Benke Attila
Thi Bui képregényben meséli el a vietnámi háborút megélt családja történetét, tudatosan kerülve az amerikai filmek sztereotípiáit.
A vietnámi háború (1955–1975) globális emlékezetét az olyan népszerű amerikai filmek határozzák meg, mint A szarvasvadász (1978), az Apokalipszis most (1979), a Született július negyedikén (1989), a Hajnali mentőakció (2006) vagy Az öt bajtárs (2020), amelyek a hollywoodi sztárok által eljátszott amerikai katonák szenvedéssel vegyes hősi helytállásaként mutatják be a konfliktust. A fősodorban nagyon ritkán érvényesül a vietnámiak szemszöge, Oliver Stone Ég és földje (1993) az egyik szabályt erősítő kivétel, ami már csak azért is felemásan teljesíti a küldetését, mert vietnámi főhősei javarészt tört angolsággal, nem pedig anyanyelvükön beszélnek. Merőben mások a vietnámi (származású) rendezők a tragédia valódi főszereplőinek perspektívájából készült művei, mint például a Németország nulla év (1947) párdarabja, a Lány Hanoiból (1974) vagy a Menekülés az összeomlástól (2006), ami egy vietnámi család utazásának történetét fejti fel Saigon, Dél-Vietnám fővárosa 1975-ös eleste után. A társadalmi-politikai témákkal, így a menekültpolitikával gyakran foglalkozó vietnámi-amerikai képregényművész, Thi Bui (Drága idő, 2017, Menekültből fogoly, 2018) ezek sorához csatlakozott a 2017-ben megjelent The Best We Could Do-val (a továbbiakban: A legjobb, amit tehettünk), ami a két másik, részben önéletrajzi ihletésű képregény, Art Spiegelman Mausának és Marjane Satrapi Persepolisának a párdarabja, azaz példázatszerű személyes élettörténeteken keresztül mutatja be a háborús szorongás, a diktatúra, az idegen országba kényszerült menekült és az összetört álmok generációkon átörökített traumáit.
Már a
szerzőnő születése is erősen szimbolikusnak tekinthető: három hónappal Saigon (ma
Ho Si Minh-város) eleste, vagyis az észak-vietnámi kommunista hadsereg
bevonulása előtt (1975. április 30.) jött a világra. A bevonulás a
dél-vietnámiak, így Thi Bui családja számára katasztrófa volt, a haza
megszűnését jelentette Bui a képregényben Bónak nevezett édesapja szerint, akit
meghurcoltak a kommunisták. A francia uralom alatt a gyarmatosítókkal kooperáló
gazdag családból származó anyát (a képregényben Ma) különösen gyanúsnak
tekintették az új rezsim képviselői. Sőt, nemcsak őt, hanem a korábbi amerikai
támogatás miatt a kollektív bűnösség jegyében minden délit „nguy”-nak neveztek,
ami annyit tesz, „hamis” vagy „csaló”. Bo és Ma egyik napról a másikra azt tapasztalták,
hogy az ország, ami persze addig sem konfliktusoktól mentesen (a dél-vietnámi
hatóságok kommunistagyanú miatt zaklatták a családot 1975 előtt), de a hazájuk
volt, gyakorlatilag ellenük fordult. Az új Vietnámban már ellenségnek érezték
magukat, főleg, hogy a propaganda az idősebb gyermekeiket is arra buzdította az
iskolában, hogy jelentsenek akár szüleikről. Bót pedig az édesapja, Thi Bui
nagyapja – aki még 1945 után csatlakozott a Viet Minhhez, a kommunista függetlenségi
mozgalomhoz – a saját felesége, azaz Ma ellen uszította. Az ideológia és a
diktatúra tehát kettészakította és megszentségtelenítette még a családot is.
Thi Bui családtörténete ezen a szomorú fordulaton keresztül példázza, hogyan
válik valaki migránssá, azaz rövid időn belül hontalanná. Ő maga tulajdonképpen
hontalannak született, hiszen Saigon eleste már biztosnak látszott, amikor a
világra jött, a háborút Dél-Vietnám lényegében elveszítette, amikor 1973-ban az
Egyesült Államok a fegyverszüneti megállapodás értelmében elkezdte kivonni csapatait.
A kommunista hatalomátvétel és az ellenséges légkör miatt Thi Bui családja
gyakorlatilag 1975-ben hazátlanná vált, így az 1978-as útra kelés, a veszélyes nyílt
vízi hajózás (egy folyami hajóval indultak el Malajzia felé a Csendes-óceánon több
más menekülttel együtt) már nem tekinthető éles határnak a kiábrándult és
megtört Bo és Ma számára. Ekkorra már nem létezett számukra az a Vietnám,
amelyben felnőttek és ifjúkorukat élték. 2017-ben, a képregény megjelenése
idején és ma is aktuális, fájdalmasan ismerős „élmény” ez az emberek milliói számára,
akik rezsimváltások és háborúk miatt kénytelenek útra kelni Nyugatra, a jobb
élet, egyáltalán a túlélés reményében, legyen szó a szíriai konfliktusról, a
tálibok újbóli afganisztáni hatalomra kerüléséről, vagy az orosz-ukrán háborúról.
