Filmvilág

Magyar Műhely

Beszélgetés Szakonyi Noémi Veronikával

„Legyen remény”

Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje egy nyílt örökbefogadás története. A Hat hét elnyerte a magyar filmkritikusok fődíját.

Szakonyi Noémi Veronika a Budapesti Corvinus Egyetemen nemzetközi kapcsolatok szakon szerzett alap- és mesterdiplomát, Erasmuson járt Jénában, szakmai gyakorlaton Washingtonban. Magyar-kínai állami ösztöndíjjal Pekingben nyelvet tanult, majd filmkészítőként diplomázott a Pekingi Filmakadémián. Ezt a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterképzése követte, itt ismerkedett meg későbbi férjével és állandó alkotótársával, Vincze Máté Arturral, akivel Match Frame Productions néven filmgyártócéget is alapítottak. Már együtt utaztak New Yorkba, hogy elvégezzék az NYU független játékfilmes mesterképzését.

A Corvinuson nyitottságot és alázatot tanultam, emellett bejárhattam ösztöndíjakkal a világot, ez magabiztosságot és talpraesettséget adott. Pekingbe megérkezve minden provokált, mindent szerettem volna mélyebben megismerni, mindenben kerestem a kapaszkodót. Furcsa kontraszt, de a diktatúrában hamarabb meg lehet találni a lehetőségeket, mint a szabadságban, a kínai környezet elsősorban a lehetőségek meglátására ösztönzött. A kollektivista társadalomból is adódik, hogy nem az egyén, hanem a közösség volt a középpontban, így megtanultam csapatban dolgozni. New Yorkban ennek az ellenkezője, totális individualizmus és az „én” teljes felértékelődése várt. A szabadság mérhetetlensége mellett az volt a legfőbb benyomásom, hogy a felszínen maradáshoz itt folyamatosan újra kell gondolnom magam, ami rengeteg szorongással, stresszel járt. Az SZFE a szintézist adta meg. Budapest mindennek a kiindulópontja, a hely, ahol össze lehet fűzni a szálakat. A gyökerek ide kapcsolnak, itt biztonságban érzem magam, érzelmi sűrűség vesz körül.

Szerencse, tudatos tervezés, bátorság és nyitottság. Mindennek meglátni a fonákját. Támogató családi háttér, ez a legfontosabb.

Dokumentumfilmjeid politikai elítéltekről, menekültekről, visszaeső bűnelkövetőkről forgattad. A Hat hét az örökbefogadási folyamatban az életet adó anya nézőpontját emeli ki. Rendre olyan hősöket találsz, akik határhelyzetbe kerültek, és az érdekeiket nem képviseli senki. Mi fog meg, mi érdekel téged ezekben a sorsokban?

Izgatnak a határhelyzetek. Azt gondolom, a legtöbb embernek van mozgástere, ha kicsi is, de van. A lehetőségek kérdése azokban a fullasztó helyzetekben a legizgalmasabb, amelyekbe az emberek vagy kényszerből, vagy a választásuk alapján kerültek, hogy azután egy érzelmileg kiélezett szituációban kelljen helytállniuk. Nagyon érdekel az emberek viselkedése ezekben az állapotokban, szeretném megérteni őket, szeretnék alternatívákat kitalálni a reakcióikra és szeretném, ha mindez rezonálna a valósággal. Ebből a szempontból az összes történetem dokumentarista indíttatású.

A nyílt örökbefogadás témájára hogyan találtatok? Miért döntöttetek a dokumentumfilmes feldolgozás helyett a játékfilm mellett?

