Navarrai Mészáros Márton
Izland a kortárs filmművészetnek már elismert szereplője, de a fesztivál és gyártás terén is szeretne feljebb lépni.
Izlandot már felfedezték a nagyszabású hollywoodi és kisebb költségvetésű európai produkciók, de a szigetország kormánya idén arról döntött, hogy a gyártási költségek akár 35%-os visszatérítésével megpróbálnak még több filmkészítőt arra ösztönözni, hogy náluk forgassanak. Az évente megrendezett Reykjavíki Nemzetközi Filmfesztivál (RIFF) pompásan illeszkedik abba a trendbe, amely megpróbálja feltenni az Atlanti-óceán északi részén elterülő kopár szigetet a világ filmes térképére.
*
A 2004-ben életre hívott fesztivált a koronavírus-világjárvány
miatt bevezetett korlátozások ellenére 2020-ban is megtartották, igaz hibridformában:
korlátozott mozivetítésekkel és online betekintővel, tavaly pedig Debbie Harry
amerikai énekes-színésznő, a Blondie rockzenekar immár veterán énekesnője volt a
díszvendég (ugyanakkor nem vették ki a programból a RIFF Home elnevezésű online
szekciót sem), a fesztiválnak ennek ellenére nagyon sokat kellett idén bizonyítania.
A 2022-es kiadás a spanyol és katalán filmeket tematizálta, díszvendége pedig a
film és divat világában egyaránt jegyzett Rossy de Palma spanyol színésznő,
Pedro Almodóvar kedvelt alkotótársa (ez idáig nyolc közös filmet készítettek) volt.
Mintha a bőségesen gazdag
filmszelekció és a kiapadhatatlan energiaforrásnak bizonyuló sztárvendég nem lenne
elég, a RIFF ezúttal minden korábbinál komplexebb élménycsomaggal készült a
meghívott filmkészítők és újságíróvendégek elkápráztatására. A Reykjavík szigorúan
vett belvárosától alig néhány percnyi sétára található, az Atlanti-óceánra néző
egykori kekszgyárból hipszter szálláshellyé átalakított KEX Hostel nem csak
tucatnyi feltörekvő tehetségnek és innovatív filmesnek nyújtott szállást, hanem
több szakmai programnak, a fesztiválhoz kötődő könnyűzenei koncertnek, valamint
a mustra Talent Lab elnevezésű „tehetségprogramjának” bemutatkozó- és
találkozóhelyeként is szolgált. A Work in Progress műhelybeszélgetéseken,
amelyet az előző kísérőrendezvénnyel együtt szintén a fesztivál második felére
szorítottak be, tizennégy izlandi, grönlandi, kanadai, feröeri és végezetül
spanyol játék- vagy dokumentumfilm alkotói mutathatták be a fejlesztés alatt
álló szkriptjüket, a gyártás vagy utómunkálat alatt álló munkájukat a
reykjavíki városházán. (Kreshnik Jonuzi és Sævar Guðmundsson izlandi rendező-producerpáros
Motherland munkacímen futó közös dokumentumprojektje tűnik az egyik
legizgalmasabb vállalkozásnak a lokális, de univerzális izlandi történetek
sorában: egy Albániából az Egyesült Államokba emigrált család kálváriáját és
újraegyesítését járja körül. A Feröer-szigetek első nagyszabású televíziós
sorozata, a fejlesztés alatt álló Tinganes és Grönland első televíziós
szériája, és a forgatókönyvfejlesztés fázisánál járó Tasiilaq is méltán
keltette fel az érdeklődést.) A pitchingen/filmbörzén Hrönn
Marinósdóttir izlandi újságíró, a seregszemle alapító-igazgatója és Frédéric
Boyer francia filmkritikus, a Tribeca Nemzetközi Filmfesztivál művészeti
