Hirsch Tibor
Vajon miért kell újabban egy filmbe tíz filmnyi akciót – tíz filmre való füstöt, lángot, és főképpen tíz filmnyi vért és halált –népszórakoztató jószándékkal összezsúfolni? Mire ez az újmódi kompakt-mesesűrítmény, amikor el lehetne osztani azt szépen szellősen, huszonnégy órára, úgy, hogy kínálna valamennyit belőle tucatnyi szatellitcsatorna rögtön reggel, folytatná a matiné-mozi még délelőtt, a távolabbi multiplex délután, és lehetne ráadást választani estére a helyi videotékából?
Miért hát a gyanús tombolás egyetlen filmben? Haláltáncnak kell gondolnunk mindenképpen: egyrészt, mert az öldöklést szaporázzák benne, meg más magasabb értelemben is: a mozi haláltáncának. Mert gyilkos és öngyilkos ez a képözön verseny a világban, és ha a producer tudja is ezt, reszket a lemorzsolódástól.
A Fegyencjáratban szinte fáj a pazarlás. Majdnem úgy fáj, mint egy jobb videoklipben. Robban az épület, repül az autó, szakad-törik szárnya-farka a repülőgépnek, és az erre figyelmes néző igenis tudja, milyen drága mindez, tudja, hogy régen az ilyen jelenetet még több kameraszögből, lassítva is megmutatták, hadd térüljenek meg méltányosan hosszú élvezetben a költségek. Mostanra lám, odáig jutottunk, hogy már egy komplett detonációt sem élvezhet végig a néző, megélve a pusztítás alantas kéjét, mert még szét se röppentek a repeszdarabok, már új mini-katasztrófa jön, és abban is benne van a fölös pénz, ami által vér és halál vízióját megint ragozni lehetne, de megint nincs idő, annak a javát is kidobják hát a szemétbe, és így tovább. Meglehet, ennek a képpocsékolásnak is megvan a titkos, tudatküszöb alatti hatása: ahol a kulisszák mögött vad elszántsággal nyilvánvalóan pénzt pazarolnak, ott a pénzpazarlás mint majdnem hiteles haláltánc-hangulat „átjön” – ha nagyon akarjuk.
Végítélet, gyorsírással, különleges alkalmakra. A Fegyencjáratban az ártatlan börtöntöltelék polgárként szabadulna, ha nem jönne közbe a road-show és repülőcirkusz formát öltő fegyenclázadás. Haláltánc és pokol – egyenesen dantei értelemben –, mely a hős számára tisztítótűz is: Cage annyiban játszik jól, amennyi kiváló egykedvűséggel és alázattal tud lelkileg tisztulni és közben testileg mocskolódni, hogy megérdemelje az ő két szép Beatricéinek – egy Barbie-kislánynak és egy Barbie-feleségnek jószagú puszijait. Fogjuk rá: megérdemli.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1570 |
