Filmvilág

Fesztivál

Jihlava

Kamera által homályosan

A Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál fő témája ezúttal a háború, a klíma, az etikai kérdések és a zene volt.

Idén 26. alkalommal rendezték meg a Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (IDFF), Csehország legnagyobb dokumentumfilmes eseményét. A közel egy hetes fesztivál nem csupán rengeteg cseh és nemzetközi filmet vonultat fel, de fontos találkozóhely a filmipar szereplői számára is. A Prágától bő száz kilóméterre fekvő, ötvenezres kisváros igazi filmes paradicsom, több mozi, külön dokumentumfilmes alkotóműhely van a városban. A több száz nézőt befogadni képes filmszínházak előtt kígyóznak a sorok az utcán. A moziban a túlnyomó részt cseh közönség lelkesen derül, hahotázik olyan filmek alatt is, amit „mi magyarok” (legalábbis én) némán néznénk végig. Például a 85 éves, rossz bőrben lévő öregurat, aki lengyel gondozónője vállára téve a kezét próbál vele kikezdeni. Miközben én azon morfondírozok, hogy az egykori SS tiszt sanyarú öregségével tudok-e együttérezni, vagy csak a tömeggyilkosság elkövetőjét látom benne, a körülöttem lévő közönség egyként derül a helyzetkomikum csíráján is.

Több tucat kategóriában díjazzák a doksikat a fesztiválon, hogy csak pár nyertest említsünk, az idei Opus Bonum díjat a francia Judith Auffray 07:15 – Blackbird című alkotása nyerte, amelyben egy kamasz lány és egy remete egy madárhang nyomába ered az erdőben. A legjobb cseh dokumentumfilm a Kapr Code lett, Lucie Králová rendezésében, amely egy cseh zeneszerző életéről szóló opera.

Az idei fesztivál markáns témái volt többek között a hangok és a zene, a klíma, a háború, illetve az etikai kérdések, egy egész panel szólt például a filmkészítés különféle etikai vonatkozásairól. Mit tehetek meg a szereplőimmel? Hogyan kezeljem a saját részvételemet – esztétikailag, etikailag? Mit jelent az objektivitás?

A Kelet-Közép-Európai versenyprogram különdíját a The Visitors című Veronika Lišková által rendezett film nyerte, amelyben egy cseh antropológusnő családjával a sarkkörön túl fekvő Spitzbergákra költözik, amit csak 2700-an laknak. Érdekes alaphelyzet: filmkészítő és szereplője, az antropológus, aki egyetemi oktatóként kutatja a „terepet”, hasonlóan megfigyelői pozícióban vannak. A film egyszerre követi az antropológust, és rajta keresztül vizsgálata tárgyát, a Spitzbergák közösségét. Várakozásainkkal ellentétben azonban nem egy tárgyilagos vagy arra törekvő bemutatással találkozunk a dupla megfigyelés egyik szintjén sem. Mindkét megfigyelő (filmes és antropológus) túl közel megy a tárgyához. A dokumentumfilm nyomon követi, ahogy a szereplő beleszeret kutatási terepébe, a legészakibb lakott településbe, s saját otthontalanság érzésétől, családi válságából kiutat keresve a szigetben látja meg a „gyógyító erőt”, ahol nem csak vizsgálódni akar, hanem le is telepedni. Ez értelemszerűen nem segíti a kutatónő objektivitását: ő sírja el magát, amikor interjúalanya beszámol róla, hogy nehezen találnak lakást, vagy amikor egy, a szigeten élő művésztől azt hallja, hogy nem örül a turistáknak, a kutatóból megint csak az új otthont kereső magánember tör elő. Teljesen személyessé válik viszonya a tárgyához, a hely iránti rajongása keserűségbe fordul annak nyomán, hogy a helyiek többsége őt is turistának nézi, aki nem beszél norvégul, közvetve hozzájárul a környezet szennyezéséhez, hisz repülővel jön: betolakodó, mit keres itt?!

A filmkészítő líraira hangolja történetét: a hófödte, kopár sarki tájat nézve a kutatónő érzelmes szavait, számvetését, énekét hallgatjuk. Egyrészt nagyon közel kerülünk hozzá, másrészt a film éppen szerepzavarára nem reagál, és nem próbálja meg igazán feltárni körülményeit, motivációit. A kutatónő végül szomorúan elhagyja családjával a szigetet, visszarepülnek Csehországba, de hiába lennénk kíváncsiak arra, hogy mi történt, nem tudjuk meg a konkrétumokat. Kivetette magából a hely – ennyit érzékelünk. A történet világos rekonstrukciója helyett, elkent líraiságot kapunk csupán.

