Filmvilág

Test és lélek

Gyászfeldolgozás és a kamaszok

Mögöttünk az élet

A hallállal foglalkozó felnövés-filmek egyre erősödő hulláma olyan mintát tár elénk, amely segítségünkre lehet környezetünk és saját magunk megértésében is.

A születésre és halálra a nyugati civilizációban hajlamosak vagyunk ellentétekként gondolni, és bár tény, hogy egyazon eseménynek a két végéről van szó, ha hajlandóak vagyunk ezt keletibb, vagy akár csak tágabb értelemben lineáris helyett ciklikus körként vizsgálni, látható, hogy a két vég közvetlen szomszédjává válik egymásnak. Így nézve pedig az ezekről alkotott elképzeléseink is felülvizsgálatot igényelnek. A halál, mint minden rossz és negatív megtestesítője, míg az élet, mint abszolút pozitivitás, nem maradhatnak ennyire árnyalatlanul szélsőségesek, már csak azért sem, mert ezek a hibásan fixálódott asszociációk modern életünk megrontói is lehetnek. Amennyiben sikerül szoros, ok-okozati kapcsolatban gondolnunk a létezés ezen két végpontjára, az számos értelmetlennek tűnő gyötrelemhez megértést nyújthat.

Természetesen a halálhoz társítjuk a szenvedést, többé-kevésbé el is fogadjuk, de az elmúlás egy átlagos életciklus során ennél jóval többször beköszönt, gyakran szinte teljesen észrevétlenül. Gondoljunk csak a változókorba lépő nőkre, akik termékenységük elvesztése során érzékennyé, érzelmileg labilissá válhatnak, melankóliával és szorongással küzdenek, mert testük – és ezzel lelkük is – kéretlen átváltozásra kényszerül. Míg ennek normalizálására még nem áll teljesen készen a közgondolkodás, sokkal megértőbbek vagyunk a jelenség maszkulin verziójával, az abszurd döntéseket, akár családbontást is igazoló kapuzárási pánikkal, ami szintén egy korszak elmúlásával való megküzdés szövődménye lehet. Sokkalta kevésbé elfogadó azonban a társadalom a tömeges figyelmet csupán nemrég szerző szülés utáni depresszióval, ahol egyenesen megvetéssel kell szembenéznie az érintettnek, mert úgy tartják, ahol egy élet kezdődik, ott nincs helye szomorúságnak. Márpedig a nő, az általa addig ismert formában meghal, hogy a gyerekkel együtt egy anyának is életet adhasson.

Ám, ha alaposan megvizsgáljuk ennél még szokatlanabb helyen is találkozhatunk indokolatlannak tűnő érzelmi mélypontokkal. Amikor az érintetten először csak szokatlan reakciók, enyhébb irritáltság mutatkozik, majd egyre irracionálisabb viselkedést mutat, szinte rá sem lehet ismerni, agresszívvé, lemondóvá válik, elfordul a szeretteitől, megtagadja a segítséget, és egyfajta mélypontot keresve, se veled se nélküled kapcsolatba kerül az élettel, amit egyszerre mintha habzsolna és el is dobna magától.

Aki erről a leírásról a gyászra asszociált, annak igaza volt, aki pedig a tinédzserkorra, annak is. És ez lehet az egyik legkevésbé megértett időszak fel nem ismert igazsága: a felnőttéválás nem (csak) érés, az élet bimbózásának szakasza. A felnövés halál.

Erre a tézisre szemléletes példaként szolgálnak az egyre szaporodó alkotások, amelyek a kamaszkorról szóló mozikat a gyászfolyamattal vegyítik, és láss csodát, sem a felnövéstörténet, sem a gyászfilm struktúrája, illetve hitelessége nem sérül. A Semmi, A stand up királynője, Szólít a szörny, Amíg tart a nyár, Ufóvadászok, Most jó mind arról árulkodik, a halál és a felnövés ellentétesnek hitt eseményei valójában rokonjelenségek, így az sem csoda, hogy feldolgozásuk közel azonos gyászfolyamatot igényel.

Mivel az elmúlás élménye konfrontálhatatlanul fájdalmas, a személy mindenáron szabadulni szeretne tőle, melynek kissé gyerekes, de legösztönösebb metódusa – ami nincs, az nem is fájhat alapon – a tagadás. Ezt a filmekben furcsamód épp feelgood jelenetekben ábrázolják, de van, hogy szinte a teljes alkotás a betegség ellenére élő, élményeket gyűjtő szekvenciákra hagyatkozik.

