Huber Zoltán
Hollywood jazzkorszaki látomása lángoló szerelmi vallomás és szomorkás búcsúlevél egyszerre.
Az alkotói ambíció hiányával Damien Chazelle biztosan nem vádolható. A
részben személyes élményekből született Whiplash kirobbanó sikere után a
Kaliforniai álommal harminckét évesen rendezői Oscart nyert, majd a
holdra szállásból faragott erősen személyes sztorit. Mostani negyedik filmjével
pedig Hollywood hőskorát kelti életre, extravagáns tablóként, bő három órában.
A némafilm csúcsán induló és a hangosfilm diadaláig nyújtózó Babylon az
elkerülhetetlen változás gyönyörűen burjánzó, keserédes szerzői látlelete.
Chazelle nyilván nem az első filmes, aki megidézi
ezt a kitüntetett korszakot. Éppen tíz éve a francia The Artist – A
némafilmes fakasztott díjesőt a nosztalgiával, ám a Babylon
közvetlen előképe a téma megkerülhetetlen klasszikusa, az Ének az esőben.
A bevallottan musical-rajongó Chazelle tulajdonképp az 1952-es alapmű
aktualizált és erősen továbbgondolt verzióját készítette el, konkrétan
átdolgozva néhány kulcsjelenetet. Ezeket aztán saját szálakkal és epizódokkal
szövi tele, illetve teljesen más hangvételt üt meg. A két film között így végül
nem túl sok hasonlóság marad.
A Babylon történetének magját a semmiből
berobbanó színésznő és a lótifuti mexikói bevándorlóból lett producer különös
kapcsolata, illetve egy idősödő némafilmsztár karrierje adja. Rajtuk keresztül
ismerjük meg a valódi főszerepre soha fel nem kért karizmatikus ázsiai-amerikai
énekesnőt, a hangosfilm születésével percnyi lehetőséget kapó afro-amerikai
zenészt és a veterán újságírónőt, aki afféle mentorként van jelen a főszereplők
hektikus életében. A forgatásokon és a bulikon aztán sorra találkozunk
Hollywood jellegzetes arcaival, a megszállott rendezőktől és szigorú
producerektől a kétes hírű fixereken át a veszélyes gengszterig.
A Babylon nemcsak azért jellegzetesen mai
darab, mert a fehér férfiak filmtörténete helyett egy jóval heterogénebb és
komplexebb nézőpontot képvisel, de a tónusa is eltér a korábbi múltidézőktől. A
kedves ártatlanság, a nosztalgikus üdvtörténet helyett az épp uralkodó
korszellemmel összecsengő kiábrándultságot kapunk, szédítő csapongással, vaskos
humorral és itt-ott váratlanul előbukkanó törékenységgel lágyítva.
A szívszorító személyes drámákat Chazelle nagyjából
minden testnedvvel bőségesen meglocsolja, az elefántürüléktől a hányáson át a vérig,
verítékig és könnyekig. Eközben mélységesen együtt érez a szereplőivel,
empatikusan ábrázolva a legutolsó kellékest is. A Babylon Hollywoodja
elszabadult vadlóként száguld az ismeretlen felé és bár sokan úgy érzik,
képesek uralni, valójában mindenkit kíméletlenül ledob magáról. Cserébe olyan filmek
születnek, amik kiállják az idő próbáját és valóban jelentenek valamit.
Az író-rendező rendkívül alaposan kutatta a
korszakot, ám aki valamiféle történelemórát vár, csalódni fog. Az egyes
karaktereket Chazelle ugyan valós személyekből és sorsokból gyúrta, illetve megtörtént
sztorikat is bőven beépített, csak Irving Thalberg és az MGM szerepel saját
néven. A korszak filmtörténete tehát idézőjelesen, inkább csak a beavatottak
számára jelenik meg, amire a legszebb példa az Otto nevű német rendező grandiózus
forgatása, ami Erich von Stroheim korabeli legendáját pörgeti a maximumra,
slusszpoénként Spike Jonze önfeledt alakításával fűszerezve.
A Babylon nem emléket állít, nem számvetést
készít, nem méricskél, hanem egy hamisítatlan szerzői víziót tár elénk,
Chazelle stílusával, mániáival és kérdéseivel átitatva. Egy képzeletbeli világ
szándékoltan filmszerű, éppen ezért grandiózus és impresszív látomása ez, ami
az említett városhoz hasonlóan bármiféle magyarázkodás vagy kérés nélkül, a
masszív játékidő ellenére is imponáló sebességgel robog át a közönségen. A Babylon
egy szilaj idea mozgóképes leképezése, annak minden kínzó ellentmondásával
egyetemben.
Remek példa erre a filmet nyitó parti mozgalmas
epizódja, ami pontosan olyan, mintha egy korabeli pletykalap túlzó beszámolóját
vitték volna vászonra, a Boogie Nights és A Wall Street farkasa finom
iróniájával és lüktető energiájával tálalva. A fontosabb szereplőket exponáló
kezdés túlhabzó és extravagáns, de korántsem karcos vagy mocskos, hisz minden
részlet látványosan színpadias és aprólékosan megkoreografált. A feltörekvő
színésznőt játszó Margot Robbie pont úgy táncol, ahogy a régi nagy dívákat
elképzeljük, Brad Pitt szmokingos sztárja pedig pont úgy piál, ahogyan
szeretnénk hinni, hogy a régi mozicsillagok piáltak.
