Filmvilág

Közép-európai körkép

Lengyel életrajzi filmek

A legjobbak

Az életrajzi filmek ugyan híres emberekről szóló „igaz történetek”, a hitelességnél azonban többnyire erősebb a mítoszalkotás szándéka.

A lexikonok szerint az életrajzi film műfaji meghatározása egyszerűnek látszik: a biopic a játékfilm egyik típusa, amelynek tartalmát egy ismert személyiség pályája és tettei határozzák meg. Kiemelkedő figuráról van szó ezekben a filmekben, aki hatással volt a történelem menetére, aki különleges módon járult hozzá a tudomány vagy a művészet, illetve az irodalom fejlődéséhez. A regényesített élettörténetek mindig tartalmaznak bizonyos kulcslyuk-szemléletet, amelynek segítségével összekapcsolódik a főhős közéleti és intim közege. A valóság azonban mindig bonyolultabb, mint a lexikonok szócikkei.

A filmtípus problematikus jellegét jól példázza Jacek Borcuch 2019-es Egy kellemes nap vége (Słodki koniec dnia) című munkája. A történet főhőse egy Maria Linde nevű lengyel irodalmi Nobel-díjas, aki Olaszországban él. A költőnő egy Rómában történt terrorcselekmény után ellentmondásos beszédet mond a városházán, amivel a nemzetközi közvélemény középpontjába kerül. A tekintélyes értelmiségi életútja és szerepvállalása ugyan felidézi a mindenkori lengyel emigráció képviselőinek alakját, de az életrajzi történetek törvényszerűen referenciális olvasása itt kérdésessé válik: ugyan a Nobel-díjat 1996-ban elnyerő Wisława Szymborska (1923-2012) alakja villan fel, de könnyen belátható, hogy a filmbeli alak és Szymborska azonosítása nem lehetséges. Ebben az értelemben tehát mégsem beszélhetünk tényszerű biográfiáról, noha nagyon erősek az utalások a lengyel szellemi életre. Mivel a Nobel-díj – mint a szereplő azonosításának egyik összetevője – rendkívül erős, és mivel bizonyos motívumok mégiscsak emlékeztetnek egyes, Nyugat-Európában élő lengyel művészsorsok mozzanataira, valamiféle mítoszteremtési kísérletről beszélhetünk, amely a fikció eszközeit használja.

Ezen a ponton érdemes leszögezni, hogy a filmekben az alkotók a dramaturgia, a jelenetezés és a hősformálás törvényszerűségeit sok esetben fontosabbnak tartják a történeti hűségnél.

Áttekintésemben egyházi személyekről és politikusokról szóló filmek közül csupán felvillantok néhányat, már csak azért is, mert ez a lengyel filmben bőséges témakör, amely külön cikket is megérdemelne. Stefan Wyszyński, Jerzy Popiełuszko és II. János Pál alakja számos filmben megidéződik. A róluk készült filmek a biopic sajátos változatát képviselik, hiszen hatással vannak rájuk a szentek pályáját feldolgozó, évszázados múltra visszatekintő irodalmi műfajok, illetve az ezekkel foglalkozó történeti munkák. A hagiográfia hagyománya és elemei erősen érvényesülnek: a filmek a példaadás szándékával készülnek, szereplőjüket tisztelettel kezelik, illetve fontos még, hogy alapvetően szenvedéstörténetekről van szó.

Az évezred prímásának nevezett Stefan Wyszyński alakja jelenik meg A prímás. Három év az ezerből (Prymas. Trzy lata z tysiąca, rendezte Teresa Kotlarczyk, 2000). A főszerepben Andrzej Sewerynt látjuk, aki az életrajzi filmek törvényszerűségeinek megfelelően szinte átlényegül a vásznon. Másik példánk a Wyszyński – bosszú vagy megbocsátás (Wyszyński – zemsta czy przebaczenie, rendezte Tadeusz Syka, 2021). Rafał Wieczyński 2009-es Popiełuszko. Wolność jest w nas (Popiełuszko. A szabadság bennünk van) című filmje a mártír papot (akit 1984-ben elrabolt és meggyilkolt három belügyi tiszt) a Szolidaritás támogatójaként és meghatározó tagjaként mutatja be, a történetben tehát összefonódik Popiełuszko egyházi és társadalmi szerepvállalása. A lengyel pápáról több külföldi film is készült, közülük a legismertebb a pápa szülőfalujában, Wadowicében bemutatott 2005-ös munka John Kent Harrison rendezésében (II. János Pál, a béke pápája – olasz-amerikai-lengyel).