igazgatója – a RIFF programigazgatói minőségében – kérdezte a prezentáló
alkotókat, akik nem csak producerekkel, forgalmazókkal, színészekkel,
újságírókkal, hanem a Golden Globe-díjakat odaítélő Hollywoodban akkreditált külföldi
tudósítók szövetsége (HFPA) tagjaival is találkozhattak. A reykjavíki városnéző
séta, az izlandi hang- és filmstúdiókban és egy készülő televíziós sorozat forgatására
tett látogatások, a szakmai mesterkurzusok és a rohamosan változó világunk
kihívásaival foglalkozó panelbeszélgetések (köztük a klímaváltozás, a queer
közösségekkel elleni, egyre agresszívebb fellépések, a mentális betegségek
megbélyegzése és a civil szféra körül gyorsan fogyó levegő kérdésköreit
boncolgató Blacklash: What The F Is Going On? beszélgetésen nem csak
újságírók, politikusok, politológusok, diplomaták, tudósok, hanem Ólafur Ragnar
Grímsson, Izland korábbi elnöke is felszólalt) mellett számunkra két program jelezte
legmarkánsabban a szigetország kulturális-turisztikai célkitűzéseit. Először
is, a Guðni Th. Jóhannesson izlandi elnök hivatala a Reykjavíki Nemzetközi
Fesztivál szervezői és vendégei számára fogadást rendezett a bessastaðiri
elnöki palotában, ahol a második ciklusát töltő államfő az ünnepség helyszínéül
szolgáló terem bejárata előtt állva fogadott minket: egyenként megrázta a
kezünket, majd néhány udvariassági mondatot váltott mindannyiunkkal. Miután a
kiemelkedő művészi teljesítményért járó elismeréssel kitüntette a fesztivál
idei díszvendégét, Rossy de Palmát, lehetőségünk nyílt kötetlen beszélgetést
kezdeményezni vele. „A fesztivál élénkebb, elevenebb, energikusabb, mint
valaha. Ezt a magas színvonalat próbáljuk meg fenntartani a következő
évtizedekben is, mert nagyon jók a hazai és nemzetközi visszajelzések is” –
nyilatkozta a Filmvilágnak, megjegyezve, hogy a szigetország kormánya idén
arról döntött, hogy a gyártási költségek akár 35%-os visszatérítésével
megpróbálnak még több filmkészítőt arra ösztönözni, hogy náluk forgassanak. Hozzátette:
„Az országunkban 2020 februárjában elterjedt koronavírus-járvány idején
kénytelenek voltunk korlátozó intézkedéseket bevezetni, mert a fertőzöttségi
arány világviszonylatban az egyik legmagasabbnak számított Izlandon, de a COVID
alapvetően mégis azt mutatta meg, hogy mit veszt a nemzetünk, ha nem tudunk
kulturális program-sorozatokat rendezni, eljárni színházba vagy moziba.
Izlandon alig 350 ezer ember él, de nagyon erős a kulturális önképünk, a
művészetek iránti fogékonyságunk.” Másrészt, a reykjavíki fesztivál egyik kiemelt
célja, hogy élen járjon a kulturális fesztiválok fenntarthatóságának
növelésében és a környezeti hatások csökkentésében. A turisztikai csomópontnak
számító fővárosba érkező többszázezer látogató ökológiai lábnyomának
csökkentése érdekében Benedikt Erlingsson izlandi rendező (Lovak és emberek;
Izlandi amazon) vezetésével facsemetéket ültettünk a Reykjavíktól
mintegy 20 km-re található Heiðmörk dombjaira, ahol néhány év múlva már a RIFF
önálló erdeje várja a kirándulni vágyókat. (2022-ben mintegy hatmillió fát ültetnek
el Izlandon.)
