Varga Balázs
A szocialista időszak sorozatai és azok hősei széles körű ismertségük okán is emblémái egy-egy korszaknak.
1987 május hetedikén, amikor a Magyar
Televízió műsorra tűzte a Szomszédok első epizódját, még senki sem sejtette,
hogy ha nem is rendszerváltó, de a rendszert túlélő sorozat indul el. A Szomszédok
az eredeti tervek szerint hosszú, de nem beláthatatlanul hosszú sorozatnak
indult. Az eredeti elképzelések azonban nem mindig válnak valóra. 1987 tavaszán
úgy tűnt, a kelet-európai szovjet típusú rendszer, bár recseg-ropog, de ki
tudja mennyi ideig fog még fennállni. Míg a Szomszédokat limitált időre
tervezték, a szocializmus örökéletűnek volt elképzelve. Aztán minden másképp
alakult. A Szomszédok több mint tíz évig maradt a képernyőn, messze
túlélve tervezett idejét, a szovjet típusú rendszer pedig a nyolcvanas évek
legvégén megbukott.
Vajon a szocializmussal
együtt elbuktak és a homályba vesztek a szocializmus évtizedeinek televíziós
sorozatai is? Egyfelől aligha, másfelől nagyon is. Könnyű felemlegetni a
nosztalgiavonaton azóta is örökbérlettel utazó magyar és kelet-európai
sorozatokat, tévés ismétlések, DVD-kiadások, videómegosztó oldalak, archívumok
sztárjait és közismert kincseit. A Szomszédok, a Mézga család, A
Tenkes kapitánya, a Kórház a város szélén vagy épp a Négy páncélos
meg a kutya azonban csak a jéghegy (mozgókép-hegy) csúcsa, hiszen a
szocialista korszak sorozat-termésének mindössze szűk csoportja nevezhető
közismertnek és bukkan elő a retro-hullámverésben. A hatvanas évek elejétől a
rendszerváltásig majd kétszáz magyar élőszereplős és animációs sorozat készült
(a tévéfilmek és tévéjátékok száma pedig ennek a sokszorosa volt). Hatalmas
anyag, ami nincs igazán szem előtt és nem igazán épült be a modern magyar mozgóképkultúráról
alkotott képünkbe. A műsorokra, filmekre, sorozatokra koncentráló tévétörténeti
kutatások javarészt hiányoznak a hazai akadémiai és kulturális mezőből. Így
aztán még komolyabb szerepet kap a nézői emlékezet, a rajongói kultúra és az archívumi,
intézményi politika: ki mit tud, ki mire emlékezik, ki milyen műsort tesz
hozzáférhetővé. A magyar mozgóképkultúra igen jelentős mennyiségű alkotása lappang,
lebeg valahol a félig ismerős, régen vagy sosem látott, alig vagy egyáltalán
nem ismert művek homályzónájában. Az M3, a NAVA, a Filmio folyamatosan hozzák
elő a klasszikusokat és fél- vagy egyáltalán nem klasszikusokat, de még így is
csak részleges rálátásunk van sok évtized magyar mozgóképes örökségére.