A politikusportrékat tartalmazó lista ugyancsak szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, tehát csak két példa: a független Lengyelország megteremtésének központi alakjáról szóló film 2019-ben készült (Piłsudski, rendezte Michał Rosa). 2013-ban született Andrzej Wajda Wałęsa. A remény embere (Wałęsa. Człowiek nadzieji) című filmje. Wajda művének elképesztő erejét az adja, hogy hősei közül sokan a nézőtéren ültek. Ilyen különleges pillanat volt Stanisław Wyspiański Menyegzőjének bemutatója 1901-ben: a darab úgy érintette a nemzet legmélyebb problémáit, hogy szereplőihez modellként valódi emberek álltak, akik ugyanakkor nézőként részt vettek az előadáson. Az efféle kivételes társasági esemény azzal is jár, hogy azok a hús-vér emberek, akik önmagukkal szembesülnek, azonnal véleményt alkotnak a műről, és adott esetben haladéktalanul megsértődnek a saját ábrázolatuk miatt. „Jó volt. Másrészről viszont nagyon nem tetszett.” – nyilatkozta Lech Wałęsa a film bemutatója után. A történet 1970 decemberében kezdődik és Wałęsa beszédével végződik, amelyet az USA Kongresszusában tartott (ebben az utolsó jelenetben a főszereplőt nem színész jeleníti meg, hanem az elnök archív felvételen látszik). A Nobel-díj odaítélése mellett valószínűleg ez az esemény hősünk legfelemelőbb pillanata. A film másik dramaturgiai mozgatórugója az az interjú, amelyet 1983-ban Oriana Fallaci készített Lechhel Gdańsk egyik lakótelepének egyik szűkös lakásában.

Kis életrajzifilm-körképünk koncepciójának határán tűnik fel Władysław Pasikowski rendkívül izgalmas Jack Strongja (2014), amely Ryszard Kuklińskiról, a szuperkémről szól. A Jack Strongnak nevezett szocialista James Bond előtt a film szerint egy egyébként a lengyel történelemben vissza-visszatérő választás áll: vagy nemzete egyenruháját, és ezzel a hazugságot és aljasságot szolgálja, vagy pedig a történelmi pillanattól független erkölcsöt, ami viszont az érvényben levő törvények alapján hazaárulásnak számít.

A Parti Nagy Lajostól kölcsönzött alcímmel az életrajzi filmek epikai hitelét megteremtő megoldásokra szeretnénk rámutatni. Láttuk, hogy a főszereplő néha megkettőződik, azaz fiktív alakként és dokumentum-felvételen a maga valójában is megjelenik. Ezzel a film a valóságot és a fikciót, a dokumentumot és a játékfilmet egymás mellé állítja, így a kettő tulajdonképpen egymást erősíti: a híradófelvétel átélhetővé válik, a fikció pedig a „megtörtént eseményekre alapszik” támasztékát kapja. Wajda filmjével kapcsolatban sokan megjegyezték egyébként, hogy Robert Więckiewicz sokkal jobb az eredetinél, például kiválóan hozza Wałęsa kiejtését – egyebek között a szóvégi nazális magánhangzók mássalhangzóval való megtoldását. Więckiewicz alakítása a szeretetteli és mély tiszteleten alapuló paródiából indul ki, és a magányos hős görög sorstragédiába illő ábrázolásáig jut el.