Ilyen például a Most jó című dráma, ahol a gyógyíthatatlan Tessa egy, a falára írt bakancslistát visz végig, melyeknek része többek között az ivás, bulizás, híressé válás és a szüzessége elvesztése. Egyértelműen látszik, hogy a halál narratívája nélkül mindez egy szimpla tinédzser-film cselekményeként is maradéktalanul adaptálható lenne.

De a svéd Ufóvadászok is szinte végig a tagadás állapotáról mesél. Denise apja UFO-vadászat közben nyomtalanul eltűnik, árván hagyva a kislányt, aki azonban nem adja fel a keresést, ha ebben a dimenzióban nem is – azt reméli – egy másikban biztosan megtalálja. Bár a film sci-fi alapokon nyugszik, az alienek kiléténél sokkal hitelesebb képet ad a gyász első stádiumáról, a létezésbe vetett hit és a nemlét, a halál tagadása közé vonva ironikus párhuzamot. A folyton bajba keveredő, rebellis tinilány kiváló demonstrációja annak, hogy valóság elutasítása a folyamat ezen szakaszán, túlzás nélkül földöntúli méreteket ölthet.

Amikor a tagadás láthatóan eredménytelen, ám a túlélés és akarás még ott dübörög az illetőben, a tehetetlenség halálosan komoly haragot szül. A Semmi című dán film például ezen tehetetlenségből fakadó düh épülését mutatja be. Egy csapat tizenéves azzal szembesül, hogy osztálytársuk egy napon felhagy a tanulással, egy fára költözik és onnan kürtöli világgá, hogy az életnek és benne semminek, nincs értelme. Amilyen bugyutának hangozhat ez elsőre, olyan hevesen felzaklatja a gyerekeket, akik tudat alatt nyilván a saját, ugyanezt hajtogató démonjaikkal küzdve egészen véres szélsőségekbe hajlanak, hogy bizonyítsák az ellenkezőjét. Egy halomba szednek mindent, amiért érdemesnek tartják az életet, ami az egyre elfajuló indulatok miatt egy kedvenc cipő után egy gyerekkoporsót, egy kutya fejét, egy levágott ujjat követel tőlük, sőt még az egyik lány szüzességét is. Ilyen az a lázongás, amit az elmúlással való szembenézés képtelensége szül. Természetesen nem csak a Semmi beszél erről hitelesen, a harag a tagadás mellett szintén látványos, érzelmi túlfűtöttsége miatt kiemelten fontos eleme minden ilyen jellegű filmnek. A Szólít a szörny, anyját fantáziavilágban gyászoló főszereplője egy szoba teljes berendezését zúzza porrá módszeresen, illetve a filmekben tendenciaszerűen visszatérő lopás és rongálás is ennek az állapotnak tudható be. A harag tehát, mint a tinédzserkor jellemző emóciója nem feltétlen a szülő ellen irányuló nyílt támadás, hanem a felnőttéválás ambivalenciája felett érzett, nehezen kifejezhető érzelem, ami – igaz, ami igaz – jellemzően az érintetthez legközelebb állókra projektálódik.

Míg a két korábbi stádium grandiózus, hatásos volta által a filmek eladhatóságában is kulcsfontosságú szerepet játszik, addig az alkudozás, kisszerűsége miatt ritkábban jelenik meg a vásznon. De azért tetten érhető, mint a cselekmény elnyújtásának, kifejtésének eszköze – miként az életben is saját történetük meghosszabbítására igyekeznek azt használni a gyászt megélők. Az Amíg tart a nyár rákkal küzdő gimnazistalányát például egy igen támogató közeg veszi körül, ami megalapoz annak a normál helyzetben abszurd kompromisszumnak, hogy a szinte idegen Moses, a huszonéves rosszéletű hajléktalan beköltözhessen az értelmiségi család kertvárosi villájába. Ez az alku csak azért jöhet létre az amúgy konszolidált szülők részéről, mert tudat alatt azt remélik, amíg ők eltűrik lányuk betolakodó szerelmét a házukban, addig ő nem hal, nem halhat meg. A Szólít a szörny címszereplője pedig három történetet ígér az anyja haldoklását végigkísérő Connornak, mielőtt az ő történetét hajtaná be rajta. És azon túl, hogy a históriák a fiú gyászának sarkalatos pontjait szedik mesébe vígasztalásképpen, kimondatlanul arról is biztosítják őt (és a nézőt), hogy a három történet végéig nem kell majd szembenéznie a legnagyobb félelmével. Sőt, ide sorolható a már említett bakancslista is.

