Pintér Judit Nóra
A Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál fő témája ezúttal a háború, a klíma, az etikai kérdések és a zene volt.
Idén 26. alkalommal rendezték meg
a Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (IDFF), Csehország legnagyobb
dokumentumfilmes eseményét. A közel egy hetes fesztivál nem csupán rengeteg
cseh és nemzetközi filmet vonultat fel, de fontos találkozóhely a filmipar
szereplői számára is. A Prágától bő száz kilóméterre fekvő, ötvenezres kisváros
igazi filmes paradicsom, több mozi, külön dokumentumfilmes alkotóműhely van a
városban. A több száz nézőt befogadni képes filmszínházak előtt kígyóznak a sorok
az utcán. A moziban a túlnyomó részt cseh közönség lelkesen derül, hahotázik
olyan filmek alatt is, amit „mi magyarok” (legalábbis én) némán néznénk végig. Például
a 85 éves, rossz bőrben lévő öregurat, aki lengyel gondozónője vállára téve a
kezét próbál vele kikezdeni. Miközben én azon morfondírozok, hogy az egykori SS
tiszt sanyarú öregségével tudok-e együttérezni, vagy csak a tömeggyilkosság
elkövetőjét látom benne, a körülöttem lévő közönség egyként derül a
helyzetkomikum csíráján is.
Több tucat
kategóriában díjazzák a doksikat a fesztiválon, hogy csak pár nyertest említsünk,
az idei Opus Bonum díjat
a francia Judith Auffray 07:15 –
Blackbird című alkotása nyerte,
amelyben egy kamasz lány és egy remete egy madárhang nyomába ered az erdőben. A
legjobb cseh dokumentumfilm a Kapr Code
lett, Lucie Králová rendezésében, amely egy cseh zeneszerző életéről szóló opera.
Az idei
fesztivál markáns témái volt többek között a hangok és a zene, a klíma, a
háború, illetve az etikai kérdések, egy egész panel szólt például a filmkészítés
különféle etikai vonatkozásairól. Mit tehetek meg a szereplőimmel? Hogyan
kezeljem a saját részvételemet – esztétikailag, etikailag? Mit jelent az
objektivitás?
Látogatók – elveszve a végeken
A Kelet-Közép-Európai
versenyprogram különdíját a The Visitors
című Veronika Liąková által rendezett film nyerte, amelyben egy cseh
antropológusnő családjával a sarkkörön túl fekvő Spitzbergákra költözik, amit csak
2700-an laknak. Érdekes alaphelyzet: filmkészítő és szereplője, az antropológus,
aki egyetemi oktatóként kutatja a „terepet”, hasonlóan megfigyelői pozícióban
vannak. A film egyszerre követi az antropológust, és rajta keresztül vizsgálata
tárgyát, a Spitzbergák közösségét. Várakozásainkkal ellentétben azonban nem egy
tárgyilagos vagy arra törekvő bemutatással találkozunk a dupla megfigyelés
egyik szintjén sem. Mindkét megfigyelő (filmes és antropológus) túl közel megy
a tárgyához. A dokumentumfilm nyomon követi, ahogy a szereplő beleszeret
kutatási terepébe, a legészakibb lakott településbe, s saját otthontalanság
érzésétől, családi válságából kiutat keresve a szigetben látja meg a „gyógyító
erőt”, ahol nem csak vizsgálódni akar, hanem le is telepedni. Ez értelemszerűen
nem segíti a kutatónő objektivitását: ő sírja el magát, amikor interjúalanya
beszámol róla, hogy nehezen találnak lakást, vagy amikor egy, a szigeten élő
művésztől azt hallja, hogy nem örül a turistáknak, a kutatóból megint csak az
új otthont kereső magánember tör elő. Teljesen személyessé válik viszonya a
tárgyához, a hely iránti rajongása keserűségbe fordul annak nyomán, hogy a
helyiek többsége őt is turistának nézi, aki nem beszél norvégul, közvetve
hozzájárul a környezet szennyezéséhez, hisz repülővel jön: betolakodó, mit
keres itt?!
A filmkészítő
líraira hangolja történetét: a hófödte, kopár sarki tájat nézve a kutatónő
érzelmes szavait, számvetését, énekét hallgatjuk. Egyrészt nagyon közel kerülünk
hozzá, másrészt a film éppen szerepzavarára nem reagál, és nem próbálja meg
igazán feltárni körülményeit, motivációit. A kutatónő végül szomorúan elhagyja
családjával a szigetet, visszarepülnek Csehországba, de hiába lennénk kíváncsiak
arra, hogy mi történt, nem tudjuk meg a konkrétumokat. Kivetette magából a hely
– ennyit érzékelünk. A történet világos rekonstrukciója helyett, elkent
líraiságot kapunk csupán.
