Orosdy Dániel
Hugo Blick sorozata visszacsempészi a romantikát a westernbe, miközben nem enged revizionista szemléletéből sem.
A western eredendően
romantikus műfaj, ami persze nem feltétlenül szentimentalizmust és kialakuló párkapcsolatok
ábrázolását jelenti (ahogy azt a „romantikus” – a gyakorlatban inkább érzelgős
– tragédiákban-komédiákban megszokhattuk), sokkal inkább az új kontinens
határvidékének mitológiájával való azonosulást. A vadnyugati hős valóban hős, aki nagy tetteket hajt végre,
miközben az Újat, a legfiatalabb kontinens nemzetét építi és történelmét
gazdagítja; az élete tényleg kész regény,
tele fordulatokkal, csodákkal, véletlenekkel és nagy érzelmekkel, de dalok és
versek is születnek róla/hozzá; hazája, a frontier
hamisítatlan peremvidék civilizáltak és vadak, realitás és a fantázia birodalma
között.
A
mainstream western – különösen a némafilm időszakában – alapvetően ezekkel a
panelekkel dolgozott, azaz jó és rossz harcát mesélte el evidenciának tekintett
legendák (értsd: leginkább már akkor sokszorosan cáfolt sablonok) alapján.
Billy, a kölyök nem volt tömeggyilkos, a Pony Express hamar becsődölt, a
cowboyok nem a kemény, de érző szívű igazságosztó életét élték, a revolverből a
kakas tenyérrel történő, ritmikus lecsapásával legfeljebb a dilettánsok
csináltak sorozatlövőt, az O.K. Corralnál vívott tűzharc egy percig sem tartott
– és így tovább. Ahogy a film kezdett nagykorúvá válni, a western készítői és
közönsége számára is érdekesebbé vált a tény a fikciónál, a lélektani
hitelesség a kliséknél, a zord balladák a negédes meséknél. A revizionista
western nem alakította száraz történelemkönyvvé a műfajt, elsősorban a stílus,
nem a tartalom lett realistább, viszont a korai idők tendenciózus túlzásai, a
fekete-fehér logika meghaladását igenis feladatuknak tekintették a legfontosabb
alkotók (ha ez egy „alternatív” romantika és mitológia megalkotását jelentette,
akkor ezt lépték meg: a legkövetkezetesebben Sergio Leone, a legöntörvényűbben
Sam Peckinpah).
*
A
sokszor temetett vadnyugati műfaj köszöni, jól van, és ami egykor
polgárpukkasztásnak, formabontó kísérletnek, paródiagyanús próbálkozásnak,
netán öncélű művészkedésnek minősült, csakhamar a zsáner új, megváltozott arcát
jelentette, és ez egy idő után még a daloló, skatulyából előhúzott,
fehérkalapos cowboy-félistenek utolsó erődjében, a tévében is érvényesülni
tudott. A hiteles, vagy legalábbis annak tűnő (koszos, káromkodó), változatos
nemű, korú, származású, bőrszínű (…) hősök világában talán az lenne az igazán
revizionista lépés, ha valaki visszatérne az alapokhoz, hogy ismét gátlástalan
bűnözők és gáláns lovagok küzdelméről meséljen, akár még az indiánokat is
visszakényszerítve a primitív, vadállatokhoz hasonlatos Gonosz szerepkörébe.
Ilyesféle
fordulatra – szerencsére – kevés az esély, ám Hugo Blicknek sikerült megvalósítania
azt, amire kevesen számítottak, még kevesebben vállalkoztak, és bizonyos
értelemben a gyökerek újrafelfedezését jelenti: visszacsempészte a klasszikus
értelemben vett romantikát a westernbe. Blick (akire a legtöbben valószínűleg a
fiatal Jack Napier, vagyis Joker megszemélyesítőjeként emlékezhetnek az 1989-es
Batmanből) ráadásul a gyökereit sem
kívánta megtagadni, így az általa elképzelt vadnyugati sorozat nemcsak
kérlelhetetlenül romantikus és javíthatatlanul revizionista, de hamisítatlanul
brit is.
