Buzsik Krisztina
A klónozás megítélése igen eltérő, az viszont egyértelműen kirajzolódik, hogy az ember mesterséges reprodukciója többé nem csupán teória.
A sci-fi szüntelenül aktuális és
sokrétű műfaj, mivel különösen érzékeny a társadalmi változásokra. Adaptív
keretei, melyek a tudomány és a haladás tág definíciói mentén rajzolódnak ki,
lehetővé teszik, hogy rugalmasan reflektáljon a nézők fantáziájára és az őket
foglalkoztató jelenkori problémákra úgy, hogy új, távolabbi perspektívába
helyezi az alternatív technológiai és társadalmi jövőképeket. A klónozás
kérdése régóta foglalkoztatja az embereket, és bár a történelemből és irodalomból
ismerünk olyan alakokat, akik próbálkoztak az ember mesterséges létrehozásával,
reprodukciójával (például a Homérosz Iliászából
ismert Hephaisztosz bronz- és aranylényei vagy Mary Shelley Frankenstein doktorának
teremtménye), ezek mégsem nevezhetőek embernek. Valami mindig hiányzik belőlük:
a lélek, a szeretet, a kontroll. A kortárs tudományos-fantasztikus filmek többsége
magától értetődőnek veszi a számunkra még elképzelhetetlen klónozást, és
előrevetítik az eljárással járó jogi és morális dilemmákat. A tudomány jelen
állása már lehetővé teszi növények és állatok reprodukálását, az ember másolása
azonban továbbra is álom (ami sokak számára inkább rémálom), mivel a
személyiséget, a lelki, mentális és pszichés folyamatokat képtelenség mesterségesen
megalkotni. Mégis felvetődött az elméleti kérdés, mennyiben etikus kutatási és
reprodukciós célokra embriókat mesterségesen megteremteni. Az emberi jogokról
és biomedicináról szóló, 1999-ben életbe lépő Oviedói Egyezményben leírtak
szerint „tiltott minden olyan beavatkozás, amelynek célja egy másik élő vagy
holt emberrel genetikailag azonos emberi lény létrehozása”. A következőkben – a
teljesség igénye nélkül – olyan, az utóbbi években készült filmeket tárgyalok,
amelyek a gyakorlati rendelkezések ellenére eljátszanak a klónozás, és ennek
etikai, gazdasági és szubjektumra gyakorolt hatásainak gondolatával.
*
A Hattyúdal
(2021) film főszereplője, Cameron halálos beteg, amit titkol a családja
előtt. Lehetősége van igénybe venni egy cég szolgáltatásait, minek keretében megalkotják
a pontos mását mind külsőre, mind jellemre. Cameron hasonmása, Jack rendelkezik
a férfi tudatával, annak minden emlékével, a felelős cég pedig azt ígéri, még
Cameron legközelebbi hozzátartozói sem fogják észrevenni a különbséget közöttük.
A cselekményt főként Cameron és Jack ismerkedése teszi ki: az összecsiszolódás
időszaka és az ebből fakadó konfliktusok adják a film dinamikáját. Ez egyfajta
lehetséges bevésési módszer: a reprodukció időt tölt az eredeti alannyal, hogy
testközelből tapasztalhassa meg a mását, és tanulás útján sajátíthassa el a
szükséges információkat. A bevésési folyamat itt intézményes keretek közé van
szorítva – de mi történik akkor, ha a klónnak saját identitása alakul ki, még
mielőtt a magunk képére formálhatnánk azt?
A
2022-ben bemutatott Dual alapkonfliktusa,
hogy a klónozott Sarah felépül halálosnak hitt betegségéből, ezért a titokban
létrehozott mása feleslegessé válik. A klón azonban addigra már átveszi Sarah
helyét a párkapcsolatában, a munkában, a családi életben. Kialakítja magáénak
hitt életét, részben ellentéte kezd lenni Sarah-nak: felszabadultabb
személyiség, igényesebb külsővel rendelkezik, másféle vágyai vannak, például másféle
ételeket kedvel. Egyiküknek viszont meg kell halni, hiszen a törvény szerint
nem létezhetnek mindketten. Számos ellenvetés szól a reproduktív célú klónozás
ellen, ezek egyike a másolás céljával kapcsolatos. Mi az az önös cél vagy
érdek, ami indokolná egy ugyanolyan ember létrehozását, mint aki már létezik,
és ha már nincs rá szükség, legitim-e létjogosultságától vesztetten magára
hagyni vagy elpusztítani?
