Baski Sándor
A streamingen is hódít a gazdasági true crime, Bernie Madoff, Adam Neumann és a Wirecard történetét tanulságos sorozatok dolgozzák fel.
Bernie Madoff, Marcus Braun és Adam Neumann esete közt elsőre nem nyilvánvaló a hasonlóság. A 2021-ben elhunyt Madoff igazi nehézsúlyú csaló volt, minden idők legnagyobb, 64.8 milliárd dollár értékű piramisjátékával írta be magát a rekordok könyvébe és a kriminalisztika történetébe. A német Marcus Braun kisebb tétekben játszott, de ő legalább létrehozott egy terméket, az online pénzügyi megoldásokkal és banki szolgáltatásokkal foglalkozó Wirecardot. A sikersztori szépséghibája, hogy 2020-ban a cég egy hét alatt elveszítette a tőzsdei értékének több mint 90 százalékát, Braunt pedig bilincsben vitték el. A vád: meghamisított könyvelés, pénzügyi csalás. Hozzájuk képest Neumannak sikerült a törvényesség határán lavíroznia, a fő bűne az volt, hogy a 2008-ban alapított közösségi irodamegosztó cégének, a WeWorknek az értékét mesterségesen felpumpálta, és a lufi a tőzsdei kibocsátás előkészítésekor kidurrant, a vállalatnak pedig 1.7 milliárd dollárjába került az alapító kiebrudalása.
Ha a tétek és a módszerek különböznek is, a három eset valójában nagyon is összefügg. A főszereplők közül senki sem úgy kezdte, hogy III. Richárd példáját követve elhatározta volna, hogy gonosz lesz, az (ön)korrumpálódás útjára fokozatosan léptek rá. Miután a kitaposott legális ösvények nem kecsegtettek azonnali sikerrel, elindultak a könnyebb ellenállás irányába, a rendszer kiskapuit kihasználva, vagy újakat teremtve. A Netflix négyrészes dokuszériájának ezért sincs könnyű dolga, amikor érzékeltetni próbálja Madoff „gonoszságát”, hiába a szemléletes cím (Bernie Madoff: A Wall Street szörnye) és a rendező előélete (a true crime-ra szakosodott Joe Berlinger legutóbb két sorozatgyilkos, John Wayne Gacy és Ted Bundy rémtetteit dolgozta fel), nehéz a joviális külsejű üzletemberbe belelátni a kapitalizmus kapzsiságának oltárt emelő elvetemült Gordon Gekkót.
Ahogy az a megszólaló életrajzírók, oknyomozók és exkollégák visszaemlékezéseiből kiderül, Madoff a rokoni kölcsönből megalakított cégének kirakatába a részvénykereskedést tette, miközben a szabályokat egyre jobban meghajlítva befektetéssel és tanácsadással is foglalkozott. Később, amikor a vállalat az úttörő számítógépes technológiák használatának hála már a Wall Streetet is meghódította, annyira gondosan ügyelt a cég legális tevékenységének és a csalási tranzakcióknak a szeparálására, hogy a két részleget külön, egymással nem kommunikáló emeleten működtette.
Madoff történetében valójában nem az a szociopátiás gátlástalanság a rémisztő, amellyel évtizedeken át működtette a pilótajátékot a saját családját is megtévesztve, hanem hogy az iparág szereplői, beleértve a felügyeleti szerveket, mennyire nem akarták észrevenni az árulkodó jeleket. Madoff egy idő után – hasonlóan egy másik mogulhoz, a pénzügyi helyett szexuális visszaéléseket elkövető Weinsteinhez – túl nagyra nőtt ahhoz, hogy a ledöntését bárki is meg merte volna kockáztatni. Neve a siker szinonimájává vált, így hálózta be a kisbefektetőket, a nagyobb halak pedig, ha esetleg érezték is, hogy a Madoff által kínált hozamok túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek, elképzelni sem tudták, hogy a Wall Street ikonikus alakja, a NASDAQ részvénypiac egykori elnöke a levegőből építette volna fel a várát.
A Netflix sorozata precízen és érthetően meséli el, hogyan húzta fel és működtette a rendszerét Madoff, de nehezen tudja megragadni a bűncselekmény banalitását, azt, hogy itt nem kokainban lubickoló hedonista maffiózók, hanem szürke, öltönyös figurák végezték a bejáratott tranzakciókat 9-től 5-ig, ezért jobb híján dramatizált jelenetekkel próbálja illusztrálni az interjúkat. Az elhangzottakhoz ugyanakkor semmit nem ad hozzá, hogy látjuk a filmnoirosan bevilágított irodadíszletek közt lassított felvételen szivarozni a főszereplő alteregóját, sőt, inkább arra mutatnak rá ezek az inzertek, hogy mekkora a szakadék a fehérgalléros csalók hollywoodi ábrázolása és a valós kép között.