A magyar televíziós
sorozatok gyökerei a hazai televíziózás korai időszakára nyúlnak vissza. A rendszeres
tévéadások 1957-es indulása után az első években a sport és művészeti
közvetítések, híradók és politikai műsorok, illetve ismeretterjesztő és
riportműsorok mellett stúdióban rögzített tévéjátékok és tévéfilmek készültek,
majd a hatvanas évek legelején indultak el az első hazai sorozatok. Az azonban
korántsem egyértelmű, hogy melyik is volt a legelső magyar tévésorozat. Ha a
szerialitás, a sorozat-jelleg a szempont, akkor a Bálint Ágnes művéből készült Mi
újság a Futrinka utcában (1961) bábsorozat volt a kezdet. Ha azonban a
szeriális élőszereplős fikció első példáját keressük, akkor vagy a Mihályfi
Imre rendezésében 1963-ban bemutatott Honfoglalást, vagy Fejér Tamás
1964-es A Tenkes kapitányát kellene kiemelnünk. A második világháború
végén játszódó, az 1944-es sikertelen magyar kiugrási kísértetről szóló,
antifasiszta és antihorthysta Honfoglalás háromrészes tévéfilm volt,
amelyet akár minisorozatnak is nevezhetünk, míg A Tenkes kapitánya tizenhárom
részes klasszikus kalandsorozat. A leleményes Eke Máté és társainak története nem
több részre bontott tévéfilmként, hanem szeriális elbeszélésként mutatta meg és
egyben pozícionálta is magát a hatvanas évek elején a Magyar Televízióban nagy
sikerrel vetített két külföldi sorozathoz, az angol Robin Hoodhoz,
illetve a nyugatnémet Tell Vilmoshoz képest. A rendező Fejér Tamás egy
interjúban így beszélt erről: „Minden egyes rész önálló dramaturgiai egység,
befejezett történet. Ez így volt a Robin Hood és Tell Vilmos-sorozatban
is. Ott azonban a folytatások nem alkottak nagyobb dramaturgiai egységet,
mindössze a főbb szereplők voltak azonosak. Mi ezen szeretnénk túllépni. Ehhez
az volt szükséges, hogy megteremtsük az önmagukban is egészet alkotó
folytatások külön-külön dramaturgiáját, másrészt az egész sorozatot a jellemek
fejlődése és a történet kiteljesedése szempontjából egy filmként kezelő, átfogó
dramaturgiát.” A magyar tévésorozatok történetében tehát a hatvanas évek első
fele a fordulópont. Amíg a magyar televíziózás kezdete a Kádár-rendszerrel, a
hazai sorozatkultúra nyitánya a Kádár-rendszer konszolidációsnak nevezett
periódusával (annak nyitányával) esett egybe.
A sorozatok már a
szocializmus idején a legsikeresebb műsorok közé tartoztak, gyakran a
sportközvetítéseket is megelőzve. Mivel nézettségük akár a hat-hétmilliót is
elérte (de átlagban is bő négymilliós volt), nyugodtan mondhatjuk, hogy a
kiemelkedő sorozatokat valóban mindenki ismerte. Eke Máté, Bors Máté,
Linda, Princ (alias Rémai László) vagy épp Blaľej doktor nevéről és
kalandjairól annak idején mindenki hallott. Olyan hivatkozási alapot és
vonatkoztatási pontot, közös tudást jelentettek, amiről mindenki tudott, és
amiről mindenkinek megvolt vagy meg lehetett a véleménye. Napjaink radikálisan
eltérő médiavilágában is akadnak bőven közismert filmek és sorozatok, de még A
mi kis falunk polgármesteréről, kikapós kocsmárosnőjéről vagy az aktuális
valóságshow szereplőiről sem mondhatjuk, hogy korosztály, lakóhely és
társadalmi hovatartozás szempontjából totális közismertségnek örvendhetnek. A
szocialista időszak sorozatai és azok hősei ehhez képest egyszerűen
kikerülhetetlenek voltak: már csak széles körű ismertségük okán is emblémái
egy-egy korszaknak.
