Gerencsér Péter
Az állami propaganda ellenhatásaként a lengyel filmben megerősödtek a társadalmi drámák, melyek célkeresztjében a katolikus egyház, a homofóbia és a provincializmus áll.
A közép-európai rendszerváltások azon ígéretének
illuzórikus volta, hogy a gazdasági prosperitással párhuzamosan majd
automatikusan megoldódnak a kommunizmus örökségével terhelt társadalmi
problémák, a 2010-es években vált nyilvánvalóvá, nem függetlenül a politikai
populizmus elharapózásától. A visegrádi országok filmjei 1990 után még
eltávolodtak az aktuális közéleti kérdésektől, mert az előző rezsim a
művészetet a politika szolgálóleányának pozíciójába kényszerítette. A 2010-es
évektől azonban az egész régióban megfigyelhető egy ellenkező irányú folyamat,
a filmek erősebben és közvetlenebbül reflektálnak a politikai–társadalmi
megrázkódtatásokra. A „fiatal magyar film”, melynek a politikától való
elfordulást emblematikusan jelző mondata a „Ki a pöcs az a Nagy Imre?” volt
Török Ferenc Moszkva tér című filmjében, a 2010-es években ismét
szembesült azzal, hogy nálunk a film önmagán túlmutató szerepet is kénytelen
felvállalni – még ha nem is tért vissza a ‘60-as évek publicisztikai modorához.
A fiatal magyar film mára gyakorlatilag szamizdatba kényszerült ötösfogata
közül a legváratlanabb lépés Fliegauf Bencéé volt, aki addigi életművével
gyökeresen szakítva a Csak a széllel a romagyilkosságokra adott választ,
Hajdu Szabolcs a low-budget dokurealista lakásfilm felé fordult (Ernelláék
Farkaséknél, Békeidő), Mundruczó Kornél pedig a szerzői filmet az
akcióthrillerrel ötvözve a politikai allegória felé kacsingatott (Fehér isten,
Jupiter Holdja). A cseheknél Jan Hřebejk elkomoruló múltfilmjei vagy
Petr Zelenka Drónpilótája fémjelzik ezt a váltást. A szlovákok esetében
az utóbbi két évtized uralkodó műfajává a társadalmi dráma (sociálna dráma)
vált, míg „a szlovák Michael Moore”, Zuzanna Piussi dokufilmjei és Mariana
Cengel-Solcanská politikai gengszterfilmjei maguk is alakítják a közbeszédet.
A lengyel film mindig is erősebben és
kendőzetlenebbül kötődött a közéleti kérdésekhez, a film a morális ellenállás,
a társadalmi diskurzus része volt. Az Andrzej Wajda által kialakított ethosz
szerint a film a lengyel nép élő lelkiismerete, a hiányzó első nyilvánosság
pótléka. Ugyanakkor még ehhez viszonyítva is megfigyelhető az a tendencia, hogy
az elmúlt években előtérbe kerültek a kritikai filmek, melyek társadalmi
problémákra hívják fel a figyelmet. Sokszor, sokféle kontextusban értekeztek
már a rendszerváltás után a „morális nyugtalanság mozijának” újjáéledéséről,
amely az egyik legkeményebb időszakában, 1976 és 1981 között jellemezte a
lengyel szerzői filmet. Most mégis érdemes felmelegíteni ezt a terminust, mert
a lengyel film, kivált a legutóbbi évtizedforduló környékén, határozottan a
társadalmi válság és bizalmatlanság reprezentációja felé fordult. Małgorzata
Szumowska egész eddigi életművét a polarizált lengyel társadalmat feszítő
kérdéseknek szentelte. Az utóbbi években Piotr Domalewski és a Klérussal
(2018) nézettségi rekordokat döntögető Wojciech Smarzowski a legfontosabb
kortárs rendezőkké léptek elő, míg a társadalmi kérdések iránt mindig is
érzékeny dokumentumfilm a peremről a főáramba került (Marcin Sauter).