Az alkotótársam és férjem, Máté szíve közepe az örökbefogadás témája, sok dokumentumfilmben foglalkozott már vele, és most is dolgozik egy filmen, amely a nemzetközi örökbefogadásról szól. Ő mesélt nekem a jogszabályról, amelynek értelmében az örökbeadóknak és az örökbefogadóknak nyílt örökbefogadás esetén is hat hét áll rendelkezésére, hogy meggondolhassák magukat. Sokáig kerestük a szereplőket egy dokumentumfilmhez, de végül arra jutottunk, hogy ebben az érzékeny időszakban mégsem lenne helyes forgatnunk. Nem akartuk, hogy a kamera jelenléte miatt döntsenek így vagy úgy az érintettek. Úgy éreztük, hogy fikciós filmben viszont nagyon jól működne ez a konfliktus. Az NYU-n az első félévben ráadásul Máté már készített egy rövidfilmet, amelyben az életet adó fiatal lány bekopog az örökbefogadó párhoz, hogy látni szeretné a babát. Már akkor éreztük, hogy ezt a helyzetet ki akarjuk bontani. Amikor a pandémia miatt hazamenekültünk New Yorkból, Romwalter Judit, a Hat hét leendő producere keresett meg bennünket, hogy adjuk be az anyagot a frissen kiírt tévéfilmes pályázatra. Így, Juditnak köszönhetően lett játékfilm a témából. Persze minden korábbi kutatást felhasználtunk, és sok további érintettel beszéltünk a forgatókönyv megírásához.

A Hat hétben nincs szó politikáról és csak kevés figyelem jut az örökbefogadó párra is – annak érdekében, hogy a fókuszba a gyermekét örökbeadó nagykamasz Zsófi karaktere kerülhessen. Hogyan egyensúlyoztatok a forgatókönyv írásakor?

Az első nagy döntés az volt, hogy az anya vagy az örökbefogadó házaspár szemszögét válasszuk-e. Hetvenperces tévéfilmre pályáztunk, tudtuk, hogy mindkettőt nem tudjuk bemutatni. Abban a pillanatban jobban érdekelt bennünket az anya perspektívája, úgy döntöttünk tehát, hogy ezzel megyünk tovább. Innentől Mátéval és a forgatókönyvíróként szintén velünk dolgozó Daoud Dániellel csak az volt fejünkben, hogy a lehető legpontosabban és legőszintébben mutassuk be az életet adó anya helyzetét. Minden, ami ebből a nézőpontból hiteles, az a része a történetnek, ami nem, az pedig nem fér bele. A második komoly dilemmát a történet kezdőpontjának kijelölése jelentette. Az abortusz kérdését nem hozhattuk be, hiszen az önmagában olyan döntéshelyzetet eredményezett volna, amely saját filmet igényelne. Tehát aközött kellett választanunk, hogy a szülés előtt kis idővel kezdjük elmesélni a történetet, vagy a szüléssel indítunk. Mivel szerettünk volna egy edukatívabb jelleget, ezért a szülés előtt néhány héttel kezdtünk. Éreztük, hogy Zsófi döntése súlyának az átérzéséhez kell az örökbefogadó pár drámájának megismerése is – de, Schulze Éva dramaturgiatanárunk szavaival élve, csak a szükséges és elegendő mértékben.

Andrea Arnold filmje, az Akvárium jutott az eszembe a Hat hétről. Minden filmes eszköz azt a célt szolgálja, hogy létrejöjjön egy különleges, egyszerre intim és kívülről látott női szubjektivitás. A Hat hét számomra testfilm. Zsófi testének változása szorosan összefonódik a karakter kibontásával – a terhesség elrejtésétől majd lassú megmutatkozásától elfojtott fájdalmon és lábszárra kúszó vércsíkon át egészen olyan finom jelzésekig, hogy szőke haja kiengedése vagy szoros copfba fogása hogyan jelzi a kontroll elengedésének és visszavételének dinamikáját. Te mit gondolsz erről?

Andrea Arnold Akvárium című filmjét még a Pekingi Filmakadémián mutatták meg nekünk. Tátott szájjal álltam, és azt éreztem: Úristen, ha így is lehet filmet készíteni, akkor én minden áron szeretnék. Nagy hatással volt rám, és a Hat hét készítése során is az egyik inspirációs forrást jelentette. Testfilmnek a filmünket először Nagy V. Gergő nevezte, aki az NFI részéről segített fejleszteni a forgatókönyvet. Mi elsőre csak írtuk, ami jön, nem gondolkodtunk ilyen fogalmakon. Utána viszont éppen az ilyen definíciók segítettek rendszerezni, strukturálni a motívumokat. A kontroll valóban fontos motívum volt számunkra. Mindig is olyan karaktert álmodtunk, aki mindent próbál kontroll alatt tartani, igyekszik elnyomni az érzéseit. Nagyon érdekelt minket, hogy ez a kontroll hogyan esik szét, amikor valami más születik meg. Háromszor van szerzett zene a filmben, ez Sperling Andor zeneszerző érdeme. Én úgy szoktam mondani: amikor a test lázad. Amikor sejtszinten történik valami Zsófiban, és hiába akarja elnyomni, lefojtani, nem tudja: a testnek és a léleknek együtt kell működnie, harmóniában.