Boom
Boom – füstgránát és rózsaszín köd
Laurie
Lassalle még ennél is közelebb kerül tárgyához. Az elsőfilmes francia rendezőnő
a 2018-as párizsi sárgamellényes mozgalom tüntetéseiről készített filmet. Az
elhúzódó, több tízezer embert megmozgató tüntetéshullám végig söpört
Franciaországon, és a fővárost egy időre valódi csatatérré változtatta, több halálos
áldozattal. A dokumentumfilm főszereplője egy húszas éveiben járó aktivista fiú,
egy a sok sárgamellényes közül, aki lelkes harci mámorban küzd a kizsákmányoló
rendszer ellen. Eddig rendben is volnánk. A filmkészítőnő, aki végig narrálja
is a filmet, annak elmesélésével kezdi történetét, hogy egy fodrászatban
találkozott hősünkkel, és olthatatlan szerelemre lobbantak egymás iránt. Valószínűleg
a találkozás nyomán fogant meg a film ötlete is, így az első perctől kezdve a
kamera tekintete a szerelmes filmkészítő tekinteteként az aktivista srácon
nyugszik, pontosabban ez a tekintet falja, habzsolja, közelről bámulja szereplőjét,
s ezzel együtt persze mi, nézők is kénytelenek vagyunk ezt tenni. Mindeközben a
rendező hangját halljuk, amint romantikus rajongással dícséri még a barikádokon
is. A skandáló, vagy éppen a füstgránátoktól fuldokló tömeget nézve Lassalle
búgó hangon beolvassa egymásnak írt szenvedélyes csetváltásaikat. Igen hamar
élesen disszonánssá válik a nézői tapasztalat. A kamera/filmkészítő szerelmes
tekintetével – természetesen – nem tudunk azonosulni. A szereplőt nem a vágy
tárgyának látjuk, hanem egy meglehetősen érdektelen, kicsit ostoba, okoskodó
srácnak. Hosszú percekig nézzük, ahogyan a lábán lévő aprócska „harci sérülést”
naponta gondosan átkötözi, közben baloldali, utópista eszméiről zavarosan
hadovál. A rendezőt kizárólag szerelmese és a saját szenvedélye érdekli, nincs
mondanivalója a Franciaországot felkavaró megmozdulásokról.
Mindennek
eredményeként a srácot egyre nagyobb pojácának látjuk. Kisszerűsége mindent
beterít, hisz csak ő érdekes a kamera számára. Nézőként pedig nő bennünk az
elégedetlenség: nem érdekel minket, hogy milyen orgazmusokat élnek át, miközben
valódi emberi drámákra derül fény egy-egy sodródó találkozás során.
Sparta – a jófej pedofil?
Ulrich
Seidl legújabb játékfilmjét is bemutatták Jihlavában, hiszen a rendező eszközei
filmjeit közel hozzák a dokumentarista műfajhoz. A film Seidl előző filmjének párdarabja,
központi karaktere a Rimini főszereplőjének
testvére, Ewald, a vágyait nem kiélő pedofil, aki judóiskolát hoz létre
Romániában szegény gyerekeknek. A mozi a Spiegel
cikke nyomán hatalmas port és etikai felháborodást kavart, aminek hatására a
Torontói Filmfesztivál levette műsoráról, így végül San Sebastianban debütált.
A vádak szerint a rendező nem tájékoztatta a gyerekek szüleit a pedofil tematikáról,
sokszor megalázó helyzetbe hozta az amatőr szereplőket. Seidl tagadta a
vádakat.
Zárójelbe
téve a film készítése közben felmerült vaskos etikai dilemmákat, maga a mozi is
nehezen nyugvópontra juttatható morális kérdéseket feszeget. Ahhoz képest, hogy
a pedofília hatalmas probléma, alig tudunk róla valamit, ugyanis a téma morális
terheltsége rányomja a bélyegét a tudományos kutatásokra is, pontosabban azok
hiányára. Nagyon kevés kutatás foglalkozik a téma lélektani, pszichiátriai,
neurológiai hátterével, így az intervenciós lehetőségek is igen korlátozottak.
Magyarországon például, ha valaki felismeri saját pedofil hajlamait, de nem
szándékozik kiélni azokat, akkor semmilyen szakszerű segítséget nem talál,
pedig a néhány létező kutatás egyértelműen igazolja a pszichológiai intervenciók
hatásosságát. Egyedül a börtönből szabadult pedofil bűnelkövetők számára
létezik hazánkban többnyire önkéntes segítők által tartott terápiás csoport 2009
óta.
Ewald,
a Sparta hőse is ebben a cipőben jár, mintha most kezdené felismerni pedofil
hajlamait (más kérdés, hogy nem ötvenévesen szokás erre rádöbbenni), de szenved
tőle, s nem tudja mi tévő legyen. Majd hosszú játékidő után, ami meglehetős
üresjárat a filmben, megtalálja a „megoldást”. Judoiskolát alapít egy eldugott
román faluban, szegénységben élő kisfiúknak. Ewald, a pedofilok tipizálására
használt kategóriák közül egyértelműen az „éretlen” típusba tartozik (mint
például Michael Jackson is), maga is gyermeki szinten rekedt, éretlen
személyiség.
A film erőssége, hogy több perspektívaváltáson is keresztülmegy a néző Ewaldot nézve. Eleinte azt feltételezhetjük, hogy talán meghalt a gyereke, s gyászol, lassacskán azonban rájövünk, hogy pedofil. Később, „judoedzőként” működve folyamatos feszültséggel figyeljük, hogy vajon átlépi-e a határt a gyerekekkel. De nem lépi át, sőt, az elhanyagoló, bántalmazó, agresszív és alkoholista szülőkhöz képest ő az, aki együtt érez a gyerekekkel, s próbálja megvédeni őket a szülői bántalmazással szemben. Nézőként választhatunk, hogy kinek szurkolunk: a magát kínkeservvel megtartóztató szexuális ragadozónak vagy a legsötétebben kegyetlen fizikailag abuzív apának. A mozi végül nyitva hagyja a történetet, hogy Ewald elmozdul-e vágyai teljes kiélése felé. Zavarba ejtően közel kerülünk azonban egy pedofil hajlamával küzdő férfi szenvedéséhez, nyomorához. Szinte sajnáljuk, pedig a következő nap talán a legiszonyúbb tetteket követi el.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 46-47. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15658 |