Hirsch Tibor
Rég várt monográfia a kultikus Macskafogó rendezőjéről.
Varga Zoltán a magyar és a nemzetközi
animáció legmegbízhatóbb hazai elemzője, kreatív szemléletmódja mellett
alapossága a legfőbb erénye, és ez látszik legújabb monográfiáján is. Varga Ternovszky
portrékönyve tisztelettel bánik a Mesterrel. Vagyis: nem intimpistáskodik vele,
nem mesél rajzfilmes kulisszatitkokról. Továbbá nem szedi ízekre kegyetlenül az
életmű darabjait, leszólva az egyiket, szigorú normához mérve süvegelve meg a
másikat. A szerző számára minden Ternovszky darab megszentelt korpusz,
szépséges test, amit a kortárs recenzens valaha talán csúnyán meggyötört, neki
még szabad volt, de nem így a visszatekintő monográfusnak. Ő mást csinál. Keres
gondolatot, elméletet, asszociációt, igazán mindent, ami a vicces és kultuszos,
játékos, és a filmeket odabent, mélyen a felszín alatt működteti. Nem kritizál,
a művek testét békén hagyja, arról ír, ami odabent kering. „Por dios gracias!
Mi nem enni bátor egérke. … Mi csak kiszívni szép piros vérét.”
Animációról könyvet, ha a
szerzőt nem a művész élete, hanem a művek érdeklik, így érdemes írni. Amit ilyenkor
mégis a művészről magáról tudunk meg, az viszont az egész magyar animációs
közösségről való tudás. Hogy tudniillik, itt valaha a Pannonia Stúdió hegyoldali
elvarázsolt kastélyában senki sem volt egyedül. Hogy egy Nepp-sorozat az ugyanis
kicsit Ternovszky-sorozat, a Ternovszky-film kicsit Nepp-film is, és akkor még
ott van örökös alkotótárs Jankovics Marcel, Mézgára, Bubóra pedig rá se
ismernénk az örökbecsű Romhányi-rímek nélkül. „A legtöbbet Jankovicstól
tanultam, a legtöbbet Neppnek köszönhetem” idézi a szerző magát Ternovszkyt,
aki viccel a szerzőség titkával, amiről persze ez a könyv sem lebbenti föl a
fátylat. Igaz, ez a Kádár-kor szerzői filmes paradicsomában élőszereplős
produkcióknál sem volt másképp, de ha animációról van szó, végképp nem érti a
civil kívülálló az elmosódó határokat. Hogy ahol minden rajz, ott meddig tart a
forgatókönyvírói kompetencia? Mekkora művészi szabadságot is jelent
epizódrendezőnek lenni, ha a teljes sorozat más neve alatt fut? Egyáltalán:
hány kulcsrajzoló-ötletember, hány kibic-dramaturg, hány büfében gegeket csereberélő
kolléga segítsége van benne egy egészestés rajzfilmben? Végül Varga sem kívánja
könyvében mindezt úgy szétszálazni, hogy szigorúan kijelentené: a Mester benne
volt ugyan, de ez azért már nem a Ternovszky életmű része. Biztos, ami biztos: a
monográfus belevesz mindent. Ezért kapunk majdnem olyan alapos elemzést rögtön
az elején a Nepp-jegyezte Modern edzésmódszerekről, mint az első önálló Ternovszky-rendezésről,
a Tartson kutyát című díjnyertes opuszról, a Mézga család, vagy a
Kérem a következőt legendás sorozatairól, ahol mindenféle minőségben
fölbukkan a monográfia tárgya és alanya – miközben Varga finoman folyamatosan
bagatellizálja a rangsort és különbséget: ezek a vidám fiúk a puhadiktatúra álló
idejében tényleg együtt sírtak, együtt nevettek, és főleg együtt játszották azt
a többdimenziós szabadságjátékot, ami akkor az animáció művészeinek megadatott:
mert nekik nem csak olyan szerzői rövid rajzfilmet volt szabad csinálni, ami a
maga öt percében ezoterikusabb, vagy kódoltan rendszerkritikusabb akármelyik
Balázs Béla Stúdióban készült élőszereplős kísérleti filmnél, de ők
próbálkozhattak a másik végleten is, a szuperprodukció-gyanús műfajok oldalán,
ami egy magyar játékfilmrendezőnek nem politikai, de anyagi okokból volt elérhetetlen.