Laurie Lassalle még ennél is közelebb kerül tárgyához. Az elsőfilmes francia rendezőnő a 2018-as párizsi sárgamellényes mozgalom tüntetéseiről készített filmet. Az elhúzódó, több tízezer embert megmozgató tüntetéshullám végig söpört Franciaországon, és a fővárost egy időre valódi csatatérré változtatta, több halálos áldozattal. A dokumentumfilm főszereplője egy húszas éveiben járó aktivista fiú, egy a sok sárgamellényes közül, aki lelkes harci mámorban küzd a kizsákmányoló rendszer ellen. Eddig rendben is volnánk. A filmkészítőnő, aki végig narrálja is a filmet, annak elmesélésével kezdi történetét, hogy egy fodrászatban találkozott hősünkkel, és olthatatlan szerelemre lobbantak egymás iránt. Valószínűleg a találkozás nyomán fogant meg a film ötlete is, így az első perctől kezdve a kamera tekintete a szerelmes filmkészítő tekinteteként az aktivista srácon nyugszik, pontosabban ez a tekintet falja, habzsolja, közelről bámulja szereplőjét, s ezzel együtt persze mi, nézők is kénytelenek vagyunk ezt tenni. Mindeközben a rendező hangját halljuk, amint romantikus rajongással dícséri még a barikádokon is. A skandáló, vagy éppen a füstgránátoktól fuldokló tömeget nézve Lassalle búgó hangon beolvassa egymásnak írt szenvedélyes csetváltásaikat. Igen hamar élesen disszonánssá válik a nézői tapasztalat. A kamera/filmkészítő szerelmes tekintetével – természetesen – nem tudunk azonosulni. A szereplőt nem a vágy tárgyának látjuk, hanem egy meglehetősen érdektelen, kicsit ostoba, okoskodó srácnak. Hosszú percekig nézzük, ahogyan a lábán lévő aprócska „harci sérülést” naponta gondosan átkötözi, közben baloldali, utópista eszméiről zavarosan hadovál. A rendezőt kizárólag szerelmese és a saját szenvedélye érdekli, nincs mondanivalója a Franciaországot felkavaró megmozdulásokról.

Mindennek eredményeként a srácot egyre nagyobb pojácának látjuk. Kisszerűsége mindent beterít, hisz csak ő érdekes a kamera számára. Nézőként pedig nő bennünk az elégedetlenség: nem érdekel minket, hogy milyen orgazmusokat élnek át, miközben valódi emberi drámákra derül fény egy-egy sodródó találkozás során.

Ulrich Seidl legújabb játékfilmjét is bemutatták Jihlavában, hiszen a rendező eszközei filmjeit közel hozzák a dokumentarista műfajhoz. A film Seidl előző filmjének párdarabja, központi karaktere a Rimini főszereplőjének testvére, Ewald, a vágyait nem kiélő pedofil, aki judóiskolát hoz létre Romániában szegény gyerekeknek. A mozi a Spiegel cikke nyomán hatalmas port és etikai felháborodást kavart, aminek hatására a Torontói Filmfesztivál levette műsoráról, így végül San Sebastianban debütált. A vádak szerint a rendező nem tájékoztatta a gyerekek szüleit a pedofil tematikáról, sokszor megalázó helyzetbe hozta az amatőr szereplőket. Seidl tagadta a vádakat.

Zárójelbe téve a film készítése közben felmerült vaskos etikai dilemmákat, maga a mozi is nehezen nyugvópontra juttatható morális kérdéseket feszeget. Ahhoz képest, hogy a pedofília hatalmas probléma, alig tudunk róla valamit, ugyanis a téma morális terheltsége rányomja a bélyegét a tudományos kutatásokra is, pontosabban azok hiányára. Nagyon kevés kutatás foglalkozik a téma lélektani, pszichiátriai, neurológiai hátterével, így az intervenciós lehetőségek is igen korlátozottak. Magyarországon például, ha valaki felismeri saját pedofil hajlamait, de nem szándékozik kiélni azokat, akkor semmilyen szakszerű segítséget nem talál, pedig a néhány létező kutatás egyértelműen igazolja a pszichológiai intervenciók hatásosságát. Egyedül a börtönből szabadult pedofil bűnelkövetők számára létezik hazánkban többnyire önkéntes segítők által tartott terápiás csoport 2009 óta.

Ewald, a Sparta hőse is ebben a cipőben jár, mintha most kezdené felismerni pedofil hajlamait (más kérdés, hogy nem ötvenévesen szokás erre rádöbbenni), de szenved tőle, s nem tudja mi tévő legyen. Majd hosszú játékidő után, ami meglehetős üresjárat a filmben, megtalálja a „megoldást”. Judoiskolát alapít egy eldugott román faluban, szegénységben élő kisfiúknak. Ewald, a pedofilok tipizálására használt kategóriák közül egyértelműen az „éretlen” típusba tartozik (mint például Michael Jackson is), maga is gyermeki szinten rekedt, éretlen személyiség.

A film erőssége, hogy több perspektívaváltáson is keresztülmegy a néző Ewaldot nézve. Eleinte azt feltételezhetjük, hogy talán meghalt a gyereke, s gyászol, lassacskán azonban rájövünk, hogy pedofil. Később, „judoedzőként” működve folyamatos feszültséggel figyeljük, hogy vajon átlépi-e a határt a gyerekekkel. De nem lépi át, sőt, az elhanyagoló, bántalmazó, agresszív és alkoholista szülőkhöz képest ő az, aki együtt érez a gyerekekkel, s próbálja megvédeni őket a szülői bántalmazással szemben. Nézőként választhatunk, hogy kinek szurkolunk: a magát kínkeservvel megtartóztató szexuális ragadozónak vagy a legsötétebben kegyetlen fizikailag abuzív apának. A mozi végül nyitva hagyja a történetet, hogy Ewald elmozdul-e vágyai teljes kiélése felé. Zavarba ejtően közel kerülünk azonban egy pedofil hajlamával küzdő férfi szenvedéséhez, nyomorához. Szinte sajnáljuk, pedig a következő nap talán a legiszonyúbb tetteket követi el.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15658