Nemes Z. Márió
Jonathan Hickman egy antropológiai kivonulás és egy poszthumán nemzetállam keretei közt gondolja újra az X-Men jövőjét.
Az X-Men franchise-t 2019-ben újraformáló Jonathan
Hickman-féle Xavier világa / X hatványai kötet drámai csúcspontján
elhangzik egy, a szereplők által figyelmen kívül hagyott, ámde a történet
ideológiai és kultúratörténeti hátterét megvilágító, „kiszólás”. A mutánsok
élcsapata épp az emberiség evolúciós fenyegetésének elhárítására alakult
nemzetközi techno-militáris infrastruktúra, az Orchidea, űrbázisára próbál
behatolni. A különböző „emberérdekeltségű” stratégiai szervezetek (AIM, SHIELD,
SWORD, HIDRA stb.) ugyanis a homo sapiens superiort faji
riválisnak tekintik, mely biopolitikai veszélyforrást a Perszephoné nevű
önmásoló, adaptív technológiájú Őrrobotgyár megalkotásával igyekeznek
ellensúlyozni. Perszephoné képes lenne Cerberusokat, vagyis további
mutánsellenes Őrrobotgyárakat termelni, de ennél is veszélyesebb, hogy
aktiválása Nimród megszületéséhez, egy olyan technológiai paradigmaváltást
jelentő mesterséges intelligencia kialakulásához vezetne, mely szinte
elpusztíthatatlan. Az X-Men csapata öngyilkos küldetés keretében, de sikeresen
szabotálja Perszephoné aktiválását, ugyanakkor a tudatára ébredő Őrrobotgyárnak
a Napba belerobbanása előtt még van ideje egy első és egyben utolsó üzenetre: „Ha
valóban az emberek teremtettek, akkor ők az istenek. Ti pedig torz másaik, titánok...De
amíg ti egymást martátok, mi, gyermekek, ítéletet hoztunk eleink felett és
mindkettőtöket méltatlannak találtunk. Hallod szavunk Olümposz? Elloptuk a
tüzeteket és mindnyájatokat elégetünk vele.”
A gigantikus, emberfejre hasonlító
Perszephoné Napba csapódása a kozmikus fenséges sci-fi esztétikáját idézi meg,
miközben a jelenet – a szöveg által kihangsúlyozva – pszeudo-mitikus keretet
kap. Egy olyan utalásháló feszül ki, mely a Prométheusz-mítosz motívumait írja
bele az X-Men popkulturális szövetébe, hogy ezzel a humanizmus és
poszthumanizmus közti (Hickman egész relaunch-projektjén áthúzódó)
feszültséget kultúrtörténeti távlatokba helyezze. Az X-Men-franchise már a
hatvanas évekbeli indulásától fogva lehetőséget adott allegorikus társadalmi
olvasatokra, hiszen a mutánst mint marginalizált Másikat egyszerre lehetett a
rendszerszintű rasszizmus, szexizmus és homofóbia metaforikus áldozataként
értelmezni. Ez a szociális érzékenység a Chris Claremont által fémjelzett
korszakban (1975-1991) vált dominánssá, és azóta is meghatározza az X-Men
történetek jelentős részét, noha a társadalomkritikai kommentárok már sokkal
szervesebben tartoznak hozzá a szuperhős képregények mainstream kontextusához
is. Hickman ezt a „mutáns-metaforát” (Joseph J. Darowski) radikalizálja
poszthumán irányba, ami többek között azt jelenti, hogy „emberi” és „nem emberi”
csúszkáló differenciáját az emberközpontú humanizmuson túl, egy fajközi
spektrumon ábrázolja, miközben a mutánsok perspektíváját egy antropológiai
exodus keretében leválasztja az emberi civilizációról. A kivonulás politikai
kontextusa a történetben a szuverén mutáns nemzetállam Charles Xavier és
Magneto általi közös megalapítása, mely az X-men mint csoport esetében az
emberiséggel szolidáris szuperhős identitástól való elhatárolódással jár
együtt.
