Roboz Gábor
Két, egész Ausztráliát megrázó bűntény játékfilmes feldolgozása, amelyeket rendezőik szokatlan érzékenysége rokonít egymással.
A valóságban is
megtörtént tragédiák filmrevitelénél az alkotóknak azt a terhet is cipelniük
kell, hogy munkájukkal könnyen retraumatizálhatják a túlélőket, illetve az
áldozatok szeretteit, a nemzeti jelentőségre szert tett esetek feldolgozásánál
pedig értelemszerűen még nagyobb a tét. Nemrég az ausztrál köztudatot egyaránt
megrázó Port Arthur-i mészárlásról és a Daniel Morcombe gyerekrablási ügyről
egymással párhuzamosan készült egy-egy játékfilm, és esztétikailag bármennyire
is különbözik is a két produkció, közös nevezőjüket épp az jelenti, hogy
készítőik minek nem szántak egy percet sem.
Az
önmagában nem váratlan, hogy Ausztrália modernkori történelmének legtöbb
áldozatot követelő vérontásáról az a Justin Kurzel rendezett egészestést, aki
forgatott már hírhedt valós eseten alapuló sorozatgyilkosos bűndrámát,
könyörtelen Shakespeare-adaptációt és nemzete egyik ellentmondásos ikonjáról
szóló bushranger filmet. Az már sokkal meglepőbb, hogy formavilágát és az
explicit erőszakot tekintve is ez lett eddigi legvisszafogottabb filmje: a
tavaly bemutatott Nitram ugyanis a háttér ismerete nélkül sokáig inkább
tűnik keserű, kertvárosi coming-of-age drámának, amelyben a huszonéves
címszereplő nem találja a hangot senkivel, de aztán összeismerkedik egy gazdag
nővel, aki rokonlélekként képes elfogadni őt.
Kurzel
és az egyik legrégebbi alkotótársaként ismert Shaun Grant forgatókönyvíró nem
arra láttak lehetőséget a történtekben, hogy egy testileg-lelkileg megalázott,
pokoli körülmények között felnőtt ember számtalan másik filmből ismerős
szörnyeteggé válását mutassák be. Munkájukban épp az a feltűnő, hogy a finálét
leszámítva – ahol az erőszak képen kívül zajlik – mennyire kerülik a
szélsőségeket: főszereplőjük idétlenül öltözködik, szokatlanul viselkedik,
senki sem szólítja valódi keresztnevén (a többség ennek fordított verzióját
használja), nincsenek sem barátai, sem munkája, sem szerelme, mégis, jó darabig
inkább érződik tizenkettő-egytucat szerencsétlennek, mint időzített bombának. A
film nem teljes életrajzot kínál, csak a forráspont előtti, rövid időszak
eseményeit ábrázolja, de még így is képes árnyaltan bemutatni főhőse viszonyait
és kapcsolódási kísérleteit (helyenként Caleb Landry Jones tekintete önmagában
mindent elmond a normalitásból való kirekesztettségről), és részben annak a
tragédiáját aknázza ki, hogy egy átlagosan elszúrt nevelésnek bizonyos
feltételek teljesülése esetén milyen súlyos következménye lehet.
Kurzel
forgatott már arról, hogy az erőszak tanítható (A snowtowni gyilkosságok),
felemészti a hatalomvágyókat (Macbeth), és akár örökölt is lehet (Assassin’s
Creed), ezúttal azonban inkább azt mutatja meg, milyen, ha ez jelenti az
egyedüli nyelvet a fájdalom megfogalmazásához. Ez pedig azért is különösen
hátborzongató, mert nem abuzív, esetleg elhanyagoló emberekként ábrázolja a
főhős felmenőit: Nitram békés középosztálybeli családból jön, ahol a szülőknek
egyszerűen nem sikerült jól szeretniük a gyereküket, a kezelőorvos meg inkább csak
felírja a sokadik adag antidepresszánst. A címszereplőnek egyetlen érdemi kapcsolata
alakul ki, de az is nehezen definiálható (a nála jóval idősebb nő sem nem
anya-, sem nem szeretőfigura számára, és igazán barátnak sem nevezhető), és
akaratlanul halálos balesetet okozva még ezt is elveszíti. A megörökölt pénzből
egy hétre Los Angelesbe utazik, az ott saját magáról készített videóit látva
csak önmaga idegenségével szembesül („Ahogy nézem magam, nem tudom, ki az, nem
férek hozzá”), majd végső tettéhez készülődve a tükörhöz tapad, és megcsókolja
magát – ennél intimebb szeretetgesztusban pedig senkitől sem részesült a
cselekmény során.