Két könyvet érdemes felidézni, amelyeket életrajzi filmek forrásként használtak fel. A főhős halálának évében, 2009-ben jelent meg az Ember, szívvel a kezében című beszélgetéskötet, amely a Zbigniew Religa szívsebész életét feldolgozó Istenek (Bogowie, rendezte Łukasz Palkowski, 2014) egyik forrásául szolgált. A könyvben a főszereplő beszél az életéről, tehát egy alapvetően szubjektív műfajba tartozó szöveg a film alapja. 1978-ban jelent meg A szeretet művészete című könyv, amelynek címét a szerzőjéről forgatott film megőrizte: A szeretet művészete. Michalina Wisłocka története (Sztuka kochania. Historia Michaliny Wisłockiej, rendezte Maria Sadowska 2017-ben). Ebben az esetben a történethez viszonyítva kortárs kiadványról van szó, amely ezúttal nem önvallomás, hanem az orvos-írónő tanácsadó könyve.

A 60-as és a 70-es években több filmünk is játszódik, ezek a kor megjelenítési módjainak széles skáláján mozognak. A szeretet művészetéről volt szó a fentiekben. A film színvilága mintha a hasonló című könyv borítóját idézné: a szocialista szellemű art deco küllemében mintha a korabeli ruházati boltok nyáriruha-kínálata elevenedne meg. Hasonló stílust képvisel a Mert szex van bennem (a magyar forgalmazásban Egy érzéki nő; Bo we mie jest seks), Katarzyna Klimkiewicz 2021-es filmje, amelyben Maria Dębska játssza Kalina Jędrusik szerepét. A két filmet az köti össze, hogy a középpontjukba egy-egy nagyszerű nőt állítanak, akik a tulajdonképpen a foglalkozásuk révén, de igazából az egyéniségüknek köszönhetően forradalmasították a szerelemről és a szexualitásról való gondolkodást. Lássuk először a mintegy évtizeddel korábban játszódó A szeretet művészetét: Michalina Wisłocka eredetileg szülésznő volt, aki a gyakorlatban tapasztalta meg a katolikus és a szocialista prüdéria sajátságos találkozásának gyakorlati következményeit, a szexualitás dolgaival kapcsolatos általános tudatlanságot, azt az álszent és hazug gondolkodást, ami áthatotta a Gierek-korszak Lengyelországát. A film egyik mulatságos és megható pillanata, amikor egy nő pironkodva köszöni meg Wisłocka korábbi tanácsait: magának köszönhetem a csodálatos gyerekeimet, suttogja a doktornő fülébe, amiből körülbelül azt lehet kiérteni, hogy szükség volt ezekre egy gyaníthatóan derék, de tudatlan férj mellett, és a kor általános felvilágosulatlansága közepette. A film ugyanakkor bensőséges módon mutatja meg a szexuális tanácsadónő tanácstalanságát, mert hát ezek szerint a felvilágosítóknak is szükségük van a Bravo magazin a szex, a szerelem és a gyengédség témakörét tárgyaló rovatából merített, esetleg persze ezeknél mélyebb ismeretekre. Egy másik valahai szocialista ország állampolgáraként nehéz megítélni Wisłocka szerepét a lengyel emberek hétköznapjaiban, de ha a hasonló magyar sajtólevelezők és orvosok tevékenységére gondolunk, akkor ez igazán meghatározó lehetett.

Lépjünk most vissza 1960-ba, ugyanis Kalina Jędrusik, az ismert színházi és filmszínésznő ekkor lett a tagja a Meglett Urak Kabaréja (Kabaret Starszych Panów) elnevezésű társulatnak. Hozzá kell tennünk mindehhez, hogy a kabaré Lengyelországban szorosan összefonódik az irodalmi és a művészeti élettel. Kabaréba járni és kabarészámokat írni rangot jelentett az irodalmárok között, tehát a kávéházi élet az alkotók számára nemcsak a társaságot jelentette, hanem az irodalmi műfajok tágasságát is. Ha súlyos időzavarba bocsátkozunk, akkor azt mondhatjuk, hogy Kalina Jędrusik dalainak népszerűsége Karády Katalinéihoz mérhető. A film címét és hangütését egyik dala adja: a Mert szex van bennem érzékletesen írja le a színésznő karakterét, amelyet az igaz legendák szerint a magánéletében is gyakorolt. Az írótársasággal fenntartott kapcsolatait jelzi, hogy férjül vette Stanisław Dygatot, de a filmben felbukkan az íróként nagyszerű, a történetben pedig kisfiúsan szégyenlős Tadeusz Konwicki is, a házibarátok egyike. A film mindenesetre egy mondén, laza és gondtalan Lengyelországot mutat be, ahova a munkásmegmozdulások és sztrájkok zaja távolról hallatszik csak be.