Perszephoné (a névválasztás az Őrrobotgyár
non-humán „termékenységét” hivatott jelezni) Prométheusz-parafrázisa ebből a
szempontból azért érdekes, mert a poszthumán jövőkép különböző – egymással
versengő – stratégiái mentén rendezi újra a mitikus elbeszélést. A humanista
modernség kezdetén, például a 18. századi „német titanizmusban”, a lázadó
Prométheusz az ember metafizikai hatalmakkal szembeni szabadságharcának
forradalmi hőse volt, vagyis az emberiség (illetve az őt képviselő „erőzseni”)
metaforájaként működött, de Mary Shelley Frankensteinjében (1818) az
ember már az elnyomó teremtő oldalára kerül, miközben az új Ádám
biotechnológiai Mássága szörnyszerű vonásokat kap. Az Őrrobotgyár ezt az
olvasatot fűzi tovább, hiszen ő már egy olyan mesterséges intelligencia
képviselője, aki – saját eredettörténetét az elorzott tudással, a technológiai
tűzzel felégetve – egyaránt elhatárolja magát a korrumpált emberi Teremtőktől,
és torz hasonmásokként felfogott mutáns-titánoktól. Perszephoné felől nézve a
földi élet megtestesült intelligenciájának minden formája „méltatlan”, vagyis
be kell végezni az istenemberek mitológiáját, hogy egy transzhumán világégés
után megtisztuljon a létezés története.
Az Orchidea terveinek szabotálásában életét
vesztő Rozsomákot Küklopsz a „Nem volt nálad bátrabb ember!” mondattal
búcsúztatja, ami a fentiek fényében megint csak zavarba ejtő. Akkor is végül ki
ember(i), ki nem, mennyire és honnan nézve? A Hickman előtti X-Men
történetfolyam kardinális konfliktusa a mutáns/ember viszonyokban eltérő politikát
képviselő X-Professzor és Magneto szembenállása. Xavier a békés együttélés
programját képviseli, aminek keretében az X-Men az emberiség érdekeit is
képviselő pacifikációs szuperhős tevékenységet végez. Magneto ezzel szemben nem
hisz az emberiség mutánsokkal kapcsolatos faji szolidaritásában, az
antropocentrikus humanizmust kirekesztő és imperialista ideológiaként értékelve
a mutáns felsőbbrendűség hatalmi érvényesítésére törekszik. (A szakirodalomban
gyakran visszatérő toposz, hogy a két mutánsvezér alakját Malcom X és Martin
Luther King Jr. felől értelmezik.) Ez az alapkonfliktus legtöbbször alternatív
idővonalak mentén ábrázolt utópiák vagy disztópiák keretében dől el egyik vagy
másik irányba: „Más szuperhősképregényekkel szemben a disztópiák elburjánzása
az X-Men franchise-ban csaknem szükségszerű volt: a csapat alapelvét képező
utópisztikus ideál (a mutánsok és az emberek békés egymás mellett élése) és
ennek (a félelmekből fakadó előítéletek, a fajgyűlölet és a bigottság miatt
való) elérhetetlensége révén kódolva volt az X-Men-képregények DNS-ébe. Az
X-Men-történetekben mindig is fontos szerepet kaptak a társadalompolitikai
kérdések, és a disztópiák (valamint utópiák) jellemzően ezekre adnak különféle
spekulatív válaszokat: a társadalom szerkezetének valamilyen irányú átalakítási
kísérletének következményeit mutatják be.” (Dunai Tamás: A gyűlölet mindig
utat tör. X-Men-disztópiák, Prae, 2021/3.) Hickman úgy vágja át a gordiuszi
csomót, hogy a mutánsok jövőjét egy utópia és disztópia közötti reálpolitikai megoldás
segítségével gondolja újra. Xavier azért adja fel az asszimilációs elképzelést,
mert az újjászületésre képes mutánsként lelepleződő Moira MacTaggert feltárja
előtte ezen stratégia kikerülhetetlen kudarcának vízióját. A történetben
dominál a jövő determinisztikus koncepciója, ugyanakkor a Hickman által
bravúrosan egymásra helyezett idősíkokban (melyek egy egyre radikálisabb és
széttartóbb poszthumanizálódás felé mutatnak) a mutánsok sorsa mégsem látszik
egyértelműen rögzítettnek. Ami azonban biztosnak tűnik, az a huszonegyedik
századi emberiségtől való függetlenedés és emancipáció szükségessége. A
mutánstörténelem metaforikus olvashatósága ezzel se szűnik meg teljesen, hiszen
nem véletlen, hogy Magneto épp Jeruzsálemben fedi fel a tervet az ENSZ
bürokratáinak. A mutáns nemzetállam nacionalizmusa nem csupán eszmei, hiszen az
evolúció poszthumán fejleményein alapszik, vagyis egy faji államról van
szó: a közös identitás és állami szuverenitás megteremtése feltételezi, hogy a
mutánsok politikai antropológiai értelemben deklarálják különállásukat az
emberi fajtól. Ez pedig a humanizmussal való leszámolást is jelenti, amennyiben
az emberi univerzalitáshoz már nem egy kisebbségi politika viszonyul
kritikailag „belülről”, hanem egy másik, szuverén univerzalitás „kívülről”.