Amíg a magyar film csak ímmel-ámmal, akkor is
csak áttételesen foglalkozik a hazai spin-diktatúra homofób propagandájának
hatásával, Lengyelországban a hasonló állami gyűlöletkampányt meglepően
nagyszámú, élesen rendszerkritikus LMBTQ-film kísérte. Szumowska felemás, a
papi melegség „morális nyugtalanságának” fontos kérdését boncolgató, de
filmként erőtlen Az Ő nevében... (2013) című drámája után szintén a
katolicizmus és a meleg aktivizmus viszonyát vizsgálta a Minden félelmünk
(Wszystkie nasze strachy, 2021), Łukasz Gutt és Łukasz Ronduda életrajzi
filmje. Bartosz Staszewski rendezésében az LMBTQ-jogok diszkriminációjáról
szólt a 18. cikkely (Artykuł osiemnasty, 2017) című
dokumentumfilm, A lengyel Hüakinthosz (Hiacynt, 2021) című
Netflix-drámában Domalewski a homoszexualitás témáját a politikai krimivel
keresztezte. Legutóbb a meleg párkapcsolat falusi megítélésére fókuszált Kamil
Krawczycki melodrámája, az Elefánt (Słoń, 2022), míg a
queer-művészetre a Boylesque (Bogna Kowalczyk, 2022).
A kortárs lengyel társadalomkritikus filmek
másik alapvető témája a be- és főleg a kivándorlás, elvégre Lengyelország
lakosságából több millióan tekinthetők gazdasági bevándorlónak Nyugat-Európában.
Paweł Pawlikowski, aki Roman Polańskitól Walerian Borowczykon át Agnieszka
Hollandig maga is az emigráns lengyel rendezők népes táborát gyarapítja, a
legutóbbi filmjében, a Hidegháborúban (2018), a lengyel kivándorlással a
kommunista múltba visszahelyezve foglalkozott. A tematikát a jelenben folytatja
Domalewski a 2022-es Lengyel Filmtavaszon nálunk is bemutatott El innen-ben
(2020), de határozottan jelentkezik a „kívül tágasabb” kérdése az Elefántban,
míg a Kenyér és só (Chleb i sól, Damian Kocur, 2022) már címével
is ironikusan a lengyel vendégszeretetet fordítja a visszájára, hogy egy arab
kebaboson keresztül az idegengyűlöletre fókuszáljon.
A politikai turbulenciáktól nem függetlenül a
mai lengyel film harmadik legfontosabb tematikai vonulatát az egyházi
képmutatás képezi. Ide tartozik a már említett Arc, a Corpus Christi
(Jan Komasa, 2019) és kiváltképpen a katolikus egyház legélesebb szatírája, a Klérus,
valamint a papi pedofíliát dokumentumfilmes keretben feldolgozó Ne mondd el
senkinek (Tylko nie mów nikomu, Tomasz Sekielski, 2019), mely
hatalmas nézettséget – és botrányt – generált, jelezve, hogy a téma társadalmi darázsfészekbe
nyúlt.
Ezek a filmek azonban nem feltétlenül
monotematikusak, több társadalmi problémát fonnak össze a hatalmi
visszaélésektől a gazdasági kényszerekig, és ami még fontosabb, ezeknek a személyes
kapcsolatokra gyakorolt mérgező hatásáig. A vallás és a meleg-téma összekapcsolódása
látható a Minden félelmünkben, a migrációt a provincializmussal szövi
egybe az El innen és a Kenyér és só. Szinte minden filmben
megjelenik az alkoholizmus mint tünet, az említetteken kívül ide kapcsolódik a Kutya-macska
barátság (Janusz Kondratiuk, 2018), a Fiam (Paweł Chorzępa, 2019), a
Vissza azokba az időkbe (Powrót do tamtych dni, Konrad
Aksinowicz, 2021). A 2010-es évek Lengyelországában különös erőre kapott a
bűnfilm, közülük számos a politikai krimi, melyeknek legfőbb kortárs modellteremtő
alkotása a Zárt rendszer, Ryszard Bugajski filmje volt 2013-ban. A
legutóbbi évtizedfordulón ezt a műfaji hagyományt követte a már említett A
lengyel Hüakinthosz mellett az igazságszolgáltatás anomáliáira fókuszáló 25
év ártatlanság (Jan Holoubek, 2020).
