Huber Zoltán
A független filmes Sundance fesztivál idei kínálatában korábban mellőzött nézőpontok is kiemelt figyelmet kaptak.
A közel négy évtizede
útjára indított Sundance ma jóval több, mint a hajdani perifériáról azóta a fősodorba
betagozódott amerikai független film legfontosabb seregszemléje. A fesztivál célja,
hogy friss hangokat és előremutató megközelítéseket mutasson be, földrajzi helytől
és műfajtól függetlenül. A kortárs trendekkel összhangban az idei programban is
túlsúlyban voltak a személyes történetek és eddig inkább partvonalra szorult
karakterek. A szervezők nagy hangsúlyt fektettek az ígéretes rendezői
bemutatkozásokra és a női alkotók munkáira, de akadtak szép számmal hagyományos
indie darabok és klasszikus vonalvezetésű dokumentumfilmek is. A színvonal
egységesen magas volt, viszont az elsöprően erős alkotások elmaradtak.
Azt
persze lehetetlen megjósolni, ott volt-e az idei mezőnyben a következő Soderbergh
vagy Tarantino. A Sundance az utóbbi években ráadásul több, később komoly díjakat
besöprő alkotást indított útjára, még közelebb merészkedve a mainstream
ízlésvilághoz. A két éve itt bemutatott és végül Oscarig menetelő CODA a
fesztivál közelmúltjának egyik legnagyobb találata volt (le is vetítették most újra),
ami érezhetően befolyásolta a válogatást. A zsűri egyik fődíját elnyerő A
Thousand and One ilyen formán történő kiemelése mintha egyenesen a későbbi
ítészeknek szólna, hiszen a pontosan levezényelt, letisztult vizuális és
dramaturgiai megoldásokkal mesélő családi drámánál akadtak jóval karcosabb,
merészebb vagy épp felkavaróbb filmek a versenyszekcióban.
Az
elsőfilmes A.V. Rockwell egy családdá válás történetét meséli el, nagyjából tizenöt
éven át követve a javítóból szabadult fiatal anya, a nevelőszülőktől elrabolt
fiú és a saját szerepében bizonytalan apa összefonódó sorsát. Inez kezdetben
csak azt tudja, a gyerekével akar lenni, ezért illegálisan magához veszi és Harlemben
próbál új életet kezdeni. Az író-rendező Rockwell elsősorban a hősnőre, az ő
döntéseire, dilemmáira és akadályaira fókuszál, miközben a fiú felnőtté válása
is szépen kirajzolódik. Az apa karaktere ellenben elnagyolt marad, cserébe
viszont a film a városnegyed átalakulását is szépen leköveti. A fiú nagykorúvá
válásával párhuzamosan Harlem is dzsentrifikálódik, az intim fókuszú történet
így tágabb közösségi áthallásokat kap. A Thousand and One ennyiben is
pontosan illeszkedik a nehéz afro-amerikai sorsokat igényes fősodorbeli
melodrámákba csomagoló presztízsfilmek újabb vonulatába.
A
családdá válás rögös folyamatát dolgozza fel a legjobb nemzetközi film díját
elhozó brit Scrapper is. Charlotte Regan nagyjátékfilmes bemutatkozása
nem véletlenül dobogtatta meg a zsűri szívét, hisz az író-rendező a kitchen
sink melodrámák hagyományait az amerikai független filmekre jellemző
keserédes humorral és meseszerűséggel vegyíti. A tizenkét éves Georgie nemrég
veszítette el az anyját. A talpraesett kislány mindenkinek azt hazudja, a
nagybátyja vigyáz rá, ám valójában egyedül él a külvárosi sorházban. Az iskolát
kerüli és biciklilopásból tartja fenn magát, miközben a maga gyermeki módján
próbálja feldolgozni a szörnyű veszteséget. Váratlanul felbukkan azonban az apja,
akivel meg kell tanulniuk kölcsönösen elfogadni egymást.
