azonban nem befolyásolja Pepe kedélyes és optimista jellemét, mintha a létezés nehezen megfogható titkát őrizné. A gyönyörű havas tájak statikus képeiből és a baljóslatú hangulatból, valamint Aki Kaurismäki, David Lynch és a Coen-testvérek abszurd stílusjegyeiből összegyúrt filmjének értelmezéshez Myllylahti nem sok kapaszkodót nyújt.
Alkotótársának, Juho Kuosmanennek viszont másodszor is sikerült emlékezetes és minden pillanatáért szerethető filmet rendeznie. A 6-os kupé a kilencvenes évek végén játszódó, havas téli tájon keresztülvonatozós road-movie, amit 2021-ben Cannes-ban (Asghar Farhadi A hős című filmjével együtt) Grand Prix díjjal jutalmaztak. Irinával, moszkvai szerelmével közösen tervezett utazására Laura (Seidi Haarla) végül egyedül indul el. A régésznek tanuló, fiatal finn nő kénytelen egymaga elvonatozni a sarkvidéki Murmanszk kikötőjébe, hogy ott ősi sziklarajzokat tanulmányozzon. Kupéjában Irina helyét a baltaarcú Ljoha (Jurij Boriszov) foglalja el, aki karikatúraszerűen hozza az összes rémes előítéletet, amit egy orosz bányászról csak el lehet képzelni. Vedeli a vodkát, egymásután gyújt rá a cigikre, kovászos uborkával és kolbásszal teli szájjal beszél, vagyis inkább részegen sértegeti a felső priccs magaslatából rideg távolságtartással és egy értelmiségi gőgjével szemlélődő lányt. Laura dühös pillantásai ennek ellenére inkább szólnak a távolmaradt Irinának, mint a pimaszkodó bányászlegénynek. A hosszú út és az apró hálókocsi azonban rákényszeríti őket, hogy szembesüljenek az emberi kapcsolatokról szóló nagy igazságokkal és „az utazás fontosabb, mint a cél” elcsépelt közhelyével, Kuosmanennek pedig egészen varázslatosan sikerül mindezt megörökítenie. A csodához persze nélkülözhetetlen a főszereplőpáros legapróbb rezdülésében is briliáns összjátéka. Haarla könnyed természetességgel avatja be a láthatatlan utasként velük zötykölődő közönséget minden érzésébe, arcára kiülő grimaszaiba mégis megkapaszkodik a lány sebezhetősége és a másik ember iránti kíváncsisága. Boriszov pedig egyszerűen zseniális. A film erkölcsi tanítása ezekben a viharos időkben különösen aktuális: a kulturális és földrajzi határokon átívelő előítéletek leküzdhetők, a közös hang megtalálásával feloldható az ellenszenv, az ellenérzésekből egymás megismerésével őszinte szeretet, sőt akár szerelem kibontakozhat.
Igazi meglepetést a Senki nem néz a szemedbe (Kukaan ei katso sinua silmiin) okozott, amit Jesse Jalonenc írt, rendezett és egy Nokia telefonnal 4-5 barátja közreműködésével két év alatt forgatott. A formailag merész és jelentős részében home video hatású áldokumentumfilm a körülöttünk élő „láthatatlanok” egy csoportjáról szól, akiknek speciális betegsége, hogy őket környezetük csak kamerán keresztül képes érzékelni. A dokumentarista utcai felvételek és a fikció egybeolvadása különös harmóniát teremt, miközben két történetet mesél el a legyőzhetetlen magányról, az egymáshoz való kapcsolódás reményéről és a láthatóvá válás iránti vágyról. Tuomas egyedül neveli kislányát, az egyetlen embert életében, aki valóban látja őt. Szeretettel teli, kedélyes hétköznapjaik véget érnek, amikor a kislány elkezd iskolába járni és többé szabad szemmel már nem látja őt. Ninni a huszonéves nő, aki csak az online térben képes kapcsolatot teremteni, de eljön a pillanat, amikor a virtuális randikat felváltja a valódi találkozás, ekkor barátja kénytelen telefonja kameráját a lányra irányítani, hogy lássa, hallja őt. A marginalizáció és az elszigeteltség metaforájaként és a digitális kommunikáció kritikájaként értelmezhető betegségre ugyan nem talál gyógymódot a film, de olyan világ tárul fel, amelyben a prózai és a költői, a tényszerű és a képzeletbeli együtt él, ahol a valódi szeretet és törődés még mindig vígaszt nyújt. A gyéren lakott északon élő finnek magányára, mint egyfajta betegségre kínál gyógymódot a Karaoke Paradicsom (Karaokeparatiisi) főszereplője, Evi. Ő az, aki karaoke-felszerelésével az észak-finn vidéket kocsmáról kocsmára járja, hogy az ottélőkkel kiénekeltesse fájdalmukat, ezzel is bizonyítva az éneklés és önkifejezés gyógyító hatását. Einari Paakkanen szituációs dokumentumfilmjében a karaoke-estek nélküli, szürke hétköznapokból indul ki, Evi érkezésével azonban a betegesen félénk Toniból, a gyermeke elvesztésének gyászát cipelő Laurából és a Parkinson-kóros Elinából is előtör a felszabadult boldogság. A Karaoke Paradicsom bájos és megható tanulmány a finn emberekről, akik nehezen találják meg a magányból kivezető utat és még nehezebben mutatják ki érzelmeiket, de amikor sikerül, akkor teljesen átadják magukat az életörömnek, a karaoke éneklésnek vagy a filmkészítés varázsának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/04 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15707 |