Nézettségük, hatásuk,
megjelenítő erejük és nem utolsósorban költségvetésük okán is a sorozatok a
korszak igazi tévés kirakatprodukciói voltak. Ez a kirakat-jelleget az első
időkben akár szó szerint is vehetjük. A tévékészülékek tömeges elterjedése,
azaz a hatvanas évek közepe-második fele előtt a Keravill-üzletek kirakatába
helyezett tévékészülékek előtt gyakran gyűlt össze komoly tömeg az adást
figyelve. A kirakatból azután a készülékek gyorsan átköltöztek a nappaliba (az
ötvenes évek végén néhány tízezer, a hatvanas évek közepén már sokszázezer
lakásban volt tévé). Az adások pedig bekúsztak a nézői, közösségi
képzeletvilágba, mi több, adott esetben a hétköznapokat is meghatározó erők
lettek. A Tenkes kapitánya vetítése után a játszótereket fakarddal
hadonászó gyerekek lepték el, a sorozat forgatási helyszínéül szolgáló Siklóson
a vendéglátóipari üzemegységek komoly része felvette a Tenkes nevet (akárha az
ezredforduló Üvegtigris büféinek nagyszabású előképét látnánk). A sorozatok
fikcióvilága nemcsak az otthoni kikapcsolódás része volt, hanem a
legkülönfélébb formában jelen volt az utcán, a köztéren, a nyilvánosságban. A
hétköznapi közegben játszódó sorozatok világa pedig nemcsak vízió, dokumentum
és példa volt, de a nézők tapasztalatainak összemérésére alapul szolgáló mérce
is lehetett. A hetvenes évek egyik idehaza is kiugróan sikeres csehszlovák
sorozata, az exkluzív prágai csemegeboltban játszódó Nők a pult mögött első
epizódjának vetítése után valódi prágai élelmiszerboltokban előfordult, hogy
többen elkérték a vásárlók könyvét és jegyezték fel igényüket (talán csak
tréfálva, de azért mégis performatív cselekvőerővel), hogy ők is a sorozatban
látott remek árukínálattal szeretnének szembesülni a mindennapjaikban.
Azt, hogy a szerializált,
sorozatos elbeszélésnek mekkora vonzereje van, illetve, hogy a saját gyártás
milyen presztízsértékkel bír, a sorozatdarálós kortárs sorozatkultúrában nem
nagyon kell magyarázni. Szemben azonban az egy szuszra végignézett kortárs
sorozatokkal, a hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas évek szűk választékra épülő
tévékultúrájában (egyetlen, majd két csatorna, kezdetben csak heti néhány
adásnap) a heti vagy kétheti rendszerességgel sugárzott epizódok között eltelt
várakozási idő nem pusztán a nézői kíváncsiságot és feszültséget erősítette, de
az egyéni és közösségi képzeletet megmozgató, az adott epizódban feldobott és
nyitva hagyott kérdések megvitatásának is nagy teret hagyott. A várótermekben,
kávészünetekben, buszon, villamoson, fodrászszalonokban lefolytatott
eszmecserék megsokszorozták a tévének mint kulturális-politikai agorának a
hatását. A fikció vonzereje, a valósághatás, a karakterekkel azonosulás érzelmi
kötődése és a szerializált forma komplex hatóereje tehát különösen izgalmas és
exkluzív tartalmakká teszik a korszak tévésorozatait.
Az elmúlt idők helyeit,
tárgyait, szokásait, legendás színészeit megörökítő, ismerősen távoli
mozgóképes leletek remek nosztalgia-generátorok és időgépek a múltba. Nézhetjük
őket kordokumentumként, izgalmas lehet belefeledkezni a nyolcvanas évek
közepének budapesti városképébe a Linda epizódjaiban vagy elmerülni a Kórház
a város szélén csehszlovák hétköznapjainak krónikájába. Akad, aki számára a
bumfordiság bája, mások számára az egykor volt élmények újraélése, a ráismerés
vagy a visszavágyás a meghatározó. A Kántor epizódjai segítségével
nagyon sok mindent megtudhatunk a hetvenes évek Magyarországáról, de ez nem
valamifajta közvetlen valóságtapasztalat. A tévé és a tévésorozat, főképp a
szocializmus idején, különleges valóságértelmező gépezet volt: a hétköznapok és
a múlt cserepeiből építkezve, egészen eltérő elvárásokat összehangolva, sajátos
univerzumot rakott össze.
A kelet-európai
szocializmusok tévésorozatai a kulturális önismeret, a világformálás, az
ismerőssé tétel és a közösségképzés nagyhatású médiumai. Alakította őket a
közösségi képzelet, a populáris kultúra, formálták őket az „alulról jövő” nézői
igények és elképzelések, meghatározók voltak a televíziós alkotói munka
lehetőségei és kreatív ötletei, és nem utolsósorban a politika „felülről jövő”
elvárásai. Az elvárások kereszttüze persze az irodalom vagy a film világát
éppennyire jellemezte. A tévé, és különösen a tévésorozat annyiban jelentett
különbséget, hogy a sorozat-jelleg, a hetekig, hónapokig műsoron és napirenden
tartott témák, történetek, konfliktusok és hősök közös megvitatása a
világértelmezés időben és közösségi térben egyaránt kiterített, széles és változatos
lehetőségét teremtette meg. Ezek az egymástól különböző, egymással olykor
nehezen összeegyeztethető elvárások, világ és valóságértelmezések pedig
figyelemreméltóan változatos univerzumot formálnak. Olyan univerzumot, a
szocialista tévésorozatok eklektikus világát, amelyben a nevelés, a
felvilágosítás, az ideológiai útmutatás és a szórakoztatás zavarba ejtően
gazdag sokféleségben volt jelen.