Ami élőszereplős változatban – pláne a CGI-korszak előtt – dollármilliókba került
volna, mondjuk egy korongforma lapos bolygóról visszapattanó gumiűrhajó,
konkrétan a zseniális Aladáré, vagy akárcsak Lusta Dick pásztázó kamerával
mutatott repülőbalesete a dél-amerikai dzsungelben – az rajzolva semmivel sem
drágább, mint ami odabent Mézgáék tucatlakásában történik, vagy amibe egy
sültrealista konyhai egérlyuk-üldözés került volna – ha egyáltalán lenne ilyen
a Macskafogóban. Varga Zoltán könyvében több alapos James Bond, Superman,
Csillagok háborúja összehasonlítás közvetve ezt is jelzi: csak képzeljük
el, hogyan örvendeztek a Mester és barátai, hogy nekik nem kell kontinensek
közt forgatóstábokkal pendlizni, hogy mondjuk kövessenek egy hús-vér 007-est.
Egy rajzolt Grabovszky ügynök hozzá képest fillérekből tudta kielégíteni a
kelet-európai néző egzotikum-vágyait – idegen, előkelő, és közben mégiscsak
magyar.
De hát megtudunk-e
könyvből valamit a Mester művészetéről általában? Hogy mi is teszi
felismerhetővé, egymáshoz hasonlatossá az életmű darabjait? Az első válasz: nem
is kell, hogy megtudjunk. Ternovszky céloz olyasmire, hogy az ő alkotói
védjegye nem a felismerhető stílus, hanem az ugyancsak felismerhető alázat és
alkalmazkodó képesség – változó feladathoz és alkotótársakhoz. Van-e hát akkor ennek
az emlegetett monográfus-vámpír vérvizsgálatnak valami általános tanúságként is
levonható eredménye?
Azért akad. Hiszen volt
egyszer egy derűs kedvű rajzművész, aki művészetének fázisrajz-cellekből
hajtogatott szerény papírhajóján már a hatvanas évek derekától játékos kedvvel
lavírozott a rendszer három hatalmas „T-betűt” formázó veszélyes szirtjei
között – csak hogy mi magunk is animációban gondolkodjunk róla – ahogy nem is
Grabovszky-Ternovszkyként, de egyenesen Lusta Dickként küzd az árral, mondjuk
inkább a csak a Tűrés és Tiltás Szküllája és Kharübdisze között, miközben
odalentről sznob kritikus krokodilok, és az örvényként mindent beszippantó és
kiköpő animáció-immunis főhivatal (akkor: főigazgatóság) fenyegeti. Ő meg
mindeközben – ez látszik most utólag – igenis már az elejétől keresi, ami izgalmasabb,
mint ami a szembejön velünk a Kádár-kori szürkeségben. Ebből az
egzotikum-gyűjtögetésből Ternovszkynál a látott, kitalált, végiggondolt dolgok
katalogizálásának igénye lett: olyasmi, amit Varga könyvében tudósmód „szerialitásnak”
nevez, és persze az is, egyszerű szerkesztési elv, ha a korai rövidfilmeket, ha
megint a Modern edzésmódszereket, ha a Mester kedves kutyás-gazdás geg-gyűjteményét
vesszük. De mintha ez a szemlélet később is maradna, immár tartalmi célokat
szolgálva: A legendás Nepp-Ternovszky sorozatok, a Kérem a következőt,
és főleg a Mézga-mesék minden egyes epizódja egy-egy nagy ötlet, melynek
magjában mindig ott egy erkölcsi, filozófiai kérdés, egy jövőbe képzelt találmány,
tudományos érdekesség, valami, amit kitalálója egy színesebb világból hozott
ide a szürkébe. A színes világon pedig mindig mást kell érteni: Van úgy, hogy
egyszerűen csak MZ/X jövő idejét, ezer fényévnyi távolságot, van, hogy csak egy
magasabb fogyasztói kultúrát, ahol a vasfüggönyön túli gadgetek teremnek, van,
hogy egy szabályos orvos-sorozathoz passzoló amerikai kisvárost, beszélő
állatokkal, bagolydoktorral. Mindez átszüremkedik az egészestés filmek
kalandsorába is – így azután Ternovszky egyik valóságos, életműegységesítő
jellemzője az a bizonyos szerialitás, és nem csupán a korai darabokban. Nem stílusként,
annál kevesebb és több: egy elvágyódó (csak erre-arra vágyódó?) művész
világszemlélete, akinek újra és újra eszébe jut valami, ami messze van, és ezek
a valamik sorozatot képeznek. Ha mást nem, zsáner-sorokat, annyifélét, hogy
