Bikácsy Gergely
Eric Rohmer új filmjében is az etnográfus szemével vizsgálódik: vajon milyenek a francia bennszülöttek?
A Zöld sugár kezdődik így, bánatosan magányos nyári tétovázással. Rohmer legjobb filmjei mindig nyáron játszódnak (a Teliholdas éjszakák talán az egyetlen kivétel). Szabadság és látszólagos szabadság, lehetőségek és kötelmek rabsága, a század városi emberének játéktere. Szűk vagy meglepően tág?
Az Oroszlán jegyében volt a fiatal Rohmer első filmje, inkább csak előkép, előhang az életműhöz. Mindenesetre annak is a nyár, a vakáció, az augusztusi holtszezon volt a játszótere. A nyár meséje dokumentumos dátumozásával is a Zöld sugárra emlékeztet. Ott magányos lány, itt magányos fiú indul nyaralásra július közepén, amikor minden francia elhagyja Párizst. Bretagne-ban vagyunk, bár még itt is mindenki a hamisítatlan párizsiasság jegyeit mutatja. Akcentust a Rohmer-filmek soha nem ismertek, nála minden vásznára bocsátott figura a párizsi értelmiség gesztusait és beszédmódját intonálja.
*
A Rohmer-filmekben nyaralás közben is értelmesek maradnak a bolyongó magányosok. Véletlen találkozások esnek meg velük, de ők rögtön értelmezik is a történteket: szabályozott, „megszokott” véletlenekről van szó. Ilyesmi leginkább francia földön dívik, ott is főként a Rohmer-filmekben. Az egykori szürrealisták szinte fölesküdtek az „objektív véletlenre”. Fatalizmust kedvelőnek mondanánk Rohmer képzeletét, bár nem vallási-metafizikus értelemben, inkább felvilágosodás-kori hangsúllyal. A nyár meséje mégsem a diderot-i kaland, a nagy szabadságok, a nagy nyitottságok filmje. Azóta kicsit elszürkültünk. Még a bretagne-i tengerparton is.
Rohmer világa, nyári tengerei (inkább: tenger-felszínei, hullám-habzása) a városi polgárok zárt szabadsága, szűkös nyitottsága, tágas zártsága. Minden szereplő a titkon sejtett bezártságban megnyíló nagy nyitottsággal birkózik… (erős szó: inkább civakodik, nyűglődik, tétovázik, csatangol.) Francia polgárok, fiatal értelmiségiek. Nyitva előttük a világ: Polinézia vagy akár a Déli-sark – de mint Margot, a filmbeli lányok legrokonszenvesebbike mondja: őt inkább a bretagne-i őslakók érdeklik. A rendező rejtett önvallomása. Nem új felfedezés, hogy Rohmer valamiképp az etnográfus szemével vizsgálódik. Az Afrika-etnográfus Jean Rouch rokona: milyen az, amikor valaki francia?
*
Szerelmét várva Gaspard magányosan betéved a Creperie de la Lune-be, a Holdhoz címzett palacsintázóba. Ez a fiúfigura a lányos szépséget hordja magán álcaként. Szerelemre vágyik, de maga sem tudja, nyári lánykára vagy valami komolyabbra. Akad neki ilyen is, olyan is. Még nem tudja, mikor is érzi magát önmagának, mikor és kivel.
A francia romantika egyik vershőse volt Gaspard de la Lune, Holdbéli Gáspár. Bár a filmbeli fiú matematikus, de talán olvasott, tanult róla. Pózteli hólyag, vagy rokonszenves tépelődő? A Rohmer-filmekben az a bosszantóan frissítő, hogy a figurák makacsul kisiklanak címkézett hálóinkból. Akár most Gaspard, a szép lánykák zsúrfiús kedvence. Szeretné, ha őt választanák, és nem neki kellene választania. Friss címszó a választási taktikák, a csábítási stratégiák Rohmer-féle nyári enciklopédiájában.