Mateusz Rakowicz 2021-es életrajzi filmjének főhőse inkább „hírhedt”, mint híres ember. A film címe – Najmro. Szeret, rabol, tisztel (a magyar forgalmazásban A menekülés királya, Najmro. Kocha, kradnie, szanuje) – Zdzisław Najmrodzki nevét őrzi, aki a 70-es évek elejétől az éjszaka császára volt. Gyorsan gyarapodó, de időről időre veszélybe kerülő vagyonát rablásokból és autókereskedésből szerezte, a film tanúsága szerint sikeresen ment rá azokra a Pewex boltokra, amelyekben bizonyos kivételezett lengyel polgárok valutáért vásárolhattak. Az egyszerű polgárok irigységgel vegyes utálkozással tekintettek ezekre a boltokra, úgyhogy kirablásuk sokakban ébresztett kárörömet. Najmrót többször elfogták, összesen mintegy tizenegy évet töltött letartóztatásban és börtönben. A mi Viszkisünkhöz (A Viszkis – Antal Nimród, 2017) az teszi hasonlatossá, hogy a belügyi szervek felkészületlenségét felhasználva többször megszökik, illetve a tevékenységével afféle népi hőssé válik – a történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy Najmrodzki tizenhárom évvel idősebb a Viszkisnél, 1954-ben született. A Najmro sokkal távolságtartóbban kezeli a korszakot, ami a színvilágban, illetve a már-már parodisztikus táncjelenetekben mutatkozik meg. Az összkép tehát végeredményben erősen stilizált, a film ugyan törekszik bizonyos korfestésre, de A Viszkisnél kevésbé használ a saját hitelesítésére kortárs dokumentumokat. Egyik filmből sem hiányzik ugyanakkor a szereplők tetteinek lélektani motivációja, valamint az a szándék, hogy a szereplők sorsát beleágyazzák a két ország viszonyai közé (a Viszkis esetében erősen jelen van a magyar környezet mellett a korabeli Románia is). A Viszkis végül, talán rendezőjének filmes vonzalmainak köszönhetően határozottabb műfaji eszközöket használ – életrajzi kalandfilmnek mondható, miközben a Najmróban talán gyengébb a bűnügyi filmek hatása.

A Łukasz Palkowski rendezte Istenek főhőse Zbigniew Religa (1938-2009) szívsebész, akinek élete, ahogy mondani szokták, kész regény – a történetben megvannak a fejlődésregény elemei, az egész egy orvos életén keresztül megvalósuló kalandsorozat. A film Religa életének azt a szakaszát emeli ki, amikor elkezdte a felkészülést a szívátültetésekre. Az alkotók belelátták ebbe a történetbe a lengyel társadalom sok-sok ellentmondását, derűjét és átmeneti keserűségét: a 80-as évek elején Zabrze városában sebésznek lenni, ahogy azt a film elénk tárja, maga lehetett az orvosos szappanopera. Zabrze szürke iparváros – ha máshonnan nem, a Górnik Zabrze, a Zabrzei Bányász focicsapatáról azonosítsuk –, ahol meg kell küzdeni nagyjából minden hátráltató körülménnyel. A film megmutatja, ahogy Religa (Tomasz Kot játssza) ördögi húzásokkal elintézi a beültetésre váró emberi szervek fagyasztóládában történő szállítását, műszereket és személyzetet szerez, egyszóval világszínvonalú ellátást teremt a panelrengetegben. Igazi nemzeti archetípust látunk: Religa „a lengyel boldogul” („Polak potrafi”) mondás megtestesítője. Közvetlen rokona, A legjobb főszeplője ugyancsak az önmarcangoló és önpusztító, de minden nehézséget a saját javára fordító hős. Beszédes a Jerzy Górskiról szóló könyv címe: A gyengeség erővé válik. A híres sebészorvos az Istenekben környékbeli sziléziai gyárkémények módjára pöfékel a kórház minden helyiségében, A legjobb főszereplője pedig jó tizenöt évet ajándékozott az életéből a legdurvább drogoknak, amelyekhez csak a 70-es évek Lengyelországában hozzá lehetett jutni. A 80-as évek közepén a Monar nevű intézményben sikerült tünetmentessé válnia, majd elkezdte szédítő sportolói pályáját. A film egyik legviccesebb jelenete, amikor egy külföldön rendezett verseny rajtjánál tudja meg, hogy dupla iron men sportágról van szó, azaz minden versenyszám kétszeresét kell teljesítenie. De koszlott dorkócipőjében és mulatságos biciklijével megcsinálja, és ebben van a megidézett szereplők szexepilje: talán a történelmi tapasztalatokból eredeztethető nemzeti tulajdonság, talán nem, de dühös, elkeseredett és elszánt lengyellel úton-útféle találkozhatni, de véglegesen és sorsszerűen szomorúval nem. Az a feszítő nyugtalanság, ami Stefan Wyszyńskit, Lech Wałęsát és társait jellemzi, mindig alkotó energiákká alakul.