A Dual leginkább ikrekként próbálja
kezelni főszereplőit, nem hasonmásokként, ami lehet állásfoglalás amellett,
hogy a mesterségesen létrehozott klón nem egyenlő individuum a reprodukált alannyal,
még ha külső jegyeiben hiánytalanul megegyezik is. Az egyidőben létező
hasonmások szituációja kellően alátámasztja ezt a nézőpontot, valamint Sarah
abbéli ösztönös félelmét, hogy klónját jobban fogják kedvelni nála, holott
jellembeli eltéréseik egyértelműen mutatják, hogy közel sem beszélhetünk
egyazon emberről két egyforma testben. Mind a Dual során, mind a Hattyúdalban
groteszkként hatnak a saját maguk ízlésére vonatkozó kérdések, a szokások és
titkok utáni faggatózás. A különbség a stílusban rejlik, mert míg a Hattyúdal megrázó emberi drámába oltja a
klónozás szinte felfoghatatlan tudományát, addig a Dual parodisztikusan reagál a bizarr találkozókra, a kimért
beszélgetésekre és az ambivalens konklúzióra, hogy bárki pótolható és senki sem
az.
A
2018-ban elkészült Az Elizabeth készlet
feltételezi, hogy a tudomány eljuthat arra a pontra, ahol a klónok minden tekintetben
tökéletes másunkká válnak – egy kivétellel. A halott feleség sorozatgyártott
hasonmásai egy bizonyos fejlődési pont után önálló cselekedetekre lesznek képesek,
és nem egy már ismert szellem visszhangjaiként viselkednek. Ez megpecsételi a
sorsukat, elvégre alkotójuk, a gyászoló férj a sikerrel zárult kísérletekben
csak egyetlen megnyugvást talál: hogy kivégezheti volt párja imposztorait. Indoklása
szerint a klónok szemében látja a kontrasztot, ami – ha feltételezzük, hogy a
szem a lélek tükre – elég ok arra, hogy azt gondoljuk, hosszú évek
próbálkozásainak csak tartalom nélküli porhüvelyek lettek az eredményei. Logikai
buktatók ide vagy oda, a film értelmezési lehetőségei ily módon kitolódnak, ezáltal
egyszerre lehet érvelni amellett, hogy a klónok saját maguk alakítják ki a „lelküket”,
és amellett, hogy a psziché semmilyen körülmények között nem áthelyezhető vagy
újraalkotható, mivel a klónok csak tanulékony, számító másolatok, akik
könnyűszerrel megtéveszthetik a gyanútlan szemlélőt.
Érdemes
megvizsgálni azt a jelenetet, ahol tökéletesen lefestik a lacani tükör-stádium
lényegi mozzanatát, amelyben a gyermek – itt a klón – megpillantja saját magát,
ezáltal megtapasztaltja az általa megkettőzött valóság viszonyát. A tükörkép
számára egy vágyott és egy rivális forma is egyben, amelyben felismeri, hogy
amit lát, az ő, ugyanakkor mégsem ő. A saját hasonmásukkal kapcsolatba kerülő
alanyok zavarodottsága – a teljes mentális, lelki és jellembeli reprodukcióra
irányuló hitetlenségen túl – az unheimlich,
a kísérteties és az ismerős érzésének kettős pszichológiai élményén is alapul,
amelyet sokszor a saját képmásunk láttán érzünk, például egy rólunk készült
fénykép vagy videó megtekintésekor. Ennek megtapasztalása az „itt és most” és a
„már megtörtént” viszonyának önkényes felülírása révén jöhet létre. Jelen helyzetben
viszont azon a lényegi reakción és kihíváson e tényező nem változtat, miszerint
a szereplőknek a saját valós idejükben kell feldolgozniuk újra-megtestesülésüket,
az objektív „képi én” és a szubjektív „énkép” kettősségét.