Vagyis a mutánsok elhagyták az emberi és nem-emberi határvidékét, hogy önálló
helyet foglaljanak el a kozmosz (hiszen az X-men viszonyai nem redukálhatóak a
Föld bolygóra) heterogén létezői között. Ez azonban azt is jelenti, hogy az X-Men
tagjai immár nem szuperhősök.
A szuperhős egy lehetséges definíciója a
szuperemberség anti-nietzscheiánus morális elképzelése, miszerint
esetében a humanitás hőséről van szó, aki egy antropocentrikus „társadalmi szerződés”
alanya, mely a nem-emberi vonásokkal (is) rendelkező lény és az emberi közösség
között létesül. A lény ennek során vállalja, hogy nem-emberi képességeit a
közösség érdekeinek és értékeinek szolgálatába állítja. A közösség (melybe
beletartoznak az olvasók is) mindezt azzal „fizeti meg”, hogy marginalizált
szörny helyett emberi (méghozzá szuperemberi) hősnek ismeri el. Ennek a fiktív
szuperhős-szerződésnek egyik velejárója a hős hasadtsága, a titkos „polgári”
identitás fenntartásának kötelezettsége és egyben ajándéka. Természetesen
sokféle értelmezése van Pókember / Peter Parker, Superman / Clark Kent stb.
kettősségének, de a civil szerep megőrzése (vagy megteremtése!) a hős számára a
humanitással való belső és külső kapcsolat ápolását, míg az olvasó számára az
érzelmi azonosulást könnyíti meg. Az X-men tagjainak, hasonlóképpen a hatvanas
években Stan Lee által kreált többi Marvel-hőshöz, „pszichológiai
Achilles-sarka” (Grant Morrison) van, vagyis a szupergonoszok mellett
traumákkal, morális dilemmákkal és szorongásokkal kell megküzdeniük. Ezek egy
része a szuperemberség okozta hasadtságból fakad, illetve esetükben abból, hogy
a mutánslét a polgári- és hősidentitás közti egyensúlyozást is megnehezíti. A
képregényes „pszichológiai realizmus” mindenesetre segít a rehumanizálásban, ez
a tradíció Hickmannél se változik meg, noha őt kevésbé az individuális
viszonyok alakulása, mintsem a mutánsok közösségi identitásának megváltozása
érdekli.
A leszámolás a szuperhős szereppel abban
nyilvánul meg, hogy a mutánsok felmondják az ember-mutáns társadalmi
szerződést, illetve ehelyett egy újat kötnek, hiszen a nem-emberi képességek
ezentúl egy nem-emberi érdekközösséget szolgálnak, mely kívül helyezi magát az
emberi törvényhozáson is. Ezt láthatjuk a gyilkossággal vádolt Kardfogú
esetében is, akit csak Krakoa új törvényei (a legfontosabbak: 1. Tégy érte,
hogy több mutáns szülessen 2. Ne ölj embert 3. Tiszteld e szent földet) mentén
lehet megítélni, vagyis a poszthumán emancipációnak ez a formája nemcsak a szuperhősök,
hanem a szupergonoszok státuszát is átalakítja. Politikai értelemben mindez egy
etno-nacionalista izolacionizmushoz vezet, mely antropofugális szemléletváltás
a történetfolyam alakulására is kihat, hiszen Perszephoné megsemmisítése és a
mutáns állam ENSZ általi elfogadása után az emberiséghez kapcsolódó
konfliktusok eltörpülnek az intergalaktikus sci-fi kalandokhoz képes. Illetve
ahogy azt az epikus fantasy motívumokat mozgató X of Swords-ben
láthatjuk, a mutáns nemzeti kultúra kiépítése a mutáns őstörténetbe – mint egy
mitikus másvilágba – való átlépéssel jár együtt. Rosi Braidotti feminista
poszthumanista filozófus szerint a poszthumanista szemlélet a nem-emberi
világgal szembeni etikai-ismeretelméleti gondoskodásként, fajközi
egalitarianizmusként és a kölcsönös egymásra utaltságból fakadó
szolidaritásként nyilvánul meg. A mutánsok „egymás között” megvalósítják ezeket
az elveket, hiszen a nemzetállam létrejöttének alapja Krakoa eleven mutáns-szigetével
