Huber Zoltán
Bardo – mexikói, 2022. Rendezte: Alejandro G. Iñárritu. Írta: Nicolás Giacobone és Alejandro G. Iñárritu. Kép: Darius Khondji. Zene: Bryce Dessner. Szereplők: Daniel Gimenez Cacho (Silverio), Griselda Siciliani (Lucía), Ximena Lamadrid (Camila), Iker Sanchez Solano (Lorenzo). Gyártó: Redrum / M Productions. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 160 perc.
Ahogyan a címben használt, buddhizmusból
kölcsönzött bardo a halál és újjászületés közötti átmeneti létállapotot
jelöli, úgy Alejandro G. Iñárritu személyes tudatfilmje is a legkülönfélébb határhelyzetekből
kel életre. A visszatérő anyagi- és kritikai sikerével addigi alkotói
karrierje csúcsára érkezett rendező a hatvanhoz közeledve impresszionisztikus szakmai
és személyes számvetést végez. A sorvezető természetesen a 8 ½, de az
öntörvényű önkeresés nála a gyökerekhez való visszatéréssel párosul. Iñárritu
számára mindez elsősorban a tágabb családot és magát Mexikót jelenti, ez utóbbi
itt a maga konkrét földrajzi és mélyebb szimbolikus értelmében is központi
szerephez jut. Az átmenetiség ennyiben fizikai is, hiszen a rendező bő két évtizede
elszakadt a szülőföldtől, de az ideiglenesnek tekintett hazában törvényszerűen idegen
maradt. A ki- és bevándorlók számára ismerős permanens otthontalanság a múlt és
a jelen, illetve az álom és ébrenlét közötti lebegéssel párosul.
Iñárritu egy alteregón
keresztül szabadon bolyong a saját életében, kérdez és szembesít, de még a kritikusai
is szócsöveket kapnak. Fellini mellett így Buñuel lesz Iñárritu másik fontos
ihletforrása, a szabadon csapongó, markáns történetgerincet nélkülöző film szerkesztésmódja
a szürrealista mester folyékony jelenetfűzését idézi. A mozgóképes előképek mellett
legalább ennyire fontos Borges labirintusa és Márquez mágikus realizmusa, a
néhol egészen lenyűgöző kompozíciók pedig Dalí és Magritte világaira rímelnek. Aki
mesélte már el másnak az álmait, az pontosan tudhatja, a tudatalattiból feltörő
képek logikáját nem érteni, hanem érezni kell. Ugyanez hatványozottan igaz Iñárritu
bő két és fél órás egotripjére is, ahol kiváló ötletek folynak át lerágott
csontokba és vissza. A kiszámíthatatlan sodródás egyszerre vérpezsdítő és
megterhelő, hiszen a rendező folyamatos kötéltáncot jár az öntelt
köldöknézegetés és a zseniális mozgóképes asszociációk között. Az említett
határhelyzet tehát ezen a primer szinten is jelen van, ám e különös senkiföldjén
épp ezért izgalmas céltalanul csatangolni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15633 |