A Scrapper
legnagyobb erénye, hogy az alapvetően tragikus alaphelyzetet nagyfokú
empátiával és szeretettel ábrázolja. A gyermeki nézőpontból fakadó játékos
rendezői megoldások nemhogy hiteltelenítik, egyenesen őszintébbé teszik a gyász
folyamatát. A kis Georgie és az apai felelőséggel birkózó Jason egyaránt
összetett karakterek, a bő nyolcvan perces film pedig pontosan odáig követi őket,
ami még hitelesnek érződik. A finálé optimista, de nem érzelgős, hiszen az egymásra
figyelés fontosságát emeli csak ki. Georgie belátja, talán mégis szüksége van
valakire, Jason pedig annyit tud ígérni, megpróbál szülőként viselkedni. Elindulnak
tehát a jó úton, de a konkrét jövőjük inkább kérdőjel marad.
A
zsűri döntésével szemben a fesztivál közönsége az iráni-amerikai Maryam
Keshavarz személyes ihletésű filmjét választotta az egyik kedvencének. A The
Persian Version három generáció nőtagjai köré épül és az Iránban zajló
eseményektől nyilván nem függetlenül az ő erejük és kitartásuk előtt hajt
fejet. A rendező alteregója, az első generációs bevándorló a nagymamája
segítségével próbálja megérteni, miért olyan problémás az anyjával való
kapcsolata. Keshavarz fokozatosan tárja fel előbb Leila, majd az anya
személyiségét, egymásra játszva két ellentétes hátterű, mégis rendkívül hasonló
női sorsot.
A
film úgy indul, mint egy harsányabb kortárs romantikus komédia. A saját
szexualitásával kísérletező Leila szakít a barátnőjével, majd egy bulin spontán
lefekszik egy heteró angol sráccal, aki nem mellesleg transzvesztita műsorokban
lép fel. Néhány hét múlva kiderül, a lány teherbe esett, amit a hagyományokhoz ragaszkodó,
szigorú erkölcsű anya természetesen igen rosszul fogad. Az író-rendező ezen a
ponton némileg váratlanul nézőpontot, tónust és végül műfajt vált, fokozatosan
feltárva az anya múltját a nehéz amerikai kezdéstől a kivándorlást megelőző
iráni évekig. A családi titkok napfényre kerülésével párhuzamosan komédiából
drámába fordulunk, a lány pedig végül megérti és elfogadja az anyját és a három
generáció eltérő mentalitású anyái között erős szövetség születik.
Némileg
hasonló az alapdilemmája a szintén elsőfilmes brit Nida Manzoor energikus és
kedves akciókomédiájának. A Polite Society középpontjában két
indiai-angol lánytestvér áll, akik liberális neveltetésben részesültek ugyan,
de a házasság kérdésében a szülők a tradíciókat követnék. Mikor a helyi
aranyifjú szemet vet a művészi karrierjét félbehagyó nővérre, a
kaszkadőr-karrierről álmodozó húg akcióba lendül. Ria azt gyanítja, valami nagyon
nincs rendben a másik családdal és a túlságosan gyors esküvővel. Sokáig úgy
tűnik, kamasz képzelgésről van csupán szó, ám végül kiderül, tényleg sötét
ármány lappang a háttérben.
A Polite
Society nagy dobása, hogy tudatosan választ célcsoportot és a dupla
felnövéstörténetet vagány műfaji köntösbe öltözteti. A sztori tétje ugyanis, behódol-e
a két lány az indiai nők számára kijelölt szerepnek, vagy kezébe veszi az
irányítást és a saját útjára lép. A forgatókönyvet is jegyző Manzoor szerencsére
nem bonyolítja túl a kérdést, hanem a példázatát Scott Pilgrim képregényes stílusában,
harsány poénokkal és látványosan koreografált verekedésekkel tálalja. A Polite
Society nagy szívvel készült és garantált mosolyt csal az arcokra. Remélhetőleg
eljut azokhoz a tinédzserekhez is, akiknek mindig jól jönnek az efféle
megerősítések.