való szimbiotikus együttélés, mely a nem emberszerű természeti létező
technokulturális hasznosításával jár együtt, mert Krakoa virágai teszik
lehetővé a halott mutánsok újra élésztését, térkapuk, és önfenntartó életterek
fejlesztését. Ugyanakkor az emberekre már nem vonatkoznak a Braidotti-féle etikai
elvek, velük csak diplomáciai-gazdasági kapcsolatokat tartanak fent, vagyis a
humanista univerzalizmusban rejlő elnyomó tendenciákra egy poszthumán
anti-egalitariánizmussal, a faj(köz)i szolidaritás felmondásával válaszolnak. A
gazdasági mozzanat azért is érdekes, mert a nemzetállam az élő sziget
virágaiból készített biotechnológiai termékek által tud gazdaságpolitikai
nyomást gyakorolni az emberi civilizációra, vagyis Hickman szerint a poszthumán
emancipáció csak kapitalista körülmények között lehetséges. Mintha – Fredric
Jameson sokat idézett gondolatát parafrazeálva – könnyebb lenne elképzelni az emberközpontú
szemlélet meghaladását, mint a kapitalizmus végét.
Mindez nem azt jelenti, hogy Hickmannek ne
lenne víziója, sőt, a Xavier világa / X hatványainak nagy érdeme épp az
új mutánsvilág kulturális-technológiai-társadalmi kidolgozása. Ennek során
gyakran hagyatkozik az elbeszélést megtörő diagram jellegű infografikákra,
térképekre, magyarázó ábrákra és táblázatokra. A Tom Muller grafikus designer
által tervezett ábrázolások előképei Hickman és Tomm Coker korábbi noir-horror
képregényének, a The Black Monday Murdersnek az „adatlapjai”. Hickman
szándéka szerint ezek az oldalak a képregényolvasás időbeliségét módosítva
tehermentesítik a narratívát, vagyis olyan „operatív képekként” (Sybille
Krämer) működnek, melyek absztrakt tárgyakat, fogalmakat és információkat
térbelileg testesítenek meg, ezáltal ezek összefüggését – az így feltáruló
spekulatív világot – nemcsak elképzelhetővé és megérthetővé teszik, hanem létre
is hozzák. Az adatlapok tehát a mutáns világteremtés médiumaiként működnek,
egységes dizájnjuk – mely a krakoai nyelv betűinek tipográfiáján alapszik – a
faji-nemzeti utópia koherenciáját hangsúlyozza vizuálisan, vagyis egyfajta
képpolitikai vetülettel is rendelkeznek. . A legbravúrosabb példa talán a Moira
X megannyi élete, mely a különböző alternatív valóságszálak
térbeliesítésével mutatja be a lehetséges történelmek egymás melletiségét és –
az X-men történelemfilozófiai fatalizmusához híven – kikerülhetetlen
párhuzamosságát.
A Xavier világa / X hatványai operatív
képei a kortárs spekulatív fikcióban egyre erősebb designesztétikai trendbe is
beilleszthetőek, miszerint a világteremtés a vizuális médiumokban egyre inkább
elmozdul a totális dizájn (ruhák, eszközök, épületek stb.) által egységesített
világtextúrák irányába. Denis Villeneuve Dűnéje (2021) ebben az
értelemben egy designer sci-fi, ahol a spekulatív tárgy- és textúratervezés
tisztán atmoszféraközpontú, mert nincs tekintettel Arrakis világának
történelmi-társadalmi-kulturális összetettségére. Hickman ábrái ezzel szemben a
képzelőerő, a kéz és a szem interakciója mentén közvetítenek érzékek és értelem
között: az adatlapokon való elidőzés a történet folyamatos befogadását megtörve
hozza létre a világ érzéki felszínének és jelentésmélységének összjátékát. A Xavier
világa / X hatványai ezáltal lesz több, mint poszthumán testek látványos
színrevitele, hiszen ezeket a testeket immár egy kulturális és politikai
összefüggésrendszerben olvassuk, nézzük és tapintjuk egyszerre.
Fumax Kiadó, 2021.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15669 |
