Pernecker Dávid
Mica Levi 25 évesen, egy experimentális popzenekar frontembereként megírta minden idők egyik legjobb filmzenéjét, de később sem hibázott.
Mica Levi négyévesen szerezte első zeneművét,
amit egy békához írt. Kilencévesen már hegedűművésznek tanult, majd 19 évesen –
kortársait lekörözve – felvételt nyert a Guildhall konzervatórium zeneszerző
szakára. Közben sorra adta ki mixkazetta-válogatásait és pörgetett lemezeket
London underground klubjaiban. Az igazi hírnevet azonban 2008-ban alapított experimentális
popzenekara hozta meg. Levi klasszikus zenei képzettsége uralja a Micachu &
The Shapes (ami 2016 óta már Good Sad Happy Bad) disszonáns, kiszámíthatatlan,
poliritmiával és hangmanipulációval kísérletező öntörvényű dalait. Első,
2008-ban megjelent lemezükkel nagyjából egyidőben a mindössze 21 éves
zeneszerző bemutatta vizsgamunkáját, amelyet a Londoni Filharmonikus Zenekarra
és saját együttesére komponált. Ahogy a Chopped
& Screwed kaotikusnak és radikálisnak ható tételeiben a kortárs
klasszikus zene, a lelassított-torzított hangokból építkező houstoni hiphop és a
kísérletizene összefonódik, az simán zseniális. Valószínűleg Jonathan Glazer is
így gondolta, amikor úgy döntött, hogy Levit kéri fel a 2013-as A felszín alatt zeneszerzőjének.
Glazernek egy filmzene-idegen
kellett a férfigyilkos alien zenéjéhez. Levi nem fest alá, nem csupán
hangulatot teremt: narratív-asszociatív zene ez, egyfajta zenei tudatfolyam,
amellyel a cselekmény és a főszereplő legfontosabb motívumait követi le,
beszéli el és bontja ki. A zene A felszín
alattban nyelv, amely nélkül Glazer hipnotikus, realizmust absztrakt
sci-fivel vegyítő egyedülálló mesterműve a világ legunalmasabb dolga lenne. A Scarlett
Johansson üres tekintetű űrlényének születéséhez írt Ligeti Györgyöt, Iannis
Xenakist, Krzysztof Pendereckit, valamint Jonny Greenwoodot idéző mikrotonális,
szonorista-jellegű mű végítéletszerű vonósnyűvéssel nyit: a szárazfák meleg
hangzásában és a hangok közti hangok meghatározhatatlan zajában egyaránt
érződik emberi esetlegesség és emberietlen káosz. Mintha egy szétrobbanás
szélén álló túlvilági darázsfészek zúgna. Ahogy a Chopped & Screwedban, Levi itt is értelmezhetetlenségig
lassítja-nyújtja az ismerős hangokat, amelyek így ismerősségüket elvesztve
válnak kényelmetlenné: az, ami a szemünk láttára jött világra nem közénk való,
ezért veszélyes és ijesztő. Miután az őskáoszból kinyílik a lény szeme, a kas
alkonyzónai zúgása elkussolva alakul át rideg búgássá. Ez a sípolás a film
egyik legfontosabb visszatérő zenei eleme. Az észrevétlenül hullámzó-rezonáló
tétel hatalmas erővel teszi magáévá azokat a képsorokat, amelyekben igazából
semmi nem történik: emberek sétálnak, várják a buszt, léteznek. Ahogy a lény
látja őket. Ez a zene csak a lény szemszögéből szól, ahogy megfigyeli a
világunkat. Ennélfogva tekintetén keresztül látjuk magunkat. Ettől a pár enigmatikus
hangtól értelmét vesztik a mindennapi cselekedetek, a hétköznapok embere, az
emberi létforma válik teljesen idegenné. Glazer realista-dokumentarista
életképei álomszerűvé (rémálomszerűvé?) válnak. A drone-kompozíció
folytatásaként is értelmezhető carpenteri szívdobogás már a vadászat témazenéje,
amely kézzelfoghatóvá teszi az éhező lény célját. Csak a zene jelzi a bőr álcája
alatt élő gyilkos csontvázat. Az áldozatok halálba csábításának három hangból
álló témája eleinte utánoz valamit, amit a fekete űrtérben vonagló lény
szexinek vél, ez a femme fatale-melódia
azonban apránként hamiskás darabokra hullik szét, ahogy az idegen
egzisztenciális vívódása fokozódik. Mikor a torz arcú férfi szomorú magánya elfojtja
vérszomját, Levi beemel egy meghökkentően empatikus, szép dallamot. Az Angelo
Badalamentit idéző romantikus-szürreális tétel tökéletlenül inog-billeg,
sebezhetőséget sugallva. A lényeg azonban a hangszerelésben van. A lény
embermímelésére Levi az első pillanattól fogva a zenészek játékának felismerhetetlenné
torzításával utalt, ahogy azonban emberként kezd érezni, Levi félrehajítja a
megkínzott brácsát, előkapja a szintetizátort és fonákjára fordítja a koncepciót.