Gaspard amatőr gitáros és dalszerző. Van a filmben két egymást értelmező kis jelenetecske. A fiú előbb Margot-val énekel egy tengerészdalt, ez természetes és kedves. Utána a sötéten erotikus Solene-tól elcsábulva boldogságtól ragyogva dalol egy tengeren sikló vitorlás fedélzetén. Van ebben a boldogságban valami feszélyező, holmi képeslap-hamisság. Később a fiú maga mondja, hogy ezzel a szép leánnyal ő nem tud önmaga lenni, mert önmaga csak a szeretőül nem kapható baráttal, Margot-val lehet. Lénához, nagy szerelméhez, akit hosszan vár, buta és homályos függőség köti. Egymás szadomazochista kiegészítői: a lány nagyravágyó és zsarnok hisztérika.
Mi lesz a kirakós játék vége? A végcél semmi, a mozgalom (akarom mondani: a játék) minden – siklik tovább a kamera. Rohmernél a történet nyitott, minden többértelmű. A fiú végül is lemond a nyári lányokról: másik szenvedélyét, a zenét választja inkább – öncsonkítás, magányos szexuális örömök kétes pótléka várja a fallikus gitárral – avagy távlatos, bölcs döntés?
A nyár meséje kérdőjelekből áll, és magyar elmét bosszantva ingerlő, befejezetlen három pontokból. Figyelemre méltó Rohmer variációs képessége és készsége. Dramaturg-főiskola.
A helyzetgyakorlatok bravúr-sorozata. Cselekménybonyolítás, vélnénk, de anekdota-mag van csupán, amelyből Rohmer nem anekdotát formáz, hanem variáció-sorozatot.
Valamilyen zeneműhöz hasonlítanánk A nyár meséjét: Debussy, Eric Satie jut eszünkbe, zeneértőkre bízzuk, jogosan-e? Inkább hajlékony prózanyelv ez, mint költészet. A kimunkált filmpróza csiszolt diadala. De ez már patetikus. Rohmer ellentéte.
*
Legutóbb a Párizsi randevúkat láttuk, egymásba gomolyodó, véletlen találkozásokkal. Közben folytatódik a „Négy évszak meséinek” sorozata is. Rohmer oly termékeny és fiatalos hetvenöt éves kora tájt, hogy akik megszerették, lassan hozzászoknak, minden évszakban előttünk egy-egy újabb darabja. De mindig lesznek nehezen barátkozó új hívei.
A Szindbád mozi néhány éve Rohmer egész életművét vetítette egy álló éven át. Tömegsikert soha, lassú, folyamatos érdeklődést mindig is keltett. Mivel a nézők lassan kicserélődnek, üdvös lenne a sorozatot újrakezdeni.
*
Megint megnéznénk azt a „zöld sugarat”, a „pilóta feleségét”, meg a „barátnőm barátját”. Eric Rohmer, ez a korától kicsit független, de a jelenben honos, vénülni nem tudó szellem valamifajta ellenméreg lehet a súlyokba, „nagy problémákba” bódított, vastag ruhába öltözött hazai nézőknek. Rohmer, amióta csak nagy késéssel ismerőse lett a magyar mozinézőnek, egyfolytában ingerli, bosszantja. Mindenben: gondolkodásban, beszédmódban más, mint amihez szoktunk. A világ, amelyet ábrázol, ingerlően különböző. Mások benne a hozzánk hasonló férfiak és nők, fiúk és lányok.
Főleg az bosszantó, hogy alig van története, azt viszont olyan ügyesen tudja bonyolítani. És azzal a kevéssel csillogni sem átall, de csak úgy mellékesen, természetesen. Könnyed és fegyelmezett, mint a japán papírhajtogatás művészete. Ez a filmelbeszélő nem ölelgető haver, nem sörözői ivócimbora. Életről és halálról nem szól zokogva. Barát egy kávéházi szegleten. Beszélgetünk vele arról, s úgy, amiről egy vágyott – s annyira hiányzó – tengerparti kávéház szegletén lehet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 57-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1564 |