A Babylon a klasszikus glamúron túl
egyszerre idézi Baz Luhrmann túláradó burjánzását, Martin Scorsese filmnyelvi
eleganciáját és Paul Thomas Anderson átfogó nézőpontját. A film felívelő
szakaszában a kamera és az egymás útjait véletlenül keresztező szereplők is
állandó mozgásban vannak. A vágások a lüktető zenét követik és minden aranyló
fényekben úszik. Chazelle a hőskor örvénylő káoszát és vad energiáját bravúros
körpanorámákban tárja elénk.
A második félidőben aztán megjelenik a hangosfilm
és szép lassan minden megváltozik. A tempó lelassul, pattogó jazz helyett
letűnt dallamok csendülnek fel, a képek sötétednek, a szereplők egyhelyben topognak.
Míg a némafilmek készítését Chazelle valamiféle őrült cirkuszként mutatja, ahol
tényleg minden belefér, a mikrofonokkal és merev beállításokkal mintha a film
felszabadult gyermekkora érne véget. A felnőtté válással megjelenik a pénz,
jönnek a szabályok, a felelősség. Oda a varázslat, ami törvényszerűen elsöpri
az útból az addigi főszereplőket.
Az eredetileg dobosnak tanult Chazelle remekül vált
tempót és látszólag könnyedén tartja egyben a különféle szálakat. A Babylon
tucatnyi fontosabb szereplőt mozgat és komoly időtávot fog át, mégsem csúszik
szét. A svéd operatőr Linus Sandgren a maximumot facsarja ki a filmes
nyersanyagból, a vakító fehértől a sötétlő kékig minden szín szemkápráztató. A
markáns vizuális világot a szintén állandó alkotótárs Justin Hurwitz rendre
visszatérő jellegzetes zenei témái festik alá.
A partik és a forgatások lázas ritmusait a Casablanca
ikonikus zongorafutamát idéző nosztalgikus dallamok ellenpontozzák. A film középpontjában
pedig végig ott a trombita, ami nemcsak a jazz ikonikus hangszere, de szemből
fényképezve az aranyló kör szépen határolja a film nagyobb egységeit. Arról nem
is beszélve, hogy a trombitás az egyetlen olyan karakter, aki végül képes megőrizni
a művészi integritását.
A Babylon alakjai egytől-egyig megszállott
álmodozók és megalkuvást nem ismerő ösztönös művészek. Ahogyan a Margot Robbie
alakította őstehetség és a karizmatikus újonc Diego Calva játszotta producer
kettőse a Kaliforniai álom párosát idézi, úgy Brad Pitt némafilmsztárja Az
első ember magányos úttörőjére rímel. Bár a népszerű és gazdag Jack Conrad
falja a nőket (még egy magyar feleséget is elfogyaszt!), valójában csalóka
délibábokat üldöz. Ennyiben megcsillan benne Jay Gatsby tragédiája is, miközben
a karakter alkotói önreflexióként is izgalmas. Conrad azt bizonygatja, hogy
amit csinál, az valóban fontos és maradandó. A Babylon egyik legszebb
pillanatában aztán megérti, ő is csak a csalóka hollywoodi idea pillanatnyi
megtestesülése. Cserébe viszont örökké élhet a filmszalagokon.
Chazelle filmjét nemcsak egy letűnt aranykor
aprólékos újrateremtése, illetve Margot Robbie és Brad Pitt személye köti össze
a Volt egyszer egy Hollywood nagy ábrándjával, de mindkét rendező egy
nagy mítoszt búcsúztat. Míg Tarantino önkényesen megváltoztatja a történelmet
és amolyan mozgóképes mennybe meneszti a szereplőit, Chazelle realistán a jövőbe
tekint. Az
epilóg merész montázsából egy álomgyári „se veled,
se nélküled” viszony sugárzik, no és persze mélységes aggodalom a mozi jövőjét
illetően. Innen nézve pedig sajátos fénytörést kap az is, hogy a Babylon
komoly anyagi bukás lett és erősen megosztja a kritikusait és a közönséget.
A bibliai cím persze árulkodó, hiszen az egykori
poros kisváros helyén épült Hollywood akkor is és most is az egeket ostromolja,
ezért afféle isteni büntetésként örök zűrzavarra kárhoztatott. A Babylon ezt
a mágikus szellemiségét ragadta meg, ami minden áldozatával és összetört
álmával együtt mégis újra és újra elhozza nekünk a csodát. Mert egy dolog nem
változik. A moziterem sötétjét átfúró fénycsóva örökké szent dolog marad.
BABYLON (Babylon) – amerikai, 2022. Rendezte és
írta: Damien Chazelle. Kép: Linus Sandgren. Zene: Justin Hurwitz. Szereplők:
Brad Pitt (Conrad), Margot Robbie (Nellie), Diego Calva (Manny), Jean Smart
(Elinor), Tobey Maguire (McKay), Li Jun Lin (Fay Zhu), Jovan Adepo (Palmer),
Olivia Wilde (Ina). Gyártó: Paramount Pictures / C2 Motion Picture. Forgalmazó:
UIP-Duna Film. Szinkronizált. 189 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15653 |
