Vincze Teréz
A nők társadalmi helyzetének, sajátos problémáinak szélesebb körű bemutatásához nagy szükség lenne női filmfesztiválokra is.
Régi vágyam,
hogy Magyarországon – habár a környezet jelenleg egyáltalán nem kedvez, és lényegében
sohasem kedvezett, egy ilyen tervnek – mégis csak létre kellene hozni egy női
filmfesztivált. Egy olyan fesztivált, ahol kizárólag nők által készített filmeket
vetítenek. Semmilyen más megkötés nem lenne. Nem kell ennek versenynek lennie, mert
nem a versengés a fontos. A fontos az, hogy a női alkotók láthatósága
növekedjen, és ehhez erőfeszítések kellenek. Egyre inkább észlelhető, hogy már
a nagy fesztiválok is tesznek erőfeszítéseket az ügyben – idén például
Berlinben tizennyolc versenyfilmből hétnek, Cannes-ban huszonegyből négynek,
Velencében pedig huszonháromból ötnek volt női rendezője. Ez kifejezett előre
lépést jelent még akárcsak a néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest is.
Haladás tehát van, és még azt is mondhatjuk, hogy e
haladás közelít felénk. Immár két éve ugyanis majdnem van magyar női filmfesztivál.
Bár nem Magyarországon rendezik, de a program felét magyar rendezők filmjei
adják. Az EVA Filmmakers Fest 2022 őszén második alkalommal került
megrendezésre Sepsiszentgyörgyön, s koncepciója – a hely kulturális szellemének
megfelelően – magyar és román rendezőnők filmjeire épít. A helyi művészmozi
lelkes szervezőcsapata (élen a főszervező Anna Maria Popával, aki egyben az Andrei
Muresanu Színház igazgatója is, illetve Lázár-Prezsmer Endrével, a művészmozi
munkatársával) remélhetőleg hosszú távon is képes lesz életben tartani a
kezdeményezést, és hosszú életű hagyományt teremtenek.
A női filmfesztiváloknak nemzetközileg 50 évre visszatekintő
hagyománya van. Az első ilyen rendezvényt éppen félévszázada rendezték New
Yorkban (1972–1980), s az 1970-es és ‘80-as években egyre gyarapodott a számuk.
1973-ban indult a Női Filmek Torontói Nemzetközi Fesztiválja, 1975-ben a New
York-i Női Videó Fesztivál, majd 1979-ben a legrégebbi európai rendezvény, az
azóta is folyamatosan működő Créteil Női Nemzetközi Filmfesztivál. Ezek a korai
rendezvények az 1960-as évek végének polgárjogi és társadalmi mozgalmaival
párhuzamosan felerősödő feminizmus kísérői voltak. A korszak feministái számára
világos volt, hogy a társadalomban létező nemi egyenlőtlenség folyamatos
újratermelődésének fontos eszköze a médiasztereotípiák állandó ismétlése. Ezért
a feminista aktivizmus fontos eleme lett az a törekvés, hogy a nők végre
csinálják meg a saját filmjeiket, vegyék kezükbe a saját imázsaik megteremtését.
E törekvés indította el az ún. ‘cine-feminizmus’ mozgalmat, melynek létrejöttét
a kor technikai fejlődése is segítette: elérhetővé váltak olyan kevésbé drága,
és így könnyebben hozzáférhető technikák, mint a 16 mm-es film, majd a videó. A
korai 70-es években megszerveződnek az olyan női filmkészítő kollektívák, mint
a Women Make Movies (USA) és a London Women’s Film Group (Anglia). A kollektív működés
segítette az anyagi, technológiai javakhoz való hozzáférést, az elkészülő művek
pedig lehetővé tették, hogy a női filmfesztiválokon valóban lehessen is női
alkotók által készített filmeket vetíteni.