Az idegen emberi érzései nem eljátszottak, hanem valódiak, belülről fakadnak,
bármi is legyen ott szív helyett. A vonósokat utánzó szintetizátor szárnypróbálgató,
érezni próbáló dallamai innen, a szív helyéből szólnak. A sokkolóan
beteljesületlen szexjelenet alatt hallani ennek a szintidarabnak a folytatását,
ami ekkor már a szerelem zenéje. A Vangelist és sztriptízklub-zenéket egyaránt
idéző, eufórikusan hömpölygő dal bizonytalansággal teli glissandói azonban jelzik,
hogy a románcnak nem lesz jó vége. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy Levi és
Glazer hova jutott: eleinte nem értjük a lényt, félünk tőle, majd sajnáljuk és
féltjük, a filmet záró sistergő csendben pedig már hiányzik. Mica Levi megírta minden
idők egyik legjobb filmzenéjét.
Levi első munkája 2013-ban
Velencében majdnem megkapta a filmzenei díjat. A zsűriben ülő Pablo Larraín
nagyon küzdött érte. Nem véletlenül szerezte Levi a chilei rendező 2016-os Jackie-jének Oscar-jelölt zenéjét. Larraín
formabontó életrajzi filmjében Levi egy elidegenedett, megtört nőt öltöztet fel
zenéjével, aki szintén csapdahelyzetben kénytelen szerepet játszani. Levi a nő
többarcúságát zenésíti meg, aláhúzva Larraín állításait. A merénylet után a
Fehér Házban lépdelő véráztatta özvegy (Natalie Portman) képsora alatt épp
olyan velőtrázó hangorkán bömböl, mint amilyen A felszín alatt nyitójelenetében. Ez pedig nem csak a tragédia és a
halál zenéje – habár Jackie önmaga szellemének tűnik tőle –, hanem egy mesterséges
személyiség szétzuhanásához írt rekviem. Jackie Kennedy gyászát ellehetetleníti
a róla kialakított idealizált látszatkép megőrzése, a médiaperszónájához társított
feminin fuvolaszólamok hátterében szóló hamis vonósok és idegesen kapálózó
ütősök pedig jelzik, hogy a nő több (kevesebb?) a gépiesen előhívott
manírjainál. Ahogy Larraín fátylakba és tükröződésekbe rejti főszereplőjét, úgy
bújtatja Levi a ‘60-as évek konformista liftzenéibe. A Glazer filmjében
használt glissando-technika viszont átlátszóvá teszi a trükköt: az elbizonytalanító
hangközugrások a híg jazz és bálteremzenék színjátéka mögött rejtőző
befejezetlen gyászmunka tragikusságára irányítják a figyelmet.
Levi ezután 2017-ben írt
egy ujjgyakorlatszerű, csak elvétve hallható zenét Michael Almereyda Marjorie Prime című intim sci-fijéhez,
amelyet 2019-ben már egy újabb remekmű követett. A Monos zenéje annak ellenére vált emlékezetessé, hogy Alejandro
Landes tizenéves gerilláinak története filmzene nélkül is működne. A meglepően
előtérbe tolt gazdag hangdizájn (Lena Esquenazi munkája) a film minden percét kitölti a surrogó
szél, a dobhártyákat beszakító dzsungelmoraj, a fegyverropogás hangjaival. Levi
kizárólag a legszükségesebb pontokon felcsendülő pár taktusból álló témái
alázattal adnak teret és időt a közeg zeneivé emelt zajainak-zörejeinek. A
zeneszerzőnek ezért valami mást, valami újat kellett hozzáadnia a történethez.
