Roboz Gábor
Tizenhat év után visszatért az amerikai mozi egyik önfejű és nehezen kiismerhető rendezője.
Todd Field rendhagyó
pályaívének ismeretében még akkor is sejthetjük, hogy öntörvényű alkotóról
lehet szó, ha egyébként egyetlen munkáját sem láttuk: a színészből lett
író-rendező hiába készített az ezredforduló után két elismert egészestést is
neves színészekkel, ezt követően tizenhat éven keresztül kizárólag idejekorán
elkaszált projektek fűződtek a nevéhez. Az amerikai filmes a szóban forgó évek
alatt ráadásul nemcsak hogy kitartott volna az irodalmi alapanyagok vászonra
vitele mellett, eklektikus ízléséről és toronymagas ambícióiról is számot
adott, az adaptálni kívánt művek között ugyanis találunk Hollywood-szatírát (Szép
romok) és akciódús thrillert (The Creed of Violence), és kortárs
klasszikus szerzők nagyregényeit is (McCarthy: Véres délkörök, Franzen: Tisztaság).
Ha ezek után bárki is arra számítana, a végre elkészült és saját forgatókönyv
alapján rendezett harmadik játékfilmje személyes hangvételű számvetés lesz az
alkotás gyötrelmeiről, esetleg alkotó és mű sokszorosan terhelt viszonyáról, az
annak ellenére is téved, hogy a tavalyi Tár egy művész hányattatásait
dolgozza fel.
Míg
Field A hálószobában (2001) és az Apró titkok (2006) című
filmjeiben is kisvárosi/kertvárosi szülőket és alapvetően hétköznapi világaikat
ábrázolta, ezúttal egy Lydia Tár nevű, fiktív karmestert-komponistát állít
középpontba, aki számtalan szakmai elismerés után az első nőként állhat a Berlini
Filharmonikus Zenekar élére, sikerét azonban lassan gyülekező fellegek
árnyékolják be. Az eredetileg zenésznek is tanult Field nemcsak fokozottan
személyes közegválasztásával nehezíti meg közönsége dolgát: a filmjét indító,
hosszas dialógokban-monológokban óriási lexikális tudást csillogtat meg
elméleti fejtegetésekkel kiegészítve, ahol azt a labdát is hamar lecsapja, hogy
filmje nem egy sokadik metoo-produkció lesz egy patriarchális
rendszerben érvényesülni próbáló nő portréján keresztül. És bármennyire is adja
magát a párhuzam a komponista-karmester és az író-rendező (ráadásul eddig
inkább adaptátorként dolgozó rendező) munkája között, a produkció alapjában
véve nem önreflexív parabola egy mű születéséről, Field csak a játékidő második
felére teszi világossá valódi szándékát: már A hálószobában esetében is
feltűnően hosszú idő után tért a tárgyra (egyúttal váltott műfajt), ezúttal
pedig még sokkal kisebb lépésekkel, amerikai filmtől szokatlanul nagy
kitérőkkel építi fel a cselekményét.
Todd
Field azon kevés rendező közé tartozik, akiknek látásmódján kitörölhetetlenül
nyomot hagyott az irodalom, és ez első saját forgatókönyvből született filmjére
is igaz: egy bonyolult személyiségű főhős jellemrajzát dolgozza ki, fokozott
figyelmet igénylő párbeszédeket használ, a kényelmesen beazonosítható műfajiság
pedig érezhetően nem szempont számára. Ráadásul most először köti cselekményét
hangsúlyosan jelenünk idejéhez és kulturális teréhez (lásd az utalásokat a
COVID-ra és a New Yorkerre): korábbi játékfilmjeiben szélesebb körben
ismert és alapvetően érzelmi természetű konfliktusokat dolgozott fel, és bár a
hatalomhoz való ragaszkodás témája felől nézve ezúttal is valami általános
megragadására törekszik, friss munkájában a korunk nagyhatású társadalmi/kulturális
jelenségeként ismert cancel culture működését is illusztrálja
címszereplője kálváriáján keresztül.
A Tár
a mai filmkínálatban már önmagában is meglepetést okoz, Field kétezres
évekbeli produkciói fényében pedig még inkább: az ő esetében olyan alkotóval
van dolgunk, akinek hiába nevezhetjük mindhárom eddigi egészestését
színészközpontú, szerzői beütésű midcult drámának, eddig – talán hosszúra nyúlt
szakmai kényszerpihenőjének is köszönhetően – nem olyan életművet épített fel,
amely az egymással könnyedén összeköthető tartalmi és formai megoldások révén
szoros egységet alkotó filmekből áll. Egy gyásztörténet és egy filmnyelvileg és
hangvételét tekintve is játékos házasságtöréses sztori után ezzel az
intellektualizáló művészportréval megint csak új vizekre evez: filmjei halvány
vezérfonalát legfeljebb az jelentheti, hogy láthatóan kíváncsi rá, hogyan és
milyen következményekkel borulhat fel egy stabil élet, a zárójelenetekben
mindig erős rendező pedig ezúttal különösen talányos választ ad a kérdésre.
TÁR (Tár) – amerikai, 2022. Rendezte és írta:
Todd Field. Kép: Florian Hoffmeister. Zene: Hildur Gudnadóttír. Szereplők: Cate
Blanchett (Linda Tár), Noémie Merlant (Francesca), Nina Hoss (Sharon), Sophie
Kauer (Olga), Julian Glover (Andris), Mark Strong (Kaplan). Gyártó: Standard
Film Company. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 158 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15667 |