Amennyiben
előzetesen nincsenek vele tisztában, a klónok kivétel nélkül megdöbbennek,
amikor ráébrednek arra, hogy másolatok, nem egyediek. Megkérdőjelezik, valóságosak-e
egyáltalán, ami olyan általános, reflexszerű és kétségbeesett reakciónak
mondható, mint ami a hús-vér ember önmagát precízen definiálni akaró
természetének egyaránt ismérve. Felmerül a „Mi vagyok én?” kérdése, és kialakul
bennük a túlélés utáni vágy, aminek érdekében bármire képesek. Számos sci-fi
szól öntudatra ébredő klónokról, a Dual
azonban különös módon fogalmazza meg a hasonmások emberszerűségét: a klónok
ugyanúgy besokallnak a hétköznapi dolgoktól, mint mi. A Sarah és hasonmása közt
lezajló dialógusok kimértséget sugallnak, azonban a látszólagos nihilizmusa
ellenére a klón olyan közönséges dolgok miatt érez bosszúságot, mint a
családdal való kapcsolattartás, egy párkapcsolatban felmerülő legapróbb
nézeteltérések vagy általános ízléskülönbségek. Ez az ábrázolás kiválóan
reflektál a (poszt)modern individuum alapvető törekvésére, hogy uralja és
irányítsa saját világát, ezzel együtt ezen felfogás bukását is bemutatja,
hiszen az, hogy a klónok valaki helyettesítésére jöttek létre, elvileg
determinálja az életútjukat. Megfigyelhető, hogy az utóbbi években a klónozás
tematikáját érintő filmekben a jelentős felfedezések, az utópikus és disztópikus
környezet, a megváltozott technológiai apparátus háttérbe szorulnak, helyüket
átveszi az énközpontúság; a grandiózus helyett az intimitás válik tipikussá.
Bár
szinte mindegyik tárgyalt film valamilyen rokoni kötelékkel áll összefüggésben
– család(tag) elveszítése; a hátramaradtak megkímélése a fájdalomtól; vagy épp
az együttérzés álcája mögé rejtett gazdasági presszió, hogy fizessünk azért,
hogy ne érezzék a hiányunk – mind közül a 2019-es Az én Zoém című filmben ütközik ki legjobban a klónozás
érzelemvezérelt aspektusa. Itt előtérbe kerül az etikusság kérdése; hogy
ikreknek vagy másolatoknak kell tekintenünk a klónozás eltérő eljárások útján
végzett formáit; valamint, hogy a tiltás és az esetleges megbélyegzés ellenére
milyen motivációk hajthatják az embert, hogy illegális eszközökhöz folyamodjon.
Isabelle
tudós, aki nem képes megbékélni kislánya halálával, ezért felkeres egy elismert
kutatóorvost, hogy a gyermekétől vett mintákból alkossa újra Zoét. A film nem a
szokványosnak nevezhető, tartályokban növekvő szervesanyag-halmazt hivatott
reprodukciónak nevezni (mint például a Klónok
című 2018-as filmben láthatjuk), hanem reflektál a biogenezis elméletére – miszerint
élő csak élőből jöhet létre – azzal, hogy a hasonmásnak valóban át kell élnie a
születés traumáját. Vagyis beültetik az anyaméhbe, csakhogy génállománya
megegyezik egy már korábban létezett emberével. Az én Zoém alaptézise, hogy a preferenciáink a génjeinkbe vannak
kódolva, ezért lehetséges, hogy egy egyén újrateremtése sejtszinten és természetileg
is megvalósítható. Isabelle-t a megszállottság hajtja, és kijelenti, nem akar
másik gyereket, holott a reprodukció sem lesz ugyanaz a Zoe – a „kognitív
disszonancia”, az önáltatás ékes példája, ahogy a nő meggyőzi magát ennek
ellenkezőjéről. Egy orvosnak vannak, míg egy anyának nincsenek erkölcsi aggályai,
ha a gyermekéről van szó, a film pedig kivételes érzékenységgel mutatja be,
hogyan kezdenek jelentős érzelmi nyomás alatt racionális emberek is
ésszerűtlenül viselkedni.