A szintén a Netflixen látható A tőzsdekirálynak ezzel a reprezentációs dilemmával nem kell megküzdenie, fikciós sorozat lévén nyugodtan becsatornázhatja a tőzsdefilmek új etalonját, A Wall Street farkasát, abban a jogos reményben, hogy a néző az üvegirodákban zajló tárgyalások helyett szívesebben merülne el a nagy tétekben játszó cégvezérek őrült kicsapongásaiban. A hatrészes sorozatban már van igazi maffiaszál, és előkerülnek a fegyverek is, de a történet magját a valóság, pontosabban a Markus Braun vezette Wirecard botránya ihlette. A sorozatbéli CabelCash ugyanolyan pénzügyi startup, és a problémái is hasonlóak: hogy a kezdeti növekedési ütemet tartani tudják, kamucégek megvásárlásával olyan óriási profitot realizálnak, ami csak papíron létezik, így növelni tudják a vállalat tőzsdei értékét, fenntartva a sikeresség látszatát. A Wirecardhoz hasonlóan indulásakor a CabelCash sem a csalásra rendezkedik be, de miután a német pénzügyi szektor bezzegcégévé válnak, a visszalépés többé már nem opció a vezérigazgató, Magnus A. Cramer számára, akit a kisebbrendűségi érzés is motivál. Madoffhoz hasonlóan kezdetben őt sem akarja befogadni a pénzügyi elit, a több száz éves intézményeket irányító cégvezérek lenézik őt, mint a kulturálatlannak tartott újgazdagok képviselőjét.
A tőzsdekirálynak ugyanakkor nem a vezérigazgató, hanem a fiatal ügyvezető, Felix Armand a főszereplője. Ő az agy az operáció mögött, a cég sikerét megalapozó szoftver kitalálójaként igényt tartana a társ-vezérigazgatói posztra, amit Cramer ígérete ellenére nem kap meg, így meginog a bizalma a főnökében. Arról sincs meggyőződve, hogy bármi szüksége lenne a cégnek az excentrikus pojácaként viselkedő, impulzív döntéseket hozó férfire, és csak a hatodik epizód végére fogadja el, hogy egymásra vannak utalva. Míg ő a háttérben meghozza a lényegi döntéseket, a karizmatikus Cramer a megszállott vizionárius szerepét alakítva elhiteti az ügyfelekkel és a befektetőkkel, hogy velük nemcsak egy szolgáltatást, de a jövőt is választják. Emellett az is világossá válik Felix számára, hogy a kilépés nem opció, aki egyszer belekóstolt abba, milyen érzés eurószázmilliókkal játszani a pénzügyi pókert, azt a törvények betartása és a kis tétek már nem motiválják.
Az Apple TV+ által gyártott WeCrashed még hatásosabban mutatja be, hogy a startupok világában a szemfényvesztés hogyan válhat az operatív működés leglényegévé. A sorozatbéli (Jared Leto) és a valódi Adam Neumann is igazi, feketeöves bullshiter, aki egy kibucban szerzett gyerekkori élményeiből inspirálódva a közösségi irodák koncepcióját akarta megújítani. A legfelkapottabb városnegyedekben kialakított munkaterek nemcsak funkcionalitást, de életérzést is kínáltak, a trendi irodabútorok mellé motivációs neonfeliratok, kézműves IPA-val felszerelt sörcsapok és csocsóasztalok is jártak, és az ígéret szerint itt a szakmai kapcsolatok mellett közösségek, barátságok vagy akár szerelmek is szövődhetnek.
Az ingyen sört leszámítva a WeWork koncepciója valójában egyáltalán nem forradalmi, vagy legalábbis nem éri el annak a 47 milliárd dollárnak a töredékét sem, amennyire a csúcson, 2019 januárjában értékelték. Neumann azonban olyan páratlan meggyőző erővel volt képes eladni a vízióját, hogy nemcsak a közvetlen környezetét sikerült elbűvölnie, de többek közt a J.P. Morgan és a Goldman Sachs veteránjait is. A sorozat érzékletesen mutatja be, hogy az izraeli születésű férfi önmagába és az amerikai álomba vetett vakhite, hogyan vezetett el odáig, hogy a WeWorkön belül valóságos szektát épített ki. Kötelezővé tette a munkatársak számára a bulizást, a cég „nyári táborában” való részvételt, a hétfői munkakezdést pedig közös skandálással kellett indítani. Versenyképes fizetés helyett spirituális lózungokkal traktálta a dolgozókat, mondván, a We Company több irodamegosztónál, a küldetésük a „világ tudatosságának növelése”, a munkatársak pedig elfogadták az alacsonyabb béreket a felkínált részvényekért cserébe – amelyek azonban a lufi 2019-es kipukkanása után elvesztették az értéküket.
A WeWork talán még így is túlélhetett volna, ha Neumann a pilótajátékok logikáját követve nem a féktelen növekedést fetisizálja a kiszámítható építkezés helyett. A startup-kapitalizmus világában nem az azonnali profitabilitás, hanem a terjeszkedés garantálja a siker látszatát, Neumann ezért minden más szempontot feláldozva sorra nyitotta az új irodákat a világ különböző városaiban, majd, amikor elfogyott a tőke, ahhoz a japán Softbankhez fordult, amely a Wirecardba is majdnem egymilliárd eurót pumpált bele. Masayoshi Son befektetési vállalata papíron csak technológiai start-upokkal foglalkozik, de Neumannak sikerült meggyőznie a cégvezért arról, hogy a WeWork is ebbe a kategóriába tartozik, vagyis a vállalat profilját a befektetői elvárásokhoz igazította, demonstrálva ezzel, hogy valójában nem is a termék, hanem a marketing a lényeg.
A WeCrashed mint sorozat nemcsak azért izgalmas, mert rámutat arra, hogyan lehet a rendszert a saját céljainkhoz hajlítani az alapvető emberi vágyak és ösztönök kiszolgálásával, illetve manipulálásával – ebben Neumann a populista politikusok rokona –, hanem mert megpróbálja az embert is meglátni korunk hősében, a nagy szemfényvesztőben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/04 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15706 |