A
rendező a direkt hibáztatást kerülve sem hagy kétséget afelől, a történtekben
milyen szerep jutott a kudarcot vallott szülőknek (beszédes tény, hogy a mészárlásra
ott kerül sor, ahol a főhős korábban egy kínos ebéden bemutatta nekik az
egyetlen embert, akinek hatására képes volt kiszakadni az otthonából),
ugyanakkor elsősorban annak a rendszernek címezi a kritikáját, amely biztosítja
egy ennyire elveszett embernek a pusztítás eszközeit. A filmben úgy zajlik a
fegyvervásárlás, mintha a leendő gyilkos csak biciklit venne, és ugyan a záró
feliratokból kiderül, hogy az 1996-os tragédiát követően villámgyorsan sor
került az ausztrál fegyvertartási törvény reformjára, de az is, hogy ezt nem
minden állam tartja be, és ma több lőfegyvert birtokolnak a kontinensen, mint
annak idején. Kurzel tehát egy nemzeti tragédiává vált egyéni ámokfutás ürügyén
a társadalmi felelősséget hangsúlyozza, ugyanakkor zavarba ejtően közel
merészkedik ahhoz, hogy empátiát keltsen egy hétköznapi különcből lett
tömeggyilkos iránt.
Egy
gyerekrablási ügy ritkán vált ki akkora indulatokat, mint egy több tucat ember
életét követelő vérfürdő, a 2003-ban eltűnt Daniel Morcombe esete azonban annak
idején kivételes médiafigyelemben részesült, a tizenhárom éves fiú
előkerítésének finanszírozására az ausztrál kormánytól és magánemberektől is
óriási összegek érkeztek, és közel nyolc éven át tartó, állami rendőrségek
közti összefogáson alapuló nyomozás indult. Bár alapvetően az akcióban
kulcsszerephez jutó rendőr munkáját követi nyomon, Thomas M. Wright Idegenek
egymás között (The Stranger) című idei nagyjátékfilmje a valós
esethez történő igazodásának köszönhetően nem hagyományos krimiként működik. A hatóságok
első számú gyanúsítottját ugyanis a Mr. Big néven ismert (egyébként kanadai
fejlesztésű) rendőri módszerrel igyekeztek lebuktatni, amelynek lényege az,
hogy meggyőzően kidolgozott színjátékot építettek fel a célszemély köré,
elhitetve vele, hogy egy profi bűnszervezettel ismerkedett össze, akik a
bizalom kiépülése után segítenek neki személyazonosságot váltani és új életet
kezdeni valahol máshol.
A
Netfixen látható filmnek nemcsak a formája markáns a szinte monokróm
színvilággal, a hangsúlyos zenehasználattal és a néha bevetett erős vágásokkal
(utóbbiak ismerősek lehetnek az író-rendező bemutatkozásaként ismert Acute
Misfortune művészportréjából), hanem az információvisszatartásos
dramaturgiája és az egész cselekményen átnyúló suspense-kezelése is. Wrightnak
ugyanakkor érezhetően nem az a célja, hogy hollywoodi módon szórakoztató
krimi-thrillert faragjon egy valós tragédiából: energiája jelentős részét abba
fekteti, hogy érzékeltesse, egy ilyen típusú munka majdhogynem olyannyira
tönkreteheti a bűnüldözőt, mint az áldozat szeretteit. Rémálmok és
hallucinációk, paranoia és inszomnia által gyötört főhőse lassan fél éve
kénytelen hibátlanul játszani egy szerepet, miközben már rég lelki roncs (és
nem mellesleg egy kiskamasz fiút nevel), hogy közel kerüljön valakihez, akit
legszívesebben azonnal lecsukna. Nevetnie kell a poénjain, hallgatnia a
kitárulkozását, nézni a táncát, érezni az érintését, mert ugyancsak pattanásig
feszült kollégáival együtt hiába biztosak benne, hogy az illető a tettes, nincs
ellene bizonyítékuk: meg kell várniuk, amíg önként bevallja a gyilkosságot, és
csak remélhetik, hogy nem lép le előbb. A rendezőt nem érdekli a gyilkos
indítékának bemutatása, és egyetlen jelenetet sem szán az elrabolt gyerek
családjának: egy olyan lidércnyomásszerű világot mutat be, ahol a rendőr
számára akkor sincs vége az ügynek, amikor már vége van, és ahol a kisfia éjjel
titokban figyeli a némán szenvedő apját.
Kurzel
és Wright teljesen más karakterű és volumenű eseteket dolgoznak fel gyökeresen
eltérő képi világgal és dramaturgiával, mégis felállítható köztük párhuzam.
Egyikük sem szentel időt sem az áldozatok, sem az erőszak bemutatására, inkább
igyekeznek a lehető legjobban átélhetővé tenni egy leendő gyilkos és egy
szerepjátszásra kényszerült nyomozó gyötrelmét, arra irányítva a figyelmet,
hogy bármennyire is kényelmetlen helyzeteket eredményezhet, az empátia bizonyos
esetekben nem csak azok felé irányulhat, akiknek magától értetődően kijár.
IDEGENEK EGYMÁS KÖZÖTT (The Stranger) – ausztrál, 2022. Rendezte: Thomas M. Wright.
Írta: Kate Kyriacou könyvéből Thomas M. Wright. Kép: Sam Chiplin. Zene: Oliver
Coates. Szereplők: Joel Edgerton (Frame), Sean Harris (Teague), Jada Alberts
(Kate), Steve Mouzakis (Emery). Gyártó: Anonymous Content / See-Saw Films.
Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 117 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15648 |