Szintén
brit és szintén emlékezetes rendezői bemutatkozás a dél-londoni környékről
elnevezett könnyed romantikus komédia, a Rye Lane. Az alkotók lényegében
a Mielőtt felkel a Nap történetét variálták, egy véletlen találkozással
és nagyjából tizenkét órát felölelő sétálós beszélgetéssel. A rendező Raine
Allen Miller azonban nemcsak teljesen más stílust és hangvételt választ, de az idegen
város helyett a már említett környék utcáin forgat, amolyan harmadik
főszereplővé varázsolva a színes városrészt. A szándékoltan harsány megoldások
a fekete gettóvígjátékok rajzfilmes hatását tükrözik, miközben a két főszereplő
nagyon is árnyalt és összetett karakter.
Dom
könyvelő, jó ideje szakított a barátnőjével, de képtelen túllépni a dolgon. Az
ő pityergését hallja meg véletlenül a vagány Yas, aki beszélgetni kezd a
sráccal. Később enni, majd sörözni mennek és egyre több mindenről beszélgetnek.
Fokozatosan nyílnak meg egymásnak, és persze nekünk nézőknek is, miközben
bejárják a környéket és mindenféle vicces alakokkal találkoznak. Az alig
nyolcvan perces film befejezése nyilván az első pillanattól kitalálható, de a
lényeg nem ez, hanem a két figura közötti állandó kommunikáció, ami nemcsak szórakoztató,
de végtelenül emberi.
A heterogén
játékfilmes felhozatal mellett a Sundance szervezői egy hagyományosan erős, ha lehet
még változatosabb dokumentumfilmes programot állítottak össze. Akadt itt többek
között ásványokról szóló absztrakt kísérleti sci-fi ismeretterjesztés (Last
Things), ukrán háborús jelentés (20 Days In Mariupol), a mozgókép
kortárs szerepéről elmélkedő vádirat (Fantastic Machine), vagy épp
transznemű afro-amerikai szexmunkásokat beszéltető társadalmi látlelet (Kokomo
City). A legfelkavaróbb tétel mégis az Észak-Korea elképesztő
embertelenségét néhány illegális határátlépő sorsán keresztül megragadó Beyond
Utopia volt. Az eredeti felvételekből összeállított film egy olyan világba
enged talán minden eddiginél tágasabb betekintést, aminek a létezése a józan
ésszel egyszerűen felfoghatatlan.
A
leghihetetlenebb, mégis igaz dokumentumfilm képzeletbeli díját mégsem a Beyond
Utopia, hanem egy jóval vidámabb és pozitívabb végkicsengésű darab érdemlené
meg. A Kim’s Video formailag egyáltalán nem tökéletes vagy friss, de az
előttünk bonyolódó történet egészen lenyűgöző. Hőse egy koreai üzletember, aki
New Yorkban nyitott videótékát és végül egy hatalmas gyűjteményt hozott össze,
akár illegálisan is másolva hivatalosan hozzáférhetetlen filmeket. A fájlcserélés
és a streaming megjelenésével aztán gyorsan leáldozott az üzletnek, Kim úr ezért
jótékony célra ajánlotta az értékes állományt, majd eltűnt a szem elől.
David
Redmon és Ashley Sabin filmje tulajdonképp nyomozásként indul és egészen hajmeresztő
fordulatokat vesz. A szándékoltan kétbalkezesnek beállított narrátor először
csak azt szeretné megtudni, mi lett a kazettákkal, ám hamarosan egy
földrészeken átívelő szövevényes ügybe csöppen. Végül pedig annyira
megszállottja lesz a kutatásnak, hogy úgy dönt, akár illegálisan is
visszaszerzi az értékes gyűjteményt. A Kim’s Video minden sutasága
ellenére kifejezetten szórakoztató és izgalmas, ráadásul hitet tesz a filmek szakszerű
megőrzése és egyetemes hozzáférhetősége mellett. Ahogyan a narrátor fogalmaz,
minden elkészült alkotásnak elemi joga, hogy eljuthasson a közönségéhez. A
Sundance kétségtelenül sokat tesz az ügy érdekében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15689 |