A másik ide illő fogalom: a viselkedésfilm. Minden információnk Zsófi megfigyeléséből származik. Hogyan alakítottátok ki az ő követésére alkalmas vizuális nyelvet és ritmust?

Fontosnak tartottuk, hogy tényleg minden az ő személyéből eredjen, minden a karakter megismerését és kinyílását segítse. Amilyen a karakter, olyan lett a képi világ, a ritmus, a vágás – próbáltuk mindenben Zsófi impulzivitását, pulzálását megmutatni. Én először erősen dokumentarista látványt képzeltem el: a kamera mindig legyen kézben, legyünk mindig nagyon közel. Dévényi Zoltán, az operatőrünk lazított ezen az elképzelésen, rávezetett, hogy vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem ezt igényli a történet. Így alakult ki egy sokkal megengedőbb, a helyzetek szépségét is megmutató vizuális nyelv.

A forgatáson a Zsófit játszó Román Katalin és az operatőrünk között szoros bizalom alakult ki, intim helyzetet tudtunk nekik biztosítani, és ők kényelmesen dolgoztak benne. Zoli gyakran csak annyit mondott: „Katukám, csak táncoljunk, csináld, és én követlek!” Ehhez persze kellett a pontosan kitalált koncepció, amely ott virágzott Zoli fejében.

A vágókat, Hargittai Lászlót és Vághy Annát már a forgatókönyvíráskor bevontuk a folyamatba, szeretek ugyanis biztosra menni, és előre átbeszélni minden jelenet első és utolsó snittjét, illetve azt is, hogyan tudunk majd pontosan vágni, milyen lesz a ritmus, melyik beállításnak milyen hosszúnak kell lennie. Nem szeretek a forgatáson elbizonytalanodni ezekben a kérdésekben. Két vágóval hosszabbra nyúlt a vágás, viszont cserébe csodásan működött együtt a két perspektíva, remek viták pattantak ki, és mivel mindketten pontosan érezték Zsófit és a történetet, nagyon egységes egész jött létre. Gazdagon jöttünk ki a helyzetből.

A történetben a szülés jelenetétől kezdve folyamatosan a tetőponton vagyunk, a végkifejletig. Hogyan építettétek és tartottátok ezt a feszültséget?

Pontosan ez volt a cél, legalábbis én így képzeltem: a szülés előtt vegyünk egy nagy mély levegőt, hogy azt utána egész végig ne tudjuk kifújni. A forgatókönyv írása közben elsősorban a gyász fázisait gondoltuk át, ez segített meghatározni a tempót. Nem voltunk igazán tudatosak, sokkal inkább ösztönösen építkeztünk: belebújtunk a központi karakterbe és az ő metronómjára haladtunk.

Zsófi szenvedélybetegséggel küzdő, csonka, diszfunkcionálisan működő családban él. Miért fontos számodra, hogy ez a család megjelenjen a filmben?

A felkészülés során több csonka vagy alkoholbeteg családdal ismerkedtünk. Sikerült feltérképeznünk, hogyan működnek ezek a családok. A filmbe mindezt a tudást szintén a központi karakter szűrőjén keresztül engedtük be. Látnia kell a nézőnek Zsófi családját, hogy megértse a döntését.

Találkoztunk egy-két olyan történettel kutatás közben, amelyekben nem volt szeretet, ezek iszonyatosan megviseltek bennünket. De a valóságban a legtöbb érintett családban van szeretet, lehetőség viszont nincs. Ez az, amin társadalmilag dolgoznunk kellene. És ez az, amin meg is éri dolgozni, hiszen, ha szeretet van, csak lehetőség nincs, akkor lehetőséget kell teremteni, és működni fog. Én olyan családot akartam megmutatni, amelyikben van szeretet. Mert nekem fontos volt, hogy legyen remény.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 20-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15690