A tinédzserekről gyakran egy izolált, érdeklődését vesztett, nehezen motiválható személyre asszociálunk, szokás is felróni nekik, hogy ugyan mi miatt szomorkodnak, hiszen még előttük az élet. Igen ám, de mi van mögöttük? Egy gyerekkor gondtalansága, a felelőtlenség szabadsága, a felbonthatatlannak tűnő barátságok és a nem tudás okozta boldogság. Ezeket azonban az egyre növekvő értelem, a világra való szélesebb rálátás, és a rohamosan emelkedő felelősségszint nap mint nap lábbal tiporja. Nem csoda hát, hogy az átalakulást – nagyjából úgy, ahogy az embert egy vakációról való hazatérés után – depresszió kíséri. A nagybetűs élet, akárcsak egy hosszú órák önfeledt játéka után medencéből kivánszorgó gyerekre, sokszoros gravitációval szakad rá a fiatalra ezekben az időkben, aki érthetően lesújtva érzi magát.

Míg a melankólia az említett filmeket változó intenzitással végigkíséri, addig A stand up királynője éppen ellene megy ennek. Sasha nem tudja elfogadni, hogy környezetében mindenki, különösen édesapja összeomlott anyja öngyilkossága után. Csakis előre tekint, főcélnak tűzve ki, hogy apatikus apját megnevettesse. Hogy szembeszegüljön minden öngyilkossághoz vezető döntéssel, neki muszáj vidámnak, életigenlőnek és erősnek lennie. Miközben ez persze erős tagadás, a svéd dráma arra is rávilágít, milyen széles skálája fordulhat elő azon tüneteknek, amikről nem is gondolnánk, hogy depresszió. Modern korunk erősödő tinédzserkori depresszió-hullámának egyik legveszélyesebb csapdája, hogy a környezet nem látja a jeleket. Persze Sasha esetében mindenki tudja, mi történik, de egy szülő elvesztésénél kevésbé egyértelmű, vagy akár nem is meghatározható élményekkel küzdő fiatalnál a külvilág számára mindebből gyakran csak annyi látszik, hogy boldog, szórakozni jár, tervei vannak. Ez azonban nem kevésbé depresszió, mint amit bárki más átél, épp ezért jó, hogy a film nem azt a momentumot teszi meg kulcsfontosságúnak, amelyet bármely, performanszra kicsúcsosodó felnövéstörténet tenne, hanem a lány első sírását, amely a tagadás, dühkitörések és alkudozás után egy hosszú és fájdalmas út első lépése az elfogadás felé.

Mindennek a hullámvasútszerű, szélsőséges érzelmekkel és embert próbáló eseményekkel szegélyezett útnak a végén az elmúlás vár. Az érintett belátni kényszerül, hogy megoldó mechanizmusai működésképtelenek, miután minden erejét és kifogását kicsavarta a kezéből a kegyetlen rögvalóság. Nem marad más hátra, mint az elengedés és az átalakulás megkezdése, amely a gyászfeldolgozó kamaszfilmekben a konkrét halálesetek mellett a felnövést hozza magával. Connor elfogadva nagymamáját, megkapja elhunyt anyja régi szobáját, Denise elengedi az apját és megtalálja helyét a közösségben, a Semmi 8/a osztálya pedig szétszéled.

Ha feldolgozni nem is sikerül, de túlélhetővé válik a gyerekkor elmúlása, amelynek a fentiekből láthatóan a halál szinonímája. Ennek nyomán pedig újragondolandó, hogy nekünk felnőtteknek hol van a helyünk tizenéves rokonaink, barátaink, diákjaink gyászfeldolgozása közben. Mellettük, ha szükség van rá, de semmiképp sem velük szemben, olyan elvárásokat lebegtetve, amiket nem csak bármilyen gyásszal küzdő felnőtt előtt nem emelnénk, de amelyeknek mi magunk sem feltétlen tudtunk megfelelni. Kevés olyan halál van, ahol biztosan tudhatjuk, mi vár a túloldalon, de a felnőttéválás ilyen, érdemes kihasználni az ebben rejlő potenciált.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 12-14. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15679