A melegfilmek közül A lengyel Hüakinthosz múltba
visszahelyezett közegében, az 1980-as éveknek az állam általi zaklatásokkal
tarkított gay szubkultúrájában hangzik el az egyik főszereplő, Arek részéről –
szó szerint a coming out of the closet során – a mondat: „Nem félhetünk
mindentől”. Az Elefánt című film szerint azonban a 2010-es években még
mindig az előbújás társadalmi következményeitől kell tartani a vidék Lengyelországában,
ahol termékeny talajra talál Jarosław Kaczyński 2019-es – nálunk is ismerősen
csengő – „okfejtése”, mely a melegeket külföldi ügynökként, a vallás ellenségeiként
bélyegzi meg, és a pedofilokkal mossa össze őket. Az Elefánt első
blikkre alig tűnik többnek a Túl a barátságon utánérzeténél,
állatlegeltetéssel, hegyekkel, tábortűzzel, társadalmi korlátokkal, és második
olvasatra sem sikerül megúsznia annak hibáit, de a hangsúly a társadalmi térre
helyeződik a romantikus szenzáció helyett. Ang Lee-hez hasonlóan az Elefántnak
sem sikerül azonban elkerülnie a fölösleges erotikát és a gagyi
szentimentalizmust, amikor a főszereplők egymás nevét kiabálják, és azokat a
hegyek visszhangozzák, mint ahogyan ideje lenne most már túllépni a melegfilmek
azon kötelező kliséin is, hogy a vidék intoleranciáját ablakok bezúzásával és
homofób graffitikkel reprezentálják.
A narratíva a Kárpátok idillikusnak tűnő,
bukolikus világában két fiatalember, a lovakkal foglalkozó Bartek és az apja
temetésére emigrációból hazatérő Dawid bimbózó szerelmi kapcsolatát követi
nyomon a vidéki Lengyelország provinciális, maszkulin, erőszakkultusszal
tarkított közegében. A rendező, Kamil Krawczycki, akinek eddigi négy filmje
közül három meleg témájú, ebben a filmben legalább annyira foglalkozik a város
és a vidék, a világlátott polgár és a lengyel „ugar” ellentétével, amely lehúz,
altat és befed, mint a homoszexualitással. Már az is az értékrendbeli különbség
szimptómája, hogy a film elején Dawid hívni akarja a rendőrséget, mert egy
férfi láncon tartja a kutyáját, majd ebben az újabb „megáll az idő”-filmben
keserűen megjegyzi: „Itt semmi sem változott”. A mobil mellett az unalmas falu
egyetlen szórakozási lehetősége a kocsma, ahonnan Barteket kirúgják, amikor
elterjed a pletyka a fiú kapcsolatáról, a homofób, macsó vidéki fiúk pedig
kikezdik. Anyja, aki a „Stop LMBTQ” kampányt bámulja a tévében, féltékeny fia
barátjára, mert konzervatív hozzáállása szerint a gyermek feladata, hogy
gondozza a szülőket. A drámai szituációkban átélezéssel operáló Elefánt
dilemmája a „megszoksz vagy megszöksz” klasszikus kérdése, mert a vidéki közeg
akadályozza az önmegvalósítást. Azaz a tét az, hogy a Nyugat érintése plátói
marad vagy pedig magába szippant a provincializmus. Dawid kilátástalannak ítéli
a helyzetet, és gyorsan újból búcsút int Lengyelországnak, Bartek azonban nem
tart vele. A film végén azonban ő is emigrál, mert szabadság, szerelem, e kettő
kell neki: Extra Poloniam est vita. És még a kutyát is eloldja a
láncáról.
Az Elefántban Dawid Izlandról tér haza
(ahol a lakosságnak már most 3%-a lengyel bevándorló), melyet barátjának így
értékel: „Az egy másik bolygó”. Ez a minősítés nemcsak annak szimbolikus
kinyilatkoztatása, hogy Kelet Nyugat-Európához való csatlakoztatása a 2010-es
évekre egyértelmű kudarcot vallott, hanem egyúttal a Nyugat eszményi
ábrázolásának megerősítése, a nyugati paternalizmus továbbvitele, Kelet-Európa
elnőiesítése. Ezt a gondolatot fordítja az ellentétébe a másik migránsfilm, az El
innen, amely Írországot korántsem az Ígéret Földjeként reprezentálja.
A migráció kérdése a 2015-ös menekültválság
hatására erősödött fel egész Európában, és Fatih Akin filmjeitől Az ifjú
Ahmeden és Az állampolgáron át a Morgenig és a Jupiter
holdjáig az európai film egyik legfontosabb politikai témájává lépett elő.