Rendhagyó,
ám logikus oldalról közelíti meg a tudat átmentésének kérdését az előbb említett
Klónok, ami szintén egy magából
kifordult, ösztönei által hajtott kutatót tesz meg központi szereplőjévé. William
nem képes egy szintetikus robottestbe átültetni a klinikai halál állapotában
lévő sebesültek elméjét, kizárólag organikus, életfunkciókat produkáló szervezetbe,
mivel az agy testtudata elvész, ha nem érzékeli a megszokott szerveket, végtagokat.
A kapcsolódási, érzékelési pontok hiánya miatt már nem csak a mi, hanem a „Ki
vagyok én?” egzisztenciális kérdése is megfogalmazódik, mivel az átültetett
elme fizikailag nem képes adaptálódni, az elme és a hozzá tartozó test egysége
felbomlik. A mesterséges tudatosság kialakítása és a lélekként aposztrofált
megfoghatatlan esszencia létrehozása innen nézve lehetetlennek tűnik, amelyet a
film is kilátásba helyez, hogy később – nem túl következetes módon – mégis
sikeresnek és teljes értékűnek könyvelje el az általa bemutatott reprodukciós
eljárást. Williamet családja „feltámasztása” hajtja, a fölé tornyosuló tech
céget pedig – mint sok más egyént vagy vállalatot, akár Az én Zoém példájában is – a lehetetlen megcáfolása, a hírnév és a
profit vágya mozgat.
*
Túl
azon, hogy ezek a filmek alapvetőnek veszik a klónozás lehetőségét, számtalan
érdekes kérdést vetnek fel. Miben, hogyan határozzuk meg emberi mivoltunkat? A Szárnyas
fejvadász (1982) címszereplője
hasonlóan spekulál, majd úgy szűri ki a replikánsokat az emberek közül, hogy
előbbieket érzelemmentesnek véli – hatalmas problémának tartva, ha ez valaha
megváltozna, mert lehetetlenné válna a replikánsok elválasztása a társadalom
többi tagjától. A Hattyúdal, a
Dual, a Klónok, Az Elizabeth készlet és Az én Zoém épp
e különbséget hivatott eltörölni azáltal, hogy kifejezetten az ember
helyettesítésére alkotja meg a hasonmásokat, ezért elkerülhetetlen lenne, hogy
azok rendelkezzenek a klónozott személy tudatával, emlékeivel, személyiségével.
Amennyiben lehetséges a tökéletes klón létrehozása, és senki sem lenne képes
észlelni a különbséget, hogyan hat ez az eredeti alany elméjére? Fel lehet-e
készülni egy ekkora döntésre? A Hattyúdalban
Cameron és Jack között az egyetlen eltérő külső jegy, hogy Cameron tenyerén van
egy anyajegy. Orvosa azt tanácsolja, ha elbizonytalanodik abban, ki is ő
valójában, csak nézzen a kezére. Valóban képesek vagyunk-e „meghasonulni”, és
elég-e egy ilyesféle horgony ahhoz, hogy megőrizzük saját lényünket? Egyáltalán
létezik-e ilyen fogalom, ha már mindenünk reprodukálható?
Számos
égető kérdés kerül előtérbe a klónozás témájában, azonban ezek kimenetele
legalább annyira szerteágazó, mint a sci-fi műfaja. Pozitív és negatív
felhangú, technofil és technofób művek egyaránt jelen vannak a kortárs
kultúrában, mivel a tudományos-fantasztikus zsáner merít az egyén szabadság
iránti vágyából és a haladás eszméjéből, ugyanakkor a posztmodernnek nevezett
ember progresszióval szembeni kételyeiből is, hiszen gondolkodásunkban az
abszolút igazságok helyét átvette az élet minden területére kiterjedő
bizonytalanság. A szubjektív valóságok előtérbe helyezésének köszönhetően érezhetik
igazságosnak szeretteik klónozását Az én
Zoém és a Klónok főhősei; ezért
létezhet „egyazon ember” két külön személyiségként a Dual és (részben) a Hattyúdal
történetében; és ezért lehet, hogy Az Elizabeth
készlet valamennyi (sorszámozott) szereplőjének más és más a sorsa.
Némelyik
film derűsebben áll a biotechnológiai és élettudományi forradalomhoz, némelyik
főként a mindenkori komplikációkkal számol, de mind rendelkezik a rémisztő
közös nevezővel: az ember klónozása többé nem a jövő, hanem a jelen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15659 |