Az angolok már a főszereplők kiválasztásával jelzi,
hogy nem a hasonló szériáknál megszokott utat fogja követni. Az egyik központi
figura „valódi” angol (tehát nem pusztán fehér betolakodó, ahogy a szót a
bennszülöttek értették akkoriban), ráadásul nő, méghozzá nemesi származású (a
társproducerként is közreműködő Emily Blunt alakítja, kiválóan). A társául
szegődő férfi ugyan őslakos, ami kevésbé ritka eset a revizionista western
világában, csakhogy a fehérek zsoldjában álló, vélt katonai privilégiumaival
élni kívánó és egyedül csak a letelepülésre vágyó indián már távolról sem
nevezhető gyakori szereplőnek a műfajban (őt Chaske Spencer játssza, ugyancsak
kiválóan).
Blick
sorozatának legkülönlegesebb vonása talán éppen az, hogy az egymástól látszólag
távoli elemeket, stílusokat, szereplőket és történetszálakat magától értetődő
természetességgel keveri össze. Jó példa erre a főcím, ami az olasz zsánerfilmek
rajongóiban biztosan felidézi az egyik legfontosabb modern western, az Egy maréknyi dollárért (1964) rotoszkóp
technikával rögzített kezdő képsorait, miközben bőven eltér annyira a jeles
előzménytől, hogy ne lehessen másolatnak (pláne fantáziátlan koppintásnak)
nevezni. Hasonló a helyzet a történettel is.
A
Blick által jegyzett forgatókönyv többnyire ismerős, de egymással korábban ritkán
összekapcsolt figurákkal, jelenetekkel és motívumokkal dolgozik, ami folyamatos
– és jótékony – feszültséget teremt: ebben a világban szinte minden reális,
mégis szinte minden megtörténhet. Az alaphelyzet (a Vadnyugaton egymás mellé
csapódik egy bosszúra éhes, egyetlen gyermekét gyászoló arisztokrata nő és egy
volt felderítő póni indián, aki az északiak oldalán harcolt és már szinte
mindenét elvesztette) szokatlan, bár a hasonló párosítások nem feltétlenül
ritkák a műfajban (lásd Rabbi a
vadnyugaton, 1979). Az újfajta alkotói megközelítést azonban már az első
epizód egyértelművé teszi: a történet visszaemlékezésként, különböző idősíkokon
és szempontokból bontakozik ki, ám a töredezettség ritkán kelti epizodikusság
érzetét, a néző okkal érezheti, hogy a mélyben összekapcsolódnak a látszólag
széttartó szálak, első pillantásra semmihez sem kapcsolódó képek-mondatok.
Izgalmas
az is, ahogy Blick (az első évad valamennyi részének producere, írója és
rendezője) a jórészt brit színészek alkotta mellékszereplő-gárdát mozgatja.
Jelentéktelen statiszta alig akad, viszont még az epizodisták többsége is
karakteres arc, sőt, nem egyszer magasan jegyzett, ismert színművész. A hírnév
nem egyenesen arányos a képernyőn töltött idővel, de Toby Jones, Ciarán Hinds
és a többiek így sem panaszkodhatnak, a főszereplőkkel annyira intenzív (adott
esetben szinte már külön rövidfilmként működő) jelenetekben osztoznak, amik
összességében jóval emlékezetesebbek, mint sok nagy sztár másodpercekben
mérhető cameója, vagy állandó, de gyakran funkciótlan jelenléte a hasonló
sorozatokban.
Végül,
de nem utolsó sorban ki kell emelni Az
angolok képi világát is, ami – sok társával ellentétben – nem pusztán
alkalmazkodik a modern televíziózás 4:3-ról 16:9-re lapított kereteihez: gyakran
lenyűgöző totáljait kifejezetten a szélesvászon (tehát a hollywoodi mozi nagy korszakának képaránya)
követelményeihez igazodva vette fel a díjnyertes spanyol operatőr, Arnau Valls
Colomer, mintha nem érdekelte volna, hogy munkája valószínűleg sosem kerül
valódi filmszínház közelébe. A sorozatra egyébként is jellemző, hogy nem
emlékeztet a (tipikus) amerikai tévé-produkciókra sem koncepciójában, sem
kivitelezésében, jóval közelebb áll az európai vetélytársakhoz, cselekménye
pedig – mint a legtöbb minőségi szériáé – a fordulatos, izgalmas karakterekkel
teli, zárt történetet elbeszélő regényekhez.