Ebben a korszakban e fesztiválok a feminista aktivizmus
színterei, lényegüket tekintve politikai tevékenységek voltak, melyek a
feminista politikai elkötelezettség filmi formában történő megjelenítését,
annak terjesztését célozták. Ezért esztétikai és formai értelemben is a feminista
film, a fősodorbeli filmiparral szembeni ellenfilm megteremtésének lehetőségét látták
a nőkről vagy nők által készített filmekben – ennek jegyében a fesztiválok programjának
is részét képezték a feminista kollektívák által nőknek szervezett filmkészítő
workshopok. Ugyanakkor e rendezvények megpróbálták felkutatni és bemutatni a kis
számú és többnyire elfelejtett korai női alkotók munkáit is, amivel
hozzájárultak a filmkánon női szempontú felülvizsgálatához. Összességében ezek
a fesztiválok rendkívül fontos szereplői voltak a feminizmus kulturális
projektjének, annak a folyamatnak, mely – ha nagyon lassan és sok
megtorpanással is – mára a javuló számarányok, a növekvő női részvétel irányába
mozdította ki a filmkultúrát.
Az elmúlt fél évszázad kétségtelenül hozott eredményeket,
az utóbbi néhány év pedig kifejezetten csodálatra méltó díjesőt zúdított a női
alkotókra. Miután az Oscar-díj első 93 éve női rendező díjazása nélkül telt el,
2010-ben Katherine Bigelow végre megtörte a jeget, amikor első nőként a Bombák
földjénért a legjobb film és a legjobb rendezés díját is megkapta, az
utóbbi két év pedig hirtelen két női Oscar-díjast is hozott. 2021-ben Chloé
Zhao a Nomádok földjén című filmjéért a legjobb film és legjobb rendezés
díját, 2022-ben Jane Campion A kutya karmai közt című filmért pedig a
legjobb rendezés Oscarját vihette haza.
Ha pedig ilyen fényesen állunk, fel is merülhet a kérdés,
hogy miért is volna akkor még mindig szükség külön női filmfesztiválokra? Egyrészt,
bár igaz, hogy a számok hosszú távon javuló tendenciát mutatnak, a változás
abszolút értékben számolva továbbra is igen visszafogott. A legtöbb nagy, és
általában a kisebb fesztiválok is, lényegében férfi fesztiválok, mivel döntően
férfiak munkáit mutatják be, férfi sztárrendezőket ünnepelnek. Nem is lehet ez
másként, hiszen összességében továbbra is sokkal több filmet készítenek ők,
mint női kollégáik, szükségszerűen nagyobb a választék férfiak készítette filmekből.
Vagyis a női alkotók láthatóságának megerősítésére továbbra is nagy szükség
van.
Másrészt az utóbbi években szerte a világban tapasztaljuk,
ahogy a legkülönbözőbb rezsimek változatos társadalmi-politikai-gazdasági
válsághelyzetekre adott reakcióként nyirbálják meg a nők jogait, korlátozzák
testi önrendelkezését – ebből a szempontból hamarosan eljöhet az idő, amikor a
női filmkészítés és a filmfesztiválok hangsúlyosabban visszatérnek a feminista
gyökerekhez, a nők társadalmi helyzetét kritizáló cine-feminista aktivizmushoz.
*
A 2022 októberében második alkalommal megrendezett, nyolc
napos sepsiszentgyörgyi rendezvény szervezői nem fogalmaztak meg harcos
feminista programot, kultúraszervezői tapasztalatuk természetszerűleg vezette
rá őket, hogy nők munkáiból válogatva különleges és izgalmas programot lehet
összeállítani, a helyi színezetet pedig azzal adták hozzá az eseményhez, hogy
román és magyar női alkotók műveire húzták fel a programot. A 2021-es első
fesztivál magyar résztvevői között volt Kocsis Ágnes, akinek valamennyi
nagyjátékfilmjét vetítették; Felméri Cecília kisfilmjei mellett bemutatkozott
akkor friss, Spirál című nagyjátékfilmje; Horváth Lilitől a Felkészülés
meghatározatlan ideig tartó együttlétre, Szilágyi Zsófiától pedig az Egy
nap szerepelt a programban.