Valamit, ami nincs ott a hegyekben járőröző srácokkal, de mégis onnan ered,
tőlük, belőlük. Levi ismét asszociál. Egyrészt abból dolgozott, amit ez a prehisztorikus,
mindent bekebelező vidék adhat. A legősibb hangok ezek: füttyszó és
dobpuffogás. A fütty Levi, ahogy egy palackba fúj. Ez a pár rövid hang kezdetben
a fák lombjaiból, a végtelen égből, a mindenségből szól a gyerekekhez, akik a
dallamot később magukévá teszik, tenyerükbe fújva játszanak el vele. A
földszagú, triviális melódia idővel a kiskatonákhoz külön-külön is idomul, de
elhangzik madárdalként vagy épp vészjelzésként, felettesük felbukkanásakor. A
gerillák egyre menthetetlenebbé váló helyzete a füttyöt is kikezdi, a film
végére reszelős, elfulladó sóhajjá válik. A törzsi üstdobpergetés pedig zsigeri
feszültséggel tölti meg az akciójeleneteket, ami a filmet záró üldözésben
elviselhetetlenné sűrűsödik.
Levi másrészt abból
dolgozott, amit a gyerekek maguk mögött hagytak. Az anakronisztikus jelmezek és
kellékek jelzik az urbánus gyökereket, amelyeket Levi elektronikus tánczenékből
kikarmolt, egymásba ütköző, emelkedő-fokozódó szintetizátor hangokkal (magyarul
riser) fejt fel. Nincs felvezetésük,
se lezárásuk (sehol a várva várt drop),
feltűnnek és eltűnnek, mint valami előző életükből maradt kósza, szép emlék.
Sajátos nosztalgia ez egy alig sejthető múlt iránt, amely a legszebben a
lakodalomjelenetben mutatkozik meg: a seggrészeg tinik hemperegnek, verekednek
és táncolnak a zenére, ami nincs, amit csak képzelnek, amelynek rég elhalt
visszhangjai helyett csupán Levi bámulatos szintidallamai bőgnek. Míg a Monosban a hangdizájn a valóság, addig a
filmzene – hasonlóan A felszín alatthoz – ezt a valóságot
hajlítja-görbíti: Landes kíméletlen története Levi kompozícióinak hatására fantasztikus-szürreális,
lírai-bukolikus, pszichedelikus és mágikus realista felhangokat kap, zene
nélkül pedig mindezt hiába keresnénk.
Levi 2020-ban két
filmzenét is írt. Az egyik jóval érdekesebb, mint a másik, ugyanis a zeneszerző
Steve McQueen Kis fejsze című filmantológiájában hallható néhány műve
igazából nem is hallható (amikor igen, azt is egyből feledtetik a sorozat
szívét-lelkét jelentő reggae, dub és soundsystem-slágerek). Janicza Bravo
megtörtént események alapján készült 2020-as Zola című drámai-komikus útifilmjében
Levi nagyobb szerepet kapott. A szemét karakterekkel teli cselekmény szemét
fordulatai Levi direkt elbénázott, parodisztikusan klasszicizáló hárfajátékától
egy bizarr, agyonmodernizált görög eposzt idéznek, a tündérmesei dallamocskákat
játszó zenedobozok, játékzongorák és infantilis glockenspiel-harmóniák pedig a
rég elvesztett ártatlanság kontraproduktív zenei metaforáiként minduntalan
felhívják a figyelmet a stripper-címszereplő (Taylour Paige) egyáltalán nem
mesés helyzetére. A rohadt telefonok közben folyton pittyegnek, akkor is,
amikor nem: a Messenger-üzenetek hangjelzéseit utánzó, véletlenszerűen
felcsendülő triangulum-csilingelések rendre megriasztják, megnevettetik,
apránként pedig idegronccsá teszik a nézőt. Az ótvaros floridai rögvalóságból
táplálkozó lázálomszerű alapszituációt Levi tehát épp úgy emeli el, ahogy azt
tette A felszín alattban és a Monosban, eszközei és ötletei
azonban újfent zavarba ejtően sajátosak, egy percig sem állítható ezért, hogy
magát ismételné. Életművét elnézve ettől amúgy sem kell tartani.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15662 |