*
„Isten
nem arra teremtette a pingvineket, hogy repüljenek, ahogy a briteket sem, hogy
westerneket forgassanak.” – írta egy amerikai kritikus az 1979-es Sasszárny, Anthony Harvey műve kapcsán.
A szigetország vadnyugati mozijain való (jellemzően tengerentúlról érkező)
élcelődés már régebben is vitatható volt (beleértve magának a Sasszárnynak a vélt elhibázottságát is),
de Az angolok immár ezt a kérdést is
végképp meghaladottá tette. Hugo Blick hatrészes sorozata hasonlóan kezeli az
eseményeket, véletleneket, időt és teret, mint a nagy romantikus regények (például
a Brontë-nővérek vagy Dickens munkái) és még a hangnemek-műfajok keverésében is
emlékeztet a jeles elődökre. A sorozat a westernnek is számos típusát,
alműfaját, motívumát és toposzát megidézi (a már említetteken kívül, a
teljesség igénye nélkül: pionírok, őslakosok, rendfenntartók,
törvényenkívüliek, mutatványosok, marhatenyésztők, nők, vallási és egyéb kisebbségek,
lovasság, bosszú, földművelés, polgárháború), de nem áll meg egyetlen
zsánernél: akadnak humoros, akciódús, thrillerbe illően feszült, sőt, horrorba
hajló részei-jelenetei is (a rémfilm ismét a romantikus regényt, pontosabban
annak gótikus változatát juttathatja eszünkbe), mi több, Marshall seriff
(Stephen Rea tökéletes alakításában) történetszála tulajdonképpen vérbeli,
nyomozásközpontú krimit alkot a szerteágazó cselekményen belül.
És
ha már eljutottunk a szerteágazó cselekményig, említsük meg Az angolok talán egyetlen említésre
méltó, de különösebben komolynak így sem nevezhető hibáját: a cselekmény néha
fókuszt vesztő bonyolítását, és ami azt illeti, magát a bonyolítást. A Blick által kitalált történet bizonyos részletei
ugyan nem kifejezetten hihetőek, de a világa annyira hatásosan és
következetesen van felépítve, hogy a túlzások nem zavaróak, vagy éppen fel se
tűnnek. A számtalan szereplő, idősík és helyszín pontos követése viszont
igényel némi külön energiát, és a néző még így is azon kaphatja magát, hogy hosszú
ideje nem találkozott a főszereplőkkel, vagy 10 percen belül már harmadszor
kell előre-hátra ugrania időben és térben. A sztori valóban összetett és a
mellékszereplők okkal kapnak „extra” perceket, ám némi dramaturgiai
többletmunka így sem ártott volna, ahogy a korábbi epizódok játékidejét
jelentősen túllépő évadzáró rész egy-két jelenetén is kurtíthatott volna egy
szigorúbb vágó.
Összességében
azonban nehéz lenne vitatni, hogy Az
angolok kiemelkedő munka, ami újat tud mutatni egy olyan zsánerben, amiben
már mindent láthattunk vámpíroktól robotokon át földönkívüliekig, ráadásul
éppen azáltal, hogy visszanyúl a gyökerekhez. Ritka és különleges példány,
akárcsak egy repülő pingvin.
AZ
ANGOLOK (The
English) – brit-amerikai, 2022. Rendezte és írta: Hugo Blick. Kép: Arnau Valls
Colomer. Zene: Federico Jusid. Szereplők: Emily Blunt (Lady Cornelia), Chaske
Spencer (Whipp), Rafe Spall (Melmont), Stephen Rea (Marshall), Tom Hughes
(Trafford). Gyártó: Amazon Studios. Forgalmazó: HBO Max. Feliratos. 6x50
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15632 |