Thi Bui
alkotásának a tézise és mozgatórugója is egyben az, hogy Vietnám tragikus közelmúltjának
és a hontalanná válásnak a traumáját generációkon át hordozhatja a menekült,
ahogy az Thai Buival is történt. A szerzőnő számára A legjobb, amit tehettünk
elkészítése egy pszichoterápiával ért fel, és azzal a reménnyel zárja le a
történetet, hogy már Amerikában született tizenéves fia talán képes lesz tiszta
lappal kezdve másként tekinteni a jelenlegi hazára és az „őshazára”, Vietnámra (Bui
bizonytalanul azt írja, hogy „talán ő már szabad lehet”). A szerzőnő egyetemi
szakdolgozatához készített kutatása ihlette a képregényt: interjúkat készített
a szüleivel, amelyek során azok életükben először feltárták lányuk előtt a
történelem viharai által formált személyes élettörténetüket, így kibeszélhették
az évtizedes traumáikat. A képregényben ugyanis fontos motívum, hogy Bo passzív,
hirtelenharagú, nem tekinthető ideális apának, megkeseredett, frusztrált ember.
Viselkedése már gyerekként is megijesztette Thi Buit és testvéreit, a szerzőnőt
ez sarkallta arra, hogy kiderítse, miért ilyen az édesapja. A generációkon
átívelő traumák szimbolikussá teszik a képi világot, amelyet végig, még az
utolsó, félig optimista jelenetben is, amelyben Bui a vízben önfeledten úszó
fiát nézi, a vörös, a fekete és a fehér tónusai, árnyalatai uralnak. A
legjobb, amit tehettünk képei olyan hatást keltenek, mintha folyamatosan
lángolnának és füstölnének egy bombatámadást követően. Bui hatásosan érzékelteti,
mit is jelent a traumatizáltság és a „menekültreflex”: már Kaliforniában élnek,
amikor a család lakása alatt élő idős pár otthona kigyullad és a tűz eloltásáig
mindenkinek el kell hagynia az épületet. Ebben a jelenetben még markánsabbá
válik a vörös-fekete, tűzhatású képi világ, az olvasóban is felidézi nemcsak a
vietnámi háború, de általában a háború tipikus képeit. A „menekültreflex”,
vagyis az, hogy a család tagjai a tűz első jelére ösztönösen megragadják okmányaikat,
legfontosabb értékeiket, és menekülnek az épületből, átsegíti őket ezen az
életveszélyes helyzeten is. Thi Bui definíciója szerint ez az ösztön azokban
alakul ki, akik háborúk és diktatúrák közepette élték le az életüket, sőt
szerinte azok is öröklik, akik nem emlékezhetnek ezekre a borzalmakra csecsemőkoruk
okán vagy azért, mert még nem is éltek. Ez a fogalom és a bombatámadást követő
tűz és füst keverékére emlékeztető képi világ a viharos huszadik századot
megélt vietnámiak tapasztalata, Bo és felesége, illetve az ő családjaik, Thi
Bui nagyszüleinek a tapasztalata is, hiszen a gyarmatosítók elleni harcok és a
második világháború Vietnámot is súlyosan érintették (éhínség, terror,
tömeggyilkosságok). Az agresszió folyamatos volt, csak az agresszor (franciák,
japánok, amerikaiak, kommunisták) változott. Szintén erős szimbólum a sakktábla
és az „emberi hangyák” képe, ami parabolikus modellszerű, általánosítható a
háborúk sújtotta országokra és túlélőikre. A sakkbábuk a hatalmasságokat és
végrehajtóikat szimbolizálják, az átlagemberek viszont, ha tehetik, nem harcolnak,
hanem megkísérelnek átlavírozni a „sakktáblán” a bábuk között, akár a hangyák.
Mindennek
következménye a „menekültreflex” kialakulása mellett az álmok összeomlása.
Különösen fontos ebből a szempontból az anya, Ma karaktere. Az apának is voltak
álmai, élhető, nyugodt életet szeretett volna teremteni a családjának, de Ma
szálán speciálisan a női emancipáció és az anyaság közti feszültség tükrében
jelenik meg az örök háború és a gyarmatosított ország vietnámi problémaköre.
Thi Bui édesanyja nem akart korán családot alapítani, orvos szeretett volna
lenni, külföldön kívánt tanulni, jó darabig direkt tartotta távol magát a
komoly kapcsolatoktól. Eszmei érésében fontos szerepet játszott, hogy a
gyarmatosításról olvasott könyveket, a nők függetlensége és a franciáktól
független vietnámi identitás gondolatának a kialakulása összeforrott Ma
élettörténetében: szinte egy időben határozta el, hogy az elit iskoláin kívül
nem beszél franciául és jó darabig nem megy férjhez. Tudatosan el akart
szakadni Vietnámtól, ami folyamatos politikai krízisei és elnyomó rezsimjei
miatt egyre inkább gátolta a személyes szabadságot és az önmegvalósítást. Bo
mint vietnámi férfi belépését az életébe és a családalapítást egyfajta röghöz
kötésként értelmezte a lányának adott interjúi során. Fájdalmas is volt a szerzőnő
számára a felismerés, hogy Ma a családnélküli korszakát tartja legboldogabb
éveinek, illetve az a tény, hogy Bóval csak azért maradt együtt, mert férjét
megfertőzte a tuberkulózis, és úgy tűnt, nem él már soká. Ilyen módon az anya
tulajdonképpen önmagában is a gyarmatosított, megszállt, majd az egyén álmait
összezúzó kommunista diktatúra által tönkretett Vietnámot szimbolizálja. A
legjobb, amit tehettünk tehát rendkívül összetett alkotás, ami egyaránt
szól a mindenkori háborúk ellen és az ezek miatt hontalanná váló, traumatizált
menekültekért.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15692 |