*
Ami az izlandi filmünnep
programját illeti, a RIFF elsődlegesen a pályakezdő és feltörekvő alkotók
bemutatására teszi a hangsúlyt. Ennek fényében nem lepett meg bennünket, hogy
az első- és másodikfilmesek New Visions elnevezésű versenyprogramjában
nyolc játékfilmet láthattunk, köztük Lola Quivoron francia rendező Rodéo című
érzékeny és lüktető társadalmi drámáját (a RIFF Arany Lundin-fődíjas alkotása),
amely a cannes-i fesztiválról az Un certain regard (Egy bizonyos
nézőpont) elnevezésű program Coup de Coeur-díjával tért haza. Az elsőfilmesként
lenyűgözően komplex alakítást nyújtó Julie Ledru örömjátékának teret biztosító
mozgókép tulajdonképpen semmihez sem fogható: egyszerre felnövéstörténet és
szociológiai dráma, amely szépen idomul a látványos kaszkadőrjelenetekkel
operáló hollywoodi filmekhez és a klasszikus európai művészfilmekhez is (előbbi
a Bourne- és a Mission: Impossible-filmeket is jegyző francia Mathieu
Lardot kaszkadőr-szakértő munkáját dicséri). A versenyprogramválogatás egyik
legizgalmasabb és legmegosztóbb darabjának Manuel Abramovics argentin rendező Pornómelankólia
című egyszemélyes drámája bizonyult, amely egy harmincas éveiben járó férfi szexipari
karrierjének fiktív-valós történetét meséli el. A film erőssége, hogy a
mindennapok egyszínűségét az online tér fantáziavilágának gazdagságával
ütközteti, miközben a keserű alaphang és a szolid humor keverékével a közösségi
média veszélyeiről és az online pornófogyasztásról is fontos megállapításokat
fogalmaz meg. (Abramovics egészestés debütálásának a Blue Boy című, a
berlini mustrán 2019-ben díjazott érzékeny és szellemes röviddoksija ágyazott
meg, amely egy melegpornóiparba betörni kívánó srácról szól.) Hasonló témát jár
körül az osztrák David Wagner a velencei filmfesztivál Kritikusok Hete című
programjában fődíjat nyert Eismayer című katonadrámája, amelynek címszereplője,
az osztrák Gerhard Liebmann szikrázó átszellemültséggel játssza a férfiasság
mintaképének látszani kívánó zárkózott katonát, aki titokban a saját neméhez
vonzódik. Az újoncok kiképzéséért felelős, házas és családos őrmester
történetén keresztül Wagner – a dokumentumfilmes munkáiról ismert Serafin
Spitzer kimért kameravezetésével – nem csak a hadsereg homofóbiájáról és
rasszizmusáról beszél, hanem értelmezési lehetőséget kínál az 1950-es évek
körül született nemzedékek generációs problémáira is.
A Spanish Waves szekció
kilenc nagyjátékfilmjét nem díjazta a reykjavíki nemzetközi zsűri, a közönség viszont
ugyanolyan kitörő lelkesedéssel fogadta Spanyolország hivatalos
Oscar-nevezettjét, a katalán Carla Simón Alcarrás című drámáját (és a gazdálkodói
életforma végnapjairól szóló munka bolíviai operatőrét, Daniela Cajíast), Elena
López Riera A víz című, metaforákkal és hiedelmekkel megtámogatott
bemutatkozását (a tizenhét éves Anát megformáló Luna Pamies nem csak gyönyörű,
hanem parádésan ölti magára a külvilág felé határozottan fellépő, magánéletében
bizonytalan hősnőt) és Chema García Ibarra első nagyjátékfilmjét, az
ufológusok maroknyi csapatáról szóló A szent lélek című képtelen
komédiát, mint a provokatív nem-spanyol dokumentumfilmeket (A Taste of
a Whale című bálnavadászatról és a The Territory című, az amazóniai esőerdő
pusztításáról szóló munkákat) vagy az izlandi rövidfilmválogatást. A
RIFF egyik legnépszerűbb programjának, Az asszonyok a teljes idegösszeomlás
szélén vetítésének az adott aktualitást, hogy Rossy de Palma személyesen
mesélt az 1988-as forgatási élményeiről a teltházas közönségnek, mesterkurzusán
pedig a spanyol filmgyártás kulisszatitkaiba avatta be a jelenlévőket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15647 |
