Barkóczi Janka
Az archívumok nagy szerepet játszanak a filmtörténeti kánon kialakításában, de ez fordítva is igaz: gyakran éppen a kánon határozza meg, hogy mi marad fenn az utókornak.
A filmarchívumok világában leginkább onnan
lehet tudni, hogy közeledik az év vége, hogy az amerikai Library of Congress
munkatársai ünnepélyesen bejelentik, hogy az adott esztendőben mely filmek
kerültek fel a National Film Registry listájára. Ez a rangos lista minden
decemberben 25 „kulturális, történelmi vagy esztétikai” szempontból jelentős
alkotás címével bővül, amelyek megőrzése kiemelt feladat. A jelölés
demokratikusan zajlik, bárki javasolhatja a kedvencét az erre megnyitott online
felületen, de egy személy legfeljebb 50 címet jelölhet, és a javaslatok közül
egy szakértőkből, archívumi munkatárakból, filmtörténészekből, kritikusokból álló
bizottság választja ki a befutókat. Műfaji, tematikai megkötés nincs, a lényeg,
hogy a film 10 évnél régebbi legyen és részben vagy egészben amerikai gyártású.
A Library of Congress honlapján a beválogatott filmek mindegyikéhez kapcsolódik
egy rövid, közérthető, szakszerű elemzés, amely elmagyarázza, hogy miért van
helye az adott filmnek a nemzeti kánonban. A 2022-es évadban nem kevesebb, mint
6865 jelölés érkezett be és a nyertesek sora minden korábbinál eklektikusabban alakult.
A népszerű tömegfilmek
közül az 1980-90-es évek Disney-reneszánszát képviseli A kis hableány (1989),
aminek minden bizonnyal új aktualitást ad majd az idén tavasszal bemutatásra
kerülő élőszereplős feldolgozás. Immár hivatalosan is a filmtörténet és az amerikai
popkultúra történetének része lett a majdnem 15 éves blockbuster, az Iron
Man (2008), ami a Marvel stúdió első független produkciója volt, de idén
került be a Brian De Palma időtlen tinédzser horrorja, a Carrie (1976),
valamint a Harry és Sally (1989) című Billy Crystal – Meg Ryan
romantikus vígjáték, aminek esetében a zsűri külön kiemelte, hogy a 80-as évek
egyik legtöbbet idézett alkotása. Míg a legújabb a 2011-es Pariah, a
legrégebben készült és egyben legrövidebb film egy 1898-as felvétel a híres New
Orleans-i Mardi Gras karneválról, aminek ez a legkorábbi ismert mozgóképes
dokumentuma. Ezt a kétperces filmet az amszterdami Eye Filmmúzeum
gyűjteményében fedezték fel és idén a Louisiana-i Állami Múzeum egyik kiállításán
mutatták be, ami szélesebb körben is felhívta rá a figyelmet. A 2022-es befutók
között a korábbi éveknél nagyobb arányban szerepelnek formailag merészebb
alkotások – mint például Kenneth Anger Scorpio Rising (1963) című
kultikus avantgárd műve –, dokumentumfilmek, női, afroamerikai, latino alkotók
munkái és olyan megosztó témák, amik jól illusztrálják a társadalomban éppen zajló
vitákat. Példa ezekre a Word is Out: Stories of Some of Our Lives (1977),
a Mariposa-csoportként ismert LMBTQ alkotók interjú-dokumentumfilmje, ami egykor
fontos mérföldkő volt a melegjogi mozgalom számára, Gordon Parks Jr. Super Fly
(1972) című blaxploitation filmje, vagy éppen a kalandos történetű Titicut Follies (1967), ami egy Massachusetts-i
állami börtönben tapasztalt embertelen körülményeket mutatja be. Jellemző, hogy
a filmet a készítés idején bírósági ítélettel betiltották és elrendelték a
kópiák megsemmisítését. Ezt a határozatot, amit később úgy módosítottak, hogy kizárólag
jogi, orvosi és szociális területen dolgozó szakemberek láthatták a filmet,
csak 1991-ben helyezték hatályon kívül. A mű kanonizálásában fizikailag is nagy
szerepe van a Library of Congress filmarchívumának, mert itt maradtak fenn
Frederick Wiseman produkcióinak kópiái, amiket aztán elérhetővé tettek a
közönségnek. Mint ez a néhány példa is mutatja, a mára már 850 tételes National
Film Registry szerepe bőven túlmutat a klasszikusok listázásán, mert a
kurátorok egyik küldetése, hogy az elfeledett, de fontos filmek kiemelésével szemléletformáló
szerepet töltsenek be. Nem utolsó szempont az sem, hogy ez a közösségi platformról
induló, szakemberek által koordinált válogatás adja a nemzeti filmmegőrzési
stratégia alapját, hiszen a regiszterbe került címek védelme, felújítása és
bemutatása hivatalosan is szabályozott, kiemelt feladat.