Látástól okulásig
A hatvanas években, amikor
a televízió rohamtempóban költözött be a kelet-európai otthonokba és emberek
tízmillióinak hétköznapjaiba, a tévé a világ újrafelfedezésének és megértésének
úttörő médiuma volt. A korszak tévékultúrája az otthonosság, ismerősség,
közelség és a közösség-élmény jegyében formálódott. A tévé közel hoz, ismerőssé
tesz és közösséget képez. A nappali középpontját képező tévékészüléket körül
ülő nagycsalád vagy a társasházi lakóközösséget összehozó közös tévézés képei (ahogy
azt Herskó János kora hatvanas évekbeli vígjátékában, a Két emelet boldogságban
is láttuk) egyszerre voltak sztereotípiák, víziók és valóságos tapasztalatok megjelenítői.
A szocialista korszak televíziója oktatott, nevelt, felmutatott és ismeretet terjesztett: nevelve agitált és szórakoztatva propagált. Ugyan a populáris emlékezet elsősorban a Szomszédok kapcsán emlegeti a tételmondatokba merevedett, kamerába tekintő szereplők hétköznapi bölcsességeit, a tévé mint a nézők millióinak tanítója igazán a hatvanas években volt elemében. Minden korosztályt igyekezett megmozgatni, arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb közönséget nevelje, aktivizálja és szórakoztassa. Ennek jegyében az „ilyen a világ” kisrealizmusát az „ilyen kellene, hogy legyen a világ” víziója keresztezte. A szocialista tévé saját magára kiegyensúlyozott és felvilágosult médiumként tekintett, amely humorral és bölcs megértéssel villantja fel és igazítja ki a hétköznapok kisebb-nagyobb hibáit, és mutatja meg az önformálás és a közöségformálás útját. Emberképe szerint pedig az aktív, saját magáért és a közöségért kiálló „hétköznapi hősöket” állítja az előtérbe. Távol állt ez az ötvenes évek szocreál termelési és nevelődési történeteitől, de legalábbis humorral és játékossággal próbálta felülírni a sablonosan merev ember- és társadalomképet. Ez a humor és játékosság aztán a hetvenes évektől kezdve egyre inkább átadta a helyet a szatírának, amely az esendő és nem is feltétlenül sikerre ítélt hősöket mind lehetetlenebb helyzetekben és egyre furcsább történetekben mutatta be (például a nyolcvanas évek egyik ritkán emlegetett sorozatában, a Dánielben). A Szomszédok már említett néptanító jellege a példa azonban arra, hogy az edukációs attitűd messze nem veszett ki a magyar sorozatokból a nyolcvanas években sem (sőt, ha például a kilencvenes években készült, Frici, a vállalkozó szellem kapitalista iskolatörténetére gondolunk, akkor látható, hogy még a rendszerváltást is túlélte). Mindezen túl Taki bácsiék lépcsőházi bölcsessége talán azt is szépen megmutatja, hogy a didaktikusság korántsem csak a hatalmi, kultúrpolitikai érdekérvényesítéshez kötődött és kötődik, hanem alkotói víziónak is része lehet – és nem utolsósorban (bár túlzás lenne a Szomszédok sikerét ehhez a momentumhoz kötözni) nézői igény is volt és van rá.
A szöveg a NKFI által
támogatott, 135235-as számú, A magyar népszerű film és tévékultúra a
szocializmus idejétől napjainkig című kutatás keretében készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15693 |