Az eddigi időrendi tárgyalást némileg megtörve három képzőművész- és három zenészéletrajzot érdemes még megemlíteni. Az előbbiek közül a legátfogóbb, azaz a történelmi hátteret a legalaposabban mutatja meg Andrzej Wajda utolsó filmje, az Emlékképek (Powidoki, 2016). A film középpontjában Władysław Strzemiński (1893-1952) alakja áll, akit Bogusław Linda formál meg. Wajda hatalmas művészettörténeti eposzt nyújt, amelynek minden pontja össze van kötve a lengyel történelemmel, mégpedig annak nagy vonulataival (a két világháború közötti korszak, a második világháború eseményei, majd a sztálinizmus korszaka) és az egyes embereket érintő intim mélyáramaival egyaránt. Mint minden életrajzi történet, az Emlékképek önarckép-cserepeket is rejt, hiszen a film a fiatal Wajda tereiben játszódik, és az ő művészi eszmélkedésének elemeit nyújtja.

Az én Nyikiforom (Mój Nikifor) Krzysztof Krauze 2004-es munkája Nikifor Krynicki naiv festő életének utolsó időszakát dolgozza fel. A film az írástudatlan zseni műveinek és talán életének stílusában van kitartva, maga is mintha egy iskolázatlan, inkább befelé szemlélődő operatőr, illetve a transzcendenst nem a barokk templomokban kereső rendező alkotása lenne. Az igazi szenzáció Krystyna Feldman játéka, amely azt bizonyítja, hogy a szerep és a színész rokonsága nem a biológiai nem azonosságán alapszik, hanem valahol mélyebben rejtőzik.

Az utolsó család (Ostatnia rodzina – Jan P. Matuszyński. 2016) ugyancsak valódi, valaha élt alakokat vonultat fel, a Beksiński család tagjait. Beksińskiék a történet elején öten vannak. Érdemes őket név szerint felsorolni, mert a saga huszonnyolc éve folyamatos és megállíthatatlan kihalásukról szól: Zdisław Beksiński (Andrzej Seweryn) festőművész, Zofia (Aleksandra Konieczna), a felesége romanista bölcsész, Tomasz fiúk (Dawid Ogrodnik) pedig lemezlovas, rádiós műsorvezető és filmszöveg-fordító. A család a Lengyelország délkeleti sarkában fekvő Sanokból 1977-ben költözik Varsóba egy nyugodtan rémesnek mondható lakótelepre, hogy megkezdje 2005-ig tartó, megejtően banális, ugyanakkor hallatlan izgalmakkal teli pályafutását. Ilyesformán valamiféle fordított Szent Családot látunk, amelynek tagjai tehát szépen kihalnak a csaknem három évtizedet átfogó filmidő alatt.