Jelzőfények
Természetesen lehetetlen
feladat a világ összes valaha elkészült mozgóképét megőrizni, mint ahogy a
teljes egyetemes filmtörténet megírása is képtelenség, ezért a válogatás fontos
és szükséges. Ez a munka folyamatos, kényes és sok kiszámíthatatlan faktort
tartalmaz: Milyen anyagok maradtak fenn és melyeket szeretnénk, hogy
megmaradjanak? Milyen szempontokat kell figyelembe venni a kiválasztásnál? Mi
tekinthető objektív ítéletnek? Mennyiben passzív, leíró és mennyiben aktív,
kreatív feladat a kánon kidolgozása? A közösség, a szakemberek és a
filmarchívumok ebben a játékban nem csak együttműködnek, de befolyásolják is
egymást, ideális esetben pedig végül előáll valamiféle konszenzus. Az utóbbi két
évtized fontos változása, hogy olyan véleményvezérek is bekapcsolódtak a
párbeszédbe, akiknek tekintélyét jelentősen emeli (és persze egyfajta csavart
is hoz a történetbe), hogy már maguk is a kánon részei. Ők nagy élvezettel válogatják
a saját listáikat, írják szubjektív filmtörténetüket és anyagi forrásaikat bevetve,
hatékonyan szállnak síkra az archiválás és megőrzés ügyéért. Közülük talán a
legfontosabb Martin Scorsese, aki 1990-ben alapított Film Foundation nevű nonprofit
szervezetével már a klasszikusok megőrzésének igazi nagykövetévé vált. Az alapítvány
első igazgatóságának névsorában olyan filmeseket találunk, mint Steven
Spielberg, Woody Allen, Robert Altman, Francis Ford Coppola, Clint Eastwood,
Stanley Kubrick, George Lucas, Robert Redford, később kapcsolódott be Wes
Anderson, Ang Lee, Sophia Coppola és Christopher Nolan, de a gyakorlati munka a
kezdetektől archívumi szakemberekkel és kutató tanácsadókkal szoros együttműködésben
zajlik.
A Film Foundation nevéhez
mára már több mint 900 film felújítása fűződik, de ezeket a projekteket részben
más intézményekkel együttműködésben valósítják meg, így az alapítvány fontos
szakmai aggregátornak is tekinthető. A kiválasztás önmagában is rangot jelent
az adott mű számára, sőt, néha még többet, mert éppen ez biztosítja a
felfedezés lehetőségét. Az alapítvány egyik kezdeményezése a World Cinema
Project pont azért indult, hogy olyan jelentős, de ismeretlen alkotásokat
mutasson be, amelyek periférián levő országokban készültek, esetleg kevesebb
figyelmet kapó alkotókhoz köthetők. Ennek megfelelően a rendkívül színes
katalógusban mintegy 50 filmet találunk, többek között Egyiptomból, Kamerunból,
Kubából és Thaiföldről. A World Cinema Project nemcsak a restaurálásban segít,
de forgalmazza is a filmeket, így szerepelhet ugyanabban a kínálatban Xiao Wu Zsebtolvaj
(1997) és Luis Buñuel El (1953) című műve. A World Cinema Project látóterébe
egy magyar alkotás is bekerült, ők nyújtottak segítséget Tóth Endre (a későbbi
André de Toth) Két lány az uccán című filmjének felújításához, ami aztán
a 2010-es Cannes Classics szekcióban szerepelt. A film újrafelfedezése nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy maga a rendező is reflektorfénybe kerüljön és elinduljon
azon az úton, amely segíthet elképesztő, de a kánon szempontjából lappangó
életművét újraértékelni és láthatóvá tenni a filmtörténetben.
Kreatív energiák
Természetesen rendre
készülnek listák a legjobbnak, legfontosabbnak tartott klasszikus filmekről, ezek
különösen akkor hatnak, ha egy-egy nagyobb intézmény áll mögöttük. Többek
között az Amerikai Filmintézet és a BFI is közzétette saját Top100 válogatását,
az olyan klasszikus filmeket kínáló streaming szolgáltatók, mint a MUBI, pedig
rögtön megtekintésre kínálják is a filmeket a felsorolásokhoz. A kánonképzés
kapcsán azonban nem szabad elfelejteni azokat a filmtörténeti (dokumentum)filmeket
sem, amelyek képesek igazán élményszerűen feldolgozni egy-egy témát. Ezek a filmek
legtöbbször a filmarchívumokkal szoros együttműködésben készülnek, a gyártás
folyamata eleve ösztönzi a témával kapcsolatos mozgóképek felkutatását, digitalizálását.
Ezek közül talán a legnagyobb vállalkozás a közelmúltból Mark Cousins 14 órás Women
Make Film című filmtörténeti road movie-ja, amely a nők filmtörténetben
játszott szerepét dolgozza fel a kezdetektől, és amibe Jane Fondától Tilda
Swintonig számos jelentős kortárs színésznő bekapcsolódott narrátorként. Egy
másik jó példa Martin Scorsese gyakori hivatkozási ponttá vált dokumentumfilmje,
A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies, ami a
BFI gyártásában készült 1995-ben. Ebben négy szempont szerint mutatja be
személyes kedvenceit az amerikai filmtörténetből, a rendezést elemezve a történetmesélés,
az illúziókeltés, a kódolt üzenetek és az újítás szempontjából. Scorsese többek
között Emeric Pressburgernek is rajongója, és a sajtóhírek szerint hamarosan egy
Pressburgerről szóló dokumentumfilm narrátora lesz, amely feltehetően sokat
segít majd abban, hogy a magyar születésű, de Nagy-Britanniában kiteljesedő
forgatókönyvíró-rendező ismertsége tovább nőjön. Természetesen az az ideális,
ha a filmek önmagukért beszélnek és a vetítések, okosan összeállított programok
révén maguktól nyerik meg a közönséget, de az ismeretterjesztéssel egybekötött kurátori
munka és a köztiszteletben álló, hiteles nagykövetek szerepe nem lebecsülendő. A
klasszikus filmeket bemutató fesztiválok, programok növekvő népszerűsége azt
mutatja, hogy a kánon nem valami halott és elvont dolog, egye nagyobb iránta az
érdeklődés, és – bár Magyarországon ez még gyerekcipőben jár – mind több helyen
állnak ki tekintélyes filmalkotók a filmmegőrzés ügyéért, akik jól tudják, hogy
a filmek védelme és életben tartása a saját érdekük is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15673 |