Varga alig győzi őket kiszemezgetni az ikonikus egészestés darabokból: csipetnyi
gengszterfilm, nagyadag scifi, szuperhősfilm ízlés szerint, jön rá a
katasztrófafilm réteg, az adventure, az expedíciófilm – kémfilm foglalatban az
egész. De ha nem megyünk el a két Macskafogóig, akkor már az életmű
korábbi szakaszában, nyomokban akár egy Bubó-epizód is tartalmazhat szerelmi
melodrámát, egy Mézga-vakációs epizód bármikor felidézhet film noir hangulatot,
vagy hitchcocki suspense-t, mondjuk a magyarázat nélküli eltünések,
fenyegetések pillanataiban. Ternovszky monográfusa ezeket mind fölfedezi, nevén
nevezi, belekortyolván abba, ami a gyerekeknek (is) való filmkorpuszok bőre
alatt kering, aztán persze, minden fintorgás nélkül, azaz továbbra is
tiszteletteljesen jelzi, hogy persze mindez csak vicc. Műfaj-paródiák,
filmhangulat-karikatúrák, egzotikus kalandok idézőjelben, esetleg luxustárgyak,
enteriőrök – animáció által groteszkké túlozva. Aztán megint kitekint a Kádár-kori
kulturális környezetre, az élőszereplős mozira, és bár nem bontja ki, azért Almási
Miklóst idézve céloz rá, hogy ez nem egyszerűen animációs jelenség, hanem sokkal
több annál: „Közép-Kelet-Európa esztétikai anyanyelve” – ami az ab ovo derűs
Ternovszky-univerzumra vonatkoztatva annyit tesz: a Mester művészete magyar és
kelet-európai jelenség, és amit benne „érdekesség-katalogizálásként” és „elvágyódásként”
próbálnánk leleplezni, az nem egyszerűen egyszemélyi karakterjegy, hanem
megmutatja, hogy birtokosa az Örökös Elvágyódás földrajzi régiójából jön, a
szatíra, paródia, abszurd földjéről, melyben az ő művészete is gyökerezik, és
ahol természetes, hogy ami elérhetetlenül nagy, egzotikus, hollywoodi (műfajként
kilógna az itt szokásos költségvetésből) azt – savanyú a szőlő alapon –
idézőjelben, rajzban, kinevetve, átértelmezve ábrázolni szabad és mellékesen
sikeres.
Varga könyve persze
leginkább mégiscsak a Macskafogóról (1986) szól, annak titkáról: mitől
volt, a hivatalos fanyalgás ellenére több mint sikeres, mitől vált
kultuszfilmmé?
Nem írja le: csak
kerülgeti az általános, egymondatos választ: Mert akkor reménnyel volt teli a
levegő. A macskafogót magát, a minden rosszat megzabáló óriás-robotkutyáját
nyilván senki sem szánta az események optimista előképének. Pláne nem
rendszerváltás-szimbólumnak. Utólag mégis van miért összekapcsolni vele.
A nyolcvanas évek derekán,
bár másolt kazettákon néztük még a Bond-filmeket, azért Egér-Amerika, Denevér-Mexikó
és a pokiói Nishi-Azabu háromszöge immár lelkünkhöz közel volt, mesebeli, nagystílű,
de mégis valószerű helyek, melyekkel összedolgozva hamarosan közös világot építünk
majd, ha már eljutottunk a történelem végére. Merthogy az első Macskafogó
fináléja Fukuyama professzor jövőképét erősítette, ahogy rosszakból sorra jók
lesznek a teljes glóbuszon: Ezt a filmet azóta is szeretjük. A második Macskafogó
– „nomen est omen”: a Sátán Macskája – ehhez képest maga a másik
sztártörténész, a Samuel Huntington-féle történelmi lázálom, arról, hogy egész kontinensek
maradnak ki a jóvá-tevés globális robotkutya-projektjéből, és hogy az agresszív
macskaság nem csupán megváltoztatható állapot, hanem saját kultúra és saját civilizáció,
ami végső világvégi csatában mérkőzik meg az Egér-kultúrával, Egér-civilizációval.
Ez a gyereknek szóló, felnőttek szorongását ébren tartó mese 2008-ban fele
akkora sikert sem aratott.
Az igazsághoz tartozik: idáig
azért nem megy el a monográfus a Ternovszky-filmek rejtett aortáinak szipolyozásában.
De hát hadd maradjon pár csepp vér a recenzensnek is.
MMA Kiadó, 2022.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15668 |