Nagyon érdekes, ahogy a film ezt a huszonnyolc évet beleágyazza a lengyel valóságba és történelembe. Az NDK-s fotós és filmes nyersanyagok színvilágában kitartott film alig engedi be a nagytörténelem eseményeit, hiszen nincs itt Szolidaritás és rendkívüli állapot, észrevétlenül köszönt be a rendszerváltás és az EU-tagság. Ez egész egyszerűen azért van így, mert az egyébként szenvedélyesen filmező és mindent dokumentáló társaság saját időszámítás alapján él, nekik mindez nem fontos. A másik oldalon viszont mindez mélységesen lengyel és kelet-európai: a hálapénzes kórház, a 70-es évek végi diszkó, az erődszerű lakótelepi lakásbejáratok. A film beállításainak szerkezete mintha egyszerre képezné le a család ön- és világszemléletét, valamint ezt a kelet-európai szűkösséget – az uralkodó képkivágat az, ahogy a lakás ajtóin keresztül látjuk a szereplőket. A film bemutatója idején kiadtak egy könyvet, amely gondos részletességgel dokumentálja Beksińskiék életét – a kiadvány tehát az alkotáson kívüli elemként a film autentikus jellegének megerősítését szolgálja, mert a saját eszközeivel megadja a háromszoros életrajzi film hátterét.

Ha áttérünk a zenészekre, Jan Kidawa-Błoński Bluesra ítélve (Skazany na bluesa) című 2005-ös filmjét kell szóba hoznunk. A film jelentősége talán nem önmagában van, hanem – ahogyan ez azért elő szokott fordulni a jelentős alakokról szóló nem túlságosan erős filmekkel – az anyagában: Ryszard Riedel és Dżem nevű zenekara ugyanis nyomot hagyott a lengyel rock és blues történetében. A Bluesra ítélve ugyanakkor újabb példája a biográfiai történetmesélés kimenetvezérelt megoldásának: a hős sorsa egyfelől a törvényszerű pusztulás felől értelmeződik, másfelől a történet minden vonala efelé mutat. A többi, ami a kezdet és a vég között van, sajnos végtelenül fájdalmasan ismerős: alkotói sikerek és válságok, magasrepülések és heroin. A film felveti az életrajzi történetek további sajátosságát és korlátját: kritikai életrajz nem lehetséges, az alkotók szükségszerűen kicsit beleszeretnek saját hősükbe.

A 2019-es mezőnyből érdemes kiemelni két további zenészéletrajzot, az első az Ikarosz. Mietek Kosz legendája (Ikar. Legenda Mietka Kosza). Maciej Pieprzyca alkotása becsületesen végigköveti hősének útját: Mietek Kosz 1973-ban halt meg, a film a fiatalkorától kezdi az elbeszélést. A vak zenész korának egyik legnagyobb zongoristája volt. Szigorúan a kortárs zenénél vagyunk Michał Węgrzyn Vádeljárásával (Proceder), aminek középpontjában egy híres rapper áll. A rapper 2018-ban hunyt el, tehát korai és értelmetlen halálával megérkeztünk a jelenbe.

Az életrajzi filmek gyakori fogása, hogy a történet végén valamiféle eredeti felvételekről megmutatják a valódi szereplőket a régmúltban, esetleg a cselekmény utáni jelenlegi valójukban, „néhány év elmúltával”. Ilyesmi a fenti példáinkban is előfordul. A néző ezeket a képeket látva óhatatlanul összehasonlításokat tesz: a film máshonnan jól ismert, de elmaszkírozott hivatásos színészei hasonlítanak-e modelljeikre, vajon sikerült-e újraalkotni a valahai tárgyi környezetet és a korhangulatot. Jó ilyenkor elfelejteni, hogy mindez illúzió, kísérlet csupán az eltűnt idő megragadására. Fenti példáinkból azonban az is kirajzolódik, hogy a lengyel film a múltból és a jelenből vett különleges életpályákat olyan módon képes feldolgozni, hogy a történeteknek többfajta társadalmi dimenziója van. Az életrajzi történetek hangsúlyos helyet foglalnak el a kortárs lengyel kultúrában, ami a film társadalmi megbecsültségét, illetve a nemzeti önazonosság formálásában vállalt szerepét mutatja.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 38-41. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15683