A 2022-es válogatás hat román és öt magyar alkotó műveit hozta
el Sepsiszentgyörgyre és a környező településekre, ahol szintén szerveztek
vetítéseket. Az első évhez hasonlóan, a második fesztiválon is elkísérték az
alkotók filmjeiket a fesztiválra, hogy közönségtalálkozók és mesterkurzusok
során beszéljenek filmkészítői tapasztalataikról, illetve válaszoljanak a
közönség kérdéseire. A magyar alkotók közül ezúttal a kiemelt programban a Goda
Krisztina – Divinyi Réka alkotópáros több filmjét vetítették, köztük a frissen
moziba került Ida regénye című Gárdonyi-adaptációt. Szabó Réka pedig A
létezés eufóriája című táncfilmjét kísérte el a fesztiválra.
Ahogy az előző évben is két fiatal magyar tehetség
mutatkozott be sikeres elsőfilmmel (Spirál, Egy nap), ugyanígy a 2022-es
program is rendkívüli bizakodásra késztet látva a két elsőfilmes alkotó
lenyűgöző teljesítményét. Kis Hajni Külön falka című filmje már számos
jelentős díj elnyerésével bizonyította kiválóságát, és Szakonyi Noémi Veronika Hat
hét című filmje is úgy érkezett Sepsiszentgyörgyre, hogy nem sokkal
korábban, teljesen megérdemelten, elnyerte a miskolci CineFest nagydíját.
A román alkotók munkái sem voltak kevésbé érdekesek.
Teodora Ana Mihai, a Belgiumban élő román rendező-forgatókönyvíró, aki az Agusztusra
várva (2014) című dokumentumfilmjével hívta fel magára először a nemzetközi
figyelmet, most első játékfilmjét, a La Civilt hozta el a fesztiválra,
amely igaz történeten alapul, és egy, a mexikói kartell által elrabolt lány, és
a hatósági segítség híján az ügyet saját kezébe vevő anyja tragikus történetét
dolgozza fel. Ligia Ciornei szintén játékfilmes debütáló munkáját mutatta be – Az
elveszett év 1986 különleges hangulatú, erős atmoszférájú darab, mely fájdalmas
témákat dolgoz fel. A csernobili reaktorbaleset után egy anyát az anyósa próbál
abortuszra kényszeríteni félve attól, hogy a gyermek rendellenességekkel fog
születni. De láthattunk dokudrámát kémeknek beszervezett civilekről, akik
hadifoglyok kimentésében segítkeztek a második világháború alatt (Oana Giorgiu:
Alkami kémek), Ioana Uricaru debütáló játékfilmje, a Lemonade pedig
egy Amerikában ápolóként dolgozó román bevándorlónő viszontagságos sorsáról
festett felkavaró képet. Ana-Felicia Scutelnicu Anisoara című munkájában
pedig egy szülők nélkül felnövő falusi lány és az első szerelem elsöprő érzése
játssza a főszerepet.
*
Ebből a rövid áttekintésből is kiviláglik, hogy a nagy
közös elem ezekben a filmekben, hogy legtöbbször tragikus, határhelyzetekben
lévő női főhősökről, specifikusan női problémákról mesélnek. A társadalom és
politikatörténet emlékezetét női szemszögből alkotják meg. A női fesztiváloknak
ez a máig fennálló, egyik legfőbb küldetése: a női szempont láthatóvá tétele,
koncentrált felmutatása. Az ilyen rendezvények lehetőséget teremtenek a
közönségnek arra, hogy a filmek összességéből szerezzenek tapasztalatokat erről
a sajátosan női nézőpontról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény sikeresen látott
hozzá e feladathoz, és remélhetőleg a kitartó és elkötelezett szervezők munkájának
köszönhetően a magyar és a román rendezőnők naptárában bejáratott helye lesz
ennek az eseménynek, ahogy a közönség is egyre nagyobb számban szokik rá, hogy
női filmeket nézzen. A jó példa láttán felbuzdulva én pedig újra reménykedem,
hogy egyszer talán Magyarországon is lesz női filmfesztivál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15666 |