Lengyelországban annyiban speciális a helyzet, hogy az Európa nyugati részén
dolgozó milliónyi lengyel vendégmunkás miatt most ők az akasztott hóhérok, a „migránsok”,
az idegenek. Az Írországban játszódó El innen az Elefánt idealizmusát
cáfolja, miszerint a Nyugat feltétlenül jó. A 2016-os hivatalos adatok szerint
122 515 lengyel munkás élt Írországban, azóta ez a szám nyilvánvalóan
jelentősen növekedett. Piotr Domalewski, aki a Csendes éjben (Cicha
noc, 2017) már foglalkozott a lengyel vendégmunkások kérdésével, felnövéstörténettel
keresztezett pszichodrámájában erre a jelentős társadalmi problémára
összpontosít, ráadásul a patriarchális rend hierarchikus felosztása szerint a
gyengének tekintett nő szemszögéből.
A rendező nem feminizálja a Keletnek a
Nyugathoz való viszonyát, ellenkezőleg: Ola, a 17 éves öntörvényű, lázadó
kamasz igazán karakán alkat, akinek Írországban illegálisan munkát vállaló,
balesetben elhunyt apja holttestét kell hazaszállítania Lengyelországba. Az El
innen Ola kálváriáját követve a fejlett Nyugatot oly módon mutatja be, ahol
a kapitalizmus futószalag-logikája nem idealizált, ahol a munkavállalókat és az
ügyfeleket kihasználják, ahol az orvosi halottvizsgálat érzéketlen és a
bürokrácia útvesztői éppúgy kafkaiak, mint Keleten. Ola az „okosba megoldás”
Kelet-Európában megtanult módszerével csak ügyeskedés (zsarolás, lopás,
betörés) árán tudja hazaszállítani apját, akit nem is ismert, mivel azon túl,
hogy autót ígért neki kint szerzett jövedelméből, semmilyen kapcsolata nem volt
vele, így még a holtteste azonosítására sem képes.
De Domalewski a Nyugat mellett odacsap a
lengyel nacionalizmusnak is. Ironikusan egy POLSKA feliratú pólóban feszengő,
tagbaszakadt, kopaszt látunk, amint sorban áll a külföldi állásért, az
Írországban dolgozó lengyel munkaközvetítő a szokásos keleti bunkóságot hozza
magával, míg a lengyel vendégmunkásoknak csak az jutott a nyugatosodás álmából,
hogy konténerlakásaikban összezsúfolódva az estét kollektív vodkázás gőzében
csapják el. Ola lázadásai gesztusszerűek, arra futja, hogy az ír temetkezési
vállalkozótól hallott álszent sablonszöveget otthon a lengyel pap képébe vágja,
és az apja által megígért, de soha meg nem kapott autó kompenzálásaként ellopja
a halottaskocsit.
Már az El innen befejezése is éles
kritikája az egyházi képmutatásnak, de a színészparádét nyújtó Klérus
sokkal tovább merészkedik. Minden elképzelhető latorságot az egyház nyakába
varr, az alkoholizmustól és az abortusztól kezdve a korrupción és a
szexualitáson át az obszcén, antiszemita nyelvig és bűnözésig, mintha csak
tárházát akarná nyújtani a katolikus egyház körében burjánzó hét főbűnnek. Smarzowski
munkája három pap köré csoportosul, az egyik autójával részegen gázolást követ
el, a másikat pedofíliával vádolják, a harmadik pedig zsarolási praktikákkal
anyagi és személyes előnyöket igyekszik kiharcolni magának.
A Klérus már-már túl is tolja a
hipokrita egyház szatíráját, két elem menti meg attól, hogy ne forduljon puszta
vagdalkozásba és önparódiába. Az egyik az, hogy egyházellenessége nem jelent
vallásellenséget. A másik pedig az, hogy Kukula pap a film végén egy szabadtéri
misén egyfajta tisztítótűzként felgyújtja magát, ami a purgatórium metaforája,
s ezzel a film alig burkoltan az egyház megtisztulására szólít fel. Ám az, hogy
abban a Lengyelországban, ahol történelmi okokból szinte mindenki katolikus, és
a vallás szorosan összekapcsolódik a nemzeti identitással, és ahol a jelenlegi
hatalom saját céljaira cinikusan ki is használja ezt, elkészülhetett egy ilyen
film, melyben az egyik nyugalmazott egyházfi anyagi előnyökért cserébe simán „leszopna”
egy másik papot, melyben a segédlelkészt beledöngölik a sárba, melyben a pap
tajrészegen megy feladni az utolsó kenetet, egy másik pedig misézés közben a
szószékről hány, nos, az mégis csak sok mindent elárul egy nemzet filmen
keresztüli ellenállóképességéről. Lenne mit tanulnia a magyar filmnek a
lengyelektől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15660